Szótlanul lépdeltünk végig pár utcán, aztán már a földút következett. Tényleg nem volt messze Hollyéktól a tó, bár Hammerfallsban semmi sincs messze semmitől. Tom közben rágyújtott egy rendes cigire, és dudorászott magában, meg néha olyan átszellemült, békés nyugalomban énekelgetett valamit, mintha elfelejtette volna, hogy én is ott jövök mellette. A víz ázott növényillatát már a susnyásnál megéreztem, de a látvány teljesen más volt, mint nappal: a tó egy félelmetes, fekete tömegnek tűnt, aminek a felszíne óriási tükörként kettőzte meg a teliholdat és a csillagokat. Amikor közel értünk, tücsökciripelés hallatszott, meg a szél susogása a nádban, és itt-ott loccsant egyet a víz, alaposan rám hozva a frászt.

– Itt volnánk – jelentette be Tom a szokott helyünkre érve, mintha nem láttam volna magamtól is.

Úgy éreztem, nem ittam ehhez elég alkoholt. Hirtelen nem tudtam mit kezdeni a kezemmel, úgyhogy zsebre vágtam, és szokás szerint csináltam egy lyukat a bélésbe.

– A keringőt arra a ritmusra járják, hogy egy-két-hár', egy-két hár', és ilyen lépéseket csinálsz közben, hogy egyet előre, két topogás, aztán egyet hátra, és... hopsz... – csapta szét a karját, mert elbotlott egy fűcsomóban. – Szóval így lépkedsz, és próbálsz nem elesni a saját lábadban. Egyszerű.

– Ja.

– Akkor csináljuk. Majd én vezetek, úgy könnyebb lesz.

– Mit jelent az, hogy te vezetsz?

– Én leszek a pasi.

Ezen majdnem felnevettem.

Előre nyújtotta a kezét, mint amikor a fiúk táncra kérik a csajokat, és én beletettem az enyémet, ahogy a lányok szokták elfogadni a felkérést, elnyomva közben egy újabb nevetési ingert. A tenyere meleg érintésétől mintha áram cikázott volna végig a gerincemen, aztán átfogta a derekamat, amitől minden bőrsejtem kíváncsian felkapta a fejét és borzongva ujjongott, bár nem tudtam, ki engedte meg nekik. Talán csak a hidegtől borzongtam. A vállára tettem a kezemet, és táncolni kezdtünk. Összevissza botladoztunk, mert a föld tele volt göröngyökkel, amiknek csak úgy derült fény a létezésére, ha az ember átesett rajtuk, és mert ha ő jobbra ment volna, én biztos, hogy balra. De örömmel láttam, hogy egyáltalán nem vigyorog, sőt, nagyon is komolyan veszi ezt az egészet.

– Mindig elrontom a lépést – morgolódtam.

– Kit érdekel? Itt senki sem látja.

– De a szabály...

– Tudod mit? Szard le a szabályt! Ne légy olyan merev, lazulj le, és ereszd el a kontrollt. – Azzal közel rántott magához, és lassabb tempóra váltott. A szívverésem meglódult. – Csukd be a szemed, és érzésből járd!

Nyeltem egyet, és megtettem, amit javasolt, bármekkora hülyeségnek is tűnt.

Rettenetesen idiótán éreztem magam ott bénáskodva Tommal, de valahogy sikerült végül kizárnom a külvilágot. A lábam tapogató üzemmódba váltott, az érzékeim kiélesedtek. Nem maradt más, csak az egymásba kulcsolódó ujjaink, a meleg tenyerének érintése, és a derekamon pihenő keze. No meg a tekintete, amit nem láthattam, de tudtam, hogy komoly, és azt is, hogy az arcomat fürkészi. A mozgásom kezdetben darabos volt, de egy belső érzék, ami csak őrá figyelt, a megfelelő irányba terelte a mozdulataimat. Lassan követni tudtam a táncát, megéreztem, merre indul, és én is arra léptem. A végén már-már egyszerre lélegeztünk.

– Ez az... – suttogta, és a hangjától végiglúdbőröztem, de a szemem akaratlanul is kinyílt. A pillanat megtört, a tánc leállt. Egy kis ideig csak néztük egymást.

– Most lényegében elvetted a szüzességemet: még sosem táncoltam senkivel – szólaltam meg. Kezdtem lassan beletörődni, hogy a szám azt mond, amit akar.

Tom felnevetett.

– Nem lehet röhögni – figyelmeztettem némi kárörömmel.

– De már nem táncolunk.

– Tényleg – húztam el a számat felismerve, hogy igaza van.

– Pedig de szívesen adtál volna valami jó kis büntetőfeladatot, mi?

– Hát, szó ami szó – mosolyogtam féloldalasan. – Szemét vagyok, tudom. Igazi veszélyes hulladék.

– Inkább összegyűrt cukorkás papír. – Az ajkába harapott, mintha bánta volna, hogy ez kiszökött a száján. Felvontam a szemöldököm a metaforán.

– És te? Te mi vagy? Kilapított tejes doboz, esetleg elhasznált macskaalom?

Harsányan felnevetett.

– Neeem! – A tó felé fordult, és teleszívta a tüdejét. – Én vagyok az ágyad alatt megbújó árnyék! – ordította, ahogy a torkán kifért, és közben színpadiasan széttárta a karját. – Én vagyok Holly mutatóujja, amit minden ebéd után ledug a torkán! Én vagyok a kikötődött cipőfűző, amiben eltaknyolsz! Én vagyok a boncasztalon megevett szendvics! Én vagyok a Biblia kitépett lapja, amiből jointot sodortak! Én vagyok a penge, amivel az angyalok felvágják az ereiket!

A hangját elnyelte a messzeség, én pedig szerettem volna megjegyezni ezeket a mondatokat, mert valami azt súgta, jelentenek valamit, de úgy éreztem, hogy az a kevés elfogyasztott alkohol és elszívott fű is erősebb, mint a memóriám fogaskerekei.

Tom előhúzta a farzsebéből a vodkásüveget, kiitta belőle az alján lötyögő fél kortyot, aztán egy nagy lendülettel behajította a tóba. Furcsa módon két csobbanás hallatszott, egy nagyobb, meg egy kisebb.

– A francba! – kiáltott fel rekedten.

– Mi az?

– A karkötőm! Beleesett a tóba! A kapcsolója már laza volt, és most a lendülettől szétjött. Meg kell találnom! Itt csobbant valahol a part közelében, biztosan meglesz... – Azzal már hámozta is le magáról a pulóverét.

– Várj, mi a fenét csinálsz? Be akarsz menni a tóba?

– Igen! – Lehajította a pulóverét, és a cipőfűzőjét kezdte bogozni egy lábon ugrálva.

– Te meg vagy veszve? Ilyenkor akarsz a vízbe menni? Sötét van, a víz állati hideg, és mindenféle veszélyek is lehetnek...

– Kit érdekel, hogy éjjel van, vagy nappal? Sötétben is ugyanazok a veszélyek, mint világosban: kábé tíz darab baktérium. – Már az egyik cipőjétől megszabadult, de a másik kifogott rajta, és eltaknyolt oldalra. Így is folytatta a fűző bogozását. Tényleg komolyan gondolta.

– Sose találod meg – csóváltam meg a fejem.

– Addig keresem, amíg meg nem lesz!

– Nem mész sehova.

Hitetlenkedve pillantott rám.

– Majd én eldöntöm, hogy hova megyek és hova nem, nekem te nem parancsolsz! – kiáltotta.

– Még belefulladsz a tóba.

– Derékig ér, könyörgöm!

– Amilyen állapotban vagy, egy lábmosóvízbe is belefulladnál.

– Ki fogom hozni onnan azt a karkötőt, és kész!

– Majd kihozom én.

Ennek hallatán megdermedt és rám meredt. Én legalább ennyire meglepődtem magamon.

– Te? És te nem fogsz belefulladni?

– Én nem ittam annyit.

– Hát... – habozott, de már dobáltam is le a ruháimat. Tom rajtam felejtette a szemét. Amikor már csak alsógatyában álltam, elkapta a tekintetét.

Egy életem, egy halálom, nekiindultam a tónak. Óvatosan lépkedtem mezítláb, nehogy belelépjek valami szúrósba, a testem meg közben újra és újra végiglúdbőrözött, mert rohadt hideg szél fújt. A csillogó fekete víztükör baljósan loccsant néha előttem, és megtorpantam, amikor közvetlenül a széléhez értem. Győzködnöm kellett magamat: gyerünk, annyira nem lehet szörnyű. De ahogy a vízbe tettem a lábam, mintha ezer tűszúrás érte volna. Ez baromi hideg! Biztos, hogy bele akarok ebbe menni? Mikor lettem ekkora hős? Ám nem volt visszaút, éreztem a hátamban Tom tekintetét, úgyhogy kényszerítettem magam, hogy tovább menjek. Kész középkori kínzás volt. Már a combomig ért a víz, és nem akaródzott tovább menni.

– Hol esett bele az a sz... a karkötő?

– Még egy kicsit távolabb.

– Világítanál?

– Ja.

Pár pillanat múlva egy halvány, kékes fénysugár vetült a víz felszínére, ami semmit sem ért, mert nem láttam tőle jobban, viszont annál kísértetiesebb lett így a hely. Még beljebb mentem, már a fenekemig ért a víz, a tököm lefagyott, a talpammal pedig csak iszapot éreztem, meg a vízinövények csiklandós érintését. Vagy ez már egy vízi hulla haja volt?

Fogalmam sem volt, mi a fenéért tapicskolom a tó hideg és veszélyes vizét, hogy megtaláljak egy olyan karkötőt, amit Tom még csak nem is tőlem kapott. Találgattam, vajon kitől kaphatta. Biztos voltam benne, hogy attól a Gabrieltől. Bár amilyen fontos neki, akár a vér szerinti anyjától is származhat. De mikor ad egy anya szívecskés ékszert a fiának? Az több mint gáz lenne. Vagy kaphatta Dorothytól is. De inkább Gabrieltől. Ez esetben pedig teljesen jó helyen van elsüllyedve a tó fenekén, és akár még szimbolikusan is lehetne értelmezni, hogy pont most adta meg magát a kapcsolója a nehézségi erőnek.

Tulajdonképpen, ami Tomot illette, egész sok mindent lehetett szimbolikusan értelmezni. Kivéve azt, ami meglehetősen egyértelmű volt.

– Nem jó, messzebbre menj, ott esett be valahol! – hallottam Tomot, és egy pontra irányult a fény. Legszívesebben őt is berántottam volna a tóba. Amikor már a hasamat nyaldosta a jéghideg víz, képes lettem volna felordítani. Százszor is megbántam már, hogy ilyen lovagias voltam. Megfogadtam: egyszer érjek ki innen, soha többé nem megyek semmilyen buliba, csak suliba járok majd meg könyvtárba, Tomot pedig elkerülöm, mint a leprást!

Ekkor hideg szúrásokat éreztem a vállamon, a tó felszíne pedig apró, fura kis paskoló hangok ezreit adta: még az eső is eleredt.

Tom hirtelen felkapkodta a ruháimat.

– Te meg mit csinálsz? – kiáltottam rá.

– Szerinted? Beviszem a cuccaidat egy fa alá, hogy ne ázzanak meg. Mégis mit gondoltál? Hogy lelépek velük?

Nos, igen, ez volt az első gondolatom, és... na jó, a második is, de ennek nem adtam hangot, inkább kerestem tovább azt a tetves karkötőt. A talpammal az iszapot simítva jobbra-balra kaszáltam a lábammal magam előtt, de valószínűleg egy tűt is hamarabb megtaláltam volna a szénakazalban. Kavicsok szerencsére nem voltak a mederben, így egyértelmű volt, hogy ha valami keményebb bizbaszba akad a lábam... Ó. Valami keményebb bizbaszba akadt a lábam. Megpróbáltam a lábujjaimmal felmarkolni, de miután a hidegtől úgy elgémberedtek, hogy tízedjére sem sikerült, szomorúan vettem tudomásul, hogy le kell buknom érte. Talán ha minél hamarabb túlesek rajta, nem lesz olyan sokkoló.

Nagy levegőt vettem, és összeszorított foggal lebuktam. Mintha az egész bőröm összeugrott volna hirtelen. Mi a francért kell ilyen hidegnek lennie ennek a rohadt víznek? A világ egy pillanatra elcsendesedett, csak halk bugyborékolás szökött ki a számon, aztán gyorsan belemarkoltam az iszapba, ahol a lábujjaim alatt a kis szarokat éreztem, és már jöttem is fel a felszínre. Kiráztam a hajamból a vizet – de fölöslegesen, mert már erősen esett –, és megnéztem a markomat: a sárból egy vékony szíjra felfűzve apró fémtárgyak sora csillant ki.

– Meg van! – ordítottam felmutatva a karkötőt, mire Tom is boldogan felkiáltott.

Habár a lábujjaimat már nem éreztem, és az egész testem remegett, ez mind nem számított, mert megtaláltam a karkötőt, és Tom ugrándozása meg üdvrivalgása közepette úgy vergődtem ki a partra, mintha egy dicső csatában győztem volna hatszoros túlerővel szemben.

Amint száraz talajt értem, Tom a nyakamba vetette magát.

– Köszönöm – lehelte, és olyan szorosan ölelt, hogy éreztem a szívverését, átfagyott testem pedig éhesen szívta magába a sovány teste melegét. Egy önkéntelen mozdulattal én is átöleltem és magamhoz szorítottam, noha ennél közelebb már aligha lehettünk volna: szinte eggyé olvadtunk, mint az a mítoszbeli szerelmespár, akik annyira szerették egymást, hogy egy percre sem voltak hajlandók távol lenni a másiktól, és végül az istenek egy emberré változtatták őket. Vagy valami ilyesmi.

Hallgattam a szaggatott légzését, végigsimítottam az esőtől lelapult haján, és nem akartam őt elengedni. Akkor sem, ha úgy éreztem, mindjárt szétfagyok egy szál vizes alsógatyában az esőben; akkor sem, ha valaki mástól van az a karkötő, ami annyira fontos neki; akkor sem, ha ez az ölelés a világon semmit sem jelent, mert másnapra az egészet elfelejtjük; ha elmerül majd az emlék a felejtés tavában, ahogy a karkötő is elmerülhetett volna. Csak ezt nem fogja felhozni onnan senki.

Tom egy leheletnyit elhúzódott, éppen csak annyira, hogy az arcunk még közel maradjon. Olyan közel, hogy ha akartuk volna, akár meg is csókolhattuk volna egymást. Rám nézett. A szeme csillogott a telihold fényében, és annyi minden tükröződött benne: öröm, hála, eufória, vágy... Igen, egészen biztosan vágy is, vagy már a saját vágyamat láttam viszont abban a tükröződésben, ki tudja. Aztán a tekintete lejjebb siklott, az ajkamra...

– Gabrieltől kaptad, igaz? – hallottam egyszer csak a kérdést, ami az én számon szökött ki, ez nem vitás, de fogalmam sem volt, miféle felhatalmazással, mert én nem adtam rá engedélyt, annyi biztos. Tom megdermedt, megint a szemembe nézett, aztán valahova a semmibe, és közben alig észrevehetően bólintott.

Tudtam.

– Meg fogsz így fázni – mondta végül. – Menjünk haza.

Valami irgalmatlan csörömpölés rántott ki az álomból, ami nem is volt baj, mert azt álmodtam, hogy hugyoznom kell, és sehol egy vécé. Pár pillanat múlva leesett, hogy a csengőt hallottam, de inkább mintha az utolsó ítélet harsonája lett volna. Úgy gondoltam, majd a nagyi kinyitja az ajtót, vagy ha nincs itthon, hát így járt a vendég, mert az kizárt volt, hogy kimásszak az ágyból. Később halk beszélgetés foszlányai kúsztak a szobámba: ezek szerint otthon volt. Nem foglalkoztam a dologgal, inkább arra próbáltam meg rábírni berozsdásodott agytekervényeimet, hogy visszaemlékezzenek, mi történt előző este.

Elmentem Holly bulijába, aztán beragadtunk Tommal a fürdőszobába, ahol kiderült, hogy meleg.. Hűha... Majd elmondtam neki, hogy én is az vagyok... Szentséges Szűz Mária. Soha többé nem ihatok alkoholt. Várjunk, az is kiderült, hogy Tom pénzért szexel azzal a szőke gyerekkel, akinek Gabriel a neve... Ajjaj. Meg hogy lefeküdtem anyám főnökével... Ajjajaj. Aztán kimásztunk az ablakon, és elmentünk a tóhoz táncolni meg baromságokat ordibálni, és olyasmi is rémlett, hogy keresem a tóban Tom karkötőjét, amit attól a szőke Gabrieltől kapott, aki pénzért szexel vele...

Te. Jó. Ég.

Vagy ez csak álom volt?

Arra jutottam, hogy nem, mert pont annyira éreztem szarul magamat, mint amennyire hideg volt a víz: fáztam, és egyre jobban fájt a fejem. Azt, hogy hogyan kerültem haza, elképzelni sem tudtam, de végül is kit érdekelt? Minden lényegesre emlékeztem.

Az ragadt meg legjobban, ahogy Tomot ölelem. Ha becsuktam a szemem, fel tudtam idézni, ahogy a karcsú teste az enyémhez feszül, és... mi a szösz? Már állt is a zászlórúd. Bár furcsa volt a gondolat, hogy pont őrá állt fel, aki nemrég még elgáncsolt az öltözőben, de már lassan kezdtem megszokni, hogy Tommal kapcsolatban a dolgok szinte naponta változnak meg gyökeresen.

Most először fordult elő, hogy másvalakire gondoltam szexuális értelemben, nem Martinra. Ez azt hiszem, fejlődésnek számított. Bár ennél tovább valószínűleg úgysem fog fejlődni a dolog, mert Tom kiköltözik a világűrbe, ha kijózanodva rájön, hogy le akart smárolni. Ha egyáltalán visszaemlékszik rá. Abban reménykedtem, hogy nem fog. És ha visszaemlékszik, de nem költözne ki a világűrbe a gondolattól, vajon akarnám, hogy fejlődjön valamerre a dolog? A Tommal való együtt járás talán még a Martinnal való kapcsolatnál is bonyolultabb lenne.

De mi a francért gondolkodom ilyeneken?

– Nyugodtan köszönj be hozzá.

– Biztos, hogy nem zavarok?

Felismertem Tom hangját, amitől megdermedtem, mint nyúl a közeledő autó fényszórójától.

– Ugyan, már biztosan felébredt, örülni fog neked.

Tom be fog jönni a szobámba!

Először is megpróbáltam valami szomorúra gondolni, hogy elmúljon a reggeli merevedésem, és közben kiugrottam az ágyból, mert nem akartam, hogy fekve találjon, és azt higgye, betegen nyápickodok, vagy hogy délig alszom. Aztán az alváshoz használt boxer alsómra felrántottam a székre dobott melegítőmet. Felül póló volt rajtam, úgy döntöttem, az maradhat, de a redőnyt gyorsan felhúztam, és körülnéztem, mit lenne még tanácsos csinálnom, mielőtt belép. A kiskölyök koromban naplónak használt zöld füzetem ott hevert az asztalon. Valamiért szükségét éreztem, hogy elpakoljam szem elől. Épp csak behajítottam egy fiókba, már kopogtak is.

– Szabad! – kiáltottam ki, és magam is meglepődtem, milyen takony hangom van.

– Szia – köszönt Tom, amikor belépett. Körülnézett, bár nem sok látnivaló akadt az üres, koszosfehér falakon, egyszerű bútorokon, meg összetúrt ágyon.

A szoba mintha hirtelen túl kicsi lett volna kettőnknek. Idétlenül éreztem magam, és sarokba szorítottnak. Az jutott eszembe, vajon emlékszik-e rá, hogy mi történt a tónál. Habár egy ölelés és majdnem-csók kábé semmi. Vagy ezek már valamik?

– Szia – köszöntem én is vadonatúj hangomon, mire elkomorult az arckifejezése.

– Meghoztam a kajátokat, és... a nagymamád azt mondta, beteg vagy.

– Nincs semmi bajom – legyintettem, de kikívánkozott belőlem egy tüsszentés, akárhogy próbáltam bent tartani.

– Látom.

– Holnapra kiheverem, ennyitől nem fogok a falnak menni – mormogtam, és a szememmel egy zsepit kerestem, mert éreztem, hogy kezd levet ereszteni az orrom. Tulajdonképpen örülhettem, hogy megúsztam az éjszakai kalandot egy kis megfázással: az őrangyalom azóta valószínűleg láncdohányos lett.

– Ha nem találom ki azt a hülyeséget, hogy menjünk a tóhoz, vagy nem engedem, hogy bemenj a vízbe a karkötőmért... – Nem tudtam eldönteni, hogy a hangja dühös-e vagy kétségbeesett.

Miközben kifújtam az orrom, összeráncoltam a homlokomat.

– Nyugi, egy megfázás miatt nem szokás elpatkolni.

Ennek hallatán úgy nézett rám, mintha felpofoztam volna.

– Ilyet ne is mondj! És akkor is engem terhel a felelősség!

– Nem tudhattad, hogy esni fog.

– Nem lett volna szabad elcipelnem téged a tópartra részegen, beszívva! Akármi történhetett volna! Hogy gondoltam ezt, hogy... Több eszem lehetett volna! – A tekintete már-már eszelős volt. – A nagymamádnak is meg fogom mondani, hogy csakis én vagyok a hibás. Többé nem kerülök a szeme elé.

– Majd legyint egyet, aztán meghív egy málnaszörpre. Az ő idejében a háborús sérüléseikkel menőztek a férfiak, én meg nehogy már ennyit ne bírjak ki. De szerintem inkább ne mondd el neki, mert ezt a kétségbeesett, bűnbánó képedet látva még kinevet.

– Túl könnyen veszed a dolgot. Ha ellazáskodod, egy megfázásból is simán lehet tüdőgyulladás. Vissza kéne feküdnöd az ágyba.

– Na jó, ez már kezd röhejes lenni – fontam össze a karomat. – Nem vagy az anyám, ha pátyolgatni akarsz valakit, csinálj egy gyereket.

Erre hozzám lépett, és megmarkolta a pólómat.

– Ha miattam lesz valami komoly bajod, azt soha sem bocsátom meg magamnak. Érted? Soha! – Egy ér kidagadt a halántékán, és a tekintete könyörgővé vált. Sosem láttam még azokat a világoskék szemeket olyan mély szomorúságtól elfelhősödni. Nem tudtam, mi ütött ebbe a gyerekbe.

– Ne csináld te is – bukott ki belőlem.

– Én is? – eresztette el a pólómat meglepve. – Miért, ki csinálja még?

Szólásra nyitottam a számat, de bennem rekedt a felelet. Tom arcán az értetlenséget lassan felváltotta a felismerés.

– De hiszen megmentettél.

– De miattam fulladtál meg majdnem. Ha nem játszom a sértődöttet, és nem küldelek el, akkor nem úszol el abba a sarokba, ahol aztán a baleset ért.

Tomnak a szája is tátva maradt.

– Hogy ez mekkora hülyes...

– Szóval ne gyere nekem a bűntudattal egy kis megfázás miatt, mert rohadtul nem érdemlem meg.

– Te tiszta idióta vagy, fel kéne téged képelni!

– Akkor gyere, tedd meg! – dacoskodtam.

Tom állkapcsa megfeszült.

– Nem úgy értettem, baromarcú! Hanem úgy, hogy felejtsd el ezt a bűntudatos marhaságot! Semmi okod nincs rá, nem te okoztad a balesetet, és nem is a te hibádból történt. Gondolj már bele: ha igent mondasz, és ott, a te közeledben történik velem valami, akkor most azért baszogatnád magad, mert hogy miért nem mondtál inkább nemet. Az emberek imádnak okokat keresni, hogy megértsék, amit nem lehet, és aztán kell nekik egy bűnbak, hogy rákenhessék a felelősséget. Ha nagyon akarunk, mindig találhatunk felelőst a balesetekre meg az ilyen szarságokra, de az igazság az, hogy ezek néha egyszerűen csak megtörténnek!

Egészen kifulladt, mire végigmondta, és szinte már meggyőzött. De ahogy Dorothynak nem sikerült, úgy neki sem.

– Tudom. Akkor is. – Fájt a torkom, és semmi kedvem nem volt veszekedni.

– Cseszd meg!

– Te hogy vagy ilyen friss?

– Hogy jön most ez ide? Amúgy egy dupla kávétól.

– És hogy nem fáztál meg?

– Talán mert én nem mártóztam meg a jéghideg tóban, észlény. És több vodkát is ittam. Tudod, az alkohol fertőtlenít. De...

– Hátha van itthon.

– Eszedbe ne jusson! Inkább feküdj vissza.

Már épp készültem volna valami frappáns ellenvetéssel, amikor jobb ötletem támadt.

– Jól van. De csak ha nem jössz többet ezzel az „én tehetek róla" dumával.

– De akkor te se!

– Inkább felejtsd el.

– Neked lehet ezzel jönnöd, nekem nem?

– Pontosan.

– Mi a f... – Mérgesen dobbantott egyet, de aztán becsukta a szemét, és leeresztette a vállát. – Oké, rendben. De tényleg visszabújsz az ágyba!

– Hugyozni még kimehetek?

– Persze – bólintott, és végre egy kicsit elmosolyodott. Végig követett a szemével, ahogy kimentem, és amikor becsuktam az ajtót, a mosoly még mindig a szája sarkában bujkált.

Gyorsan kicsavartam a brét, és amikor kézmosás közben a tükörbe pillantottam, elszörnyedtem, milyen szarul festek. Sápadt voltam, és lila karikák húzódtak a szemem alatt. Az lett volna a csoda, ha Tom elhiszi, hogy semmi bajom. Szédültem is, a torkom egyre jobban kapart, és rázott a hideg. Úgy éreztem, tényleg nem hülyeség visszafeküdni, de jobb, ha Tom azt hiszi, hogy csakis az ő kedvéért teszem, és nem volt könnyű beismernem, de jólesett az aggódása is. Az viszont furcsa volt, ahogy megijedt, amikor megtudta, hogy beteg vagyok. Nem is csak megijedt, egyenesen kétségbe esett. Nem értettem, miért lihegi ennyire túl ezt a dolgot.

– Már azt hittem, lehúztad magad – nézett rám, amikor visszatértem.

Mosolyognom kellett a számonkérő hangsúlyán.

– Bocs, azt hittem, már elmentél. Nem gondoltam, hogy megvársz.

– Még jó, hogy megvártalak, a saját két szememmel akarom látni, ahogy bebújsz az ágyba, és a nagymamádat is megkérem, hogy ne engedjen felkelni, csak kajálni meg budira.

– Nem gondolkodtál még azon, hogy katonai pályára lépj?

– Na, gyerünk, mi lesz? – húzta fel a takarót.

Duzzogva és vonakodva feküdtem le az ágyba, holott legszívesebben belezuhantam volna. Még be is takargatott, épp hogy puszit nem adott.

Amikor már bebábozódva feküdtem, mint egy lárva, és csak a szemem pislogott ki a paplan alól, egy hosszú pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk. Tom mintha vívódott volna magával, nyelt egyet, és egy kicsit megemelte a kezét. Úgy tűnt, felém akar nyúlni, de aztán leejtette a karját.

– Gyógyulj meg hamar – mondta végül fojtottan, és kisietett a szobából.