A szilvesztert Tommal töltöttem az utcán csavarogva. Néztük, ahogy a merészebb egyének petárdákat és csillagszórókat dobálnak, mi meg közben hóval dobáltuk egymást, vodkát ittunk, hogy ne fagyjunk meg, és amikor az óra tizenkettőt ütött, felbontottunk egy pezsgőt, és azt is benyakaltuk. Amikor már nagyon fáztunk, belopóztunk hozzánk, a horkolás alapján megbizonyosodtunk, hogy a nagyi már alszik, és halkan szexeltünk egyet. Ez az egész már túlmutatott egy szimpla szexkapcsolaton: teljesen úgy festett, mintha járnánk. Mintha Tom végül nagy nehezen megengedte volna magának, hogy elismerje a nyilvánvalót. Egy egészen kicsit örülni kezdtem. Aztán reggel, mire másnaposan felébredtem, eltűnt.

Eljött az újév, megfakult a fényes ünnepi hangulat, és a közelgő suli gondolata újabb görcsöt növesztett a zabálástól meg piálástól megcsömörlött gyomromban. Nem dobott fel az, hogy hamarosan megint látnom kell Cartert és onnantól egy fél évig szinte minden nap, de megpróbáltam elhitetni magammal, hogy a vakáció úgyis elterelte a figyelmet a Tommal és velem kapcsolatos balhékról, és most már mindenki a saját dolgára fog koncentrálni. Az osztályomnak különben is az érettségire kell készülnie, ez éppen elég meló lesz, emellett kinek marad energiája más hülyeségére is figyelni? Mire az első nap beléptem a suli kapuján, már egészen sikerült megnyugtatnom magamat, hogy minden rendben lesz.

A folyosón egy kisebb lánycsapat mellé érve akaratlanul is felfigyeltem rá, hogy egyforma, színes kitűzőt viselnek. Valami írás is volt rajta. Igyekeztem feltűnésmentesen lelassítani, és megnézni a hozzám legközelebb álló lányon lévőt. Az virított rajta piros betűkkel, hogy "Én is voltam már H. C."

– Valami nem tetszik? – kérdezte a lány, mire a többiek is felém fordultak.

– Dehogyis, én csak a kitűződet néztem.

– Néhány végzős lány összefogott, és csináltatott ilyeneket. Bárki kap tőlük, akit bántottak már a külseje miatt: aki már volt hülyék céltáblája, azaz járt Holly Christensen cipőjében. Így fejezzük ki a vele való együttérzésünket. És hogy nem hagyjuk magunkat sárba taposni – húzta ki magát.

A megszólalását helyeslő moraj követte.

– Jó ötlet – bólogattam, és tovább mentem.

– Nem elég, hogy buzi, még kétszínű is – hallottam egy másik lány mormogását a hátam mögött.

Kábé annyira tehettem a buziságomról, mint Holly a betegsége miatti elhízásáról, de ez úgy tűnik, elkerülte az együttérző figyelmüket. Nem reagáltam. Felesleges lett volna, a magyarázkodás semmit sem ért volna, de magyarázkodásban egyébként sem voltam jó. Rezignáltan állapítottam meg, milyen könnyen degradálódhat valaki mindenki kedvencéből közellenséggé.

Amikor a tekintetem a nagy faliújság felé fordult, egyszeriben déjà vu érzésem kerekedett. Megint egy kisebb tömeg tolongott előtte, mintha valami szenzációs dolog lett volna kiragasztva. Abban reménykedtem, hogy csak egy érdekes hirdetmény van ott egy versenyről, előadásról, vagy ilyesmi, de a fura röhögések túlságosan gyanúsak voltak. Én is odaléptem. A fejek közt megpróbáltam kisasolni, mit nézhetnek, és amikor valaki arrébb lépett, megláttam.

Egy fotó díszelgett ott csálén, ami első ránézésre Dorothyt és Wilson edzőt ábrázolta hiányos öltözetben, félreérthetetlen testhelyzetben. Csak második ránézésre vált egyértelművé, hogy ez egy igen gyenge minőségben összephotoshopolt kép valami pornófilmből, meg Dorothy és a tanár arcáról. A szemöldököm a magasba szaladt. Ki a fene csinálna ilyen képet róluk, és miért? Mi baja lehet bárkinek pont velük? Valami halvány kellemetlen érzésem támadt arról, hogy ez talán megint velem kapcsolatos, de még nem tudtam megfejteni a konkrét összefüggést.

Az csak megerősítette a sejtésemet, hogy amikor beértem az osztályba, többen felém fordultak, és sötét pillantásokat lövelltek rám, mintha már megint engem dumáltak volna ki. Carter persze egy kisebb csoportosulás közepén állt: biztos voltam benne, hogy véleményvezérként most is sikerült valamit bebeszélnie a többieknek.

Amikor Dorothy is megérkezett a terembe, úgy festett, mint aki elájulni készül. A tekintete zaklatott volt, az arca vöröslött, és a kezében egy csomó fotót szorongatott, amiket valószínűleg a suli különböző pontjain gyűjtött be, aztán egészen apró darabokra tépte őket, és kidobta a kukába.

– Ne aggódj, szerintem mindet összeszedtük – tette a vállára a kezét Marisa. Dorothy csak nyelt egyet, és szó nélkül a helyére ment, az előttem lévő padba.

– Kiderítjük, ki volt – mondtam neki, amikor egy másodpercre találkozott a pillantásunk, mielőtt leült.

– Én sejtem, ki lehetett – mormogta maga elé.

– Ki? – kérdeztem meglepődve a hátától.

– Te.

– Micsoda? – döbbentem meg, és odaléptem mellé. – Ezt most komolyan mondod? Elmagyaráznád, hogy mégis mire alapozod ezt?

Nem felelt, csak összeszorította az ajkát, és kipakolta a matek cuccát a táskájából. Én azonban nem tágítottam, mert ez olyan dolog volt, amit meg kellett beszélni. A nyomaték kedvéért letámasztottam a kezemet a padjára. – Szóval, miért tettem volna ilyet? – Addigra persze összeraktam, hogy mi miatt gyanúsíthat engem, de tőle akartam hallani.

– Nem egyértelmű? – pillantott felém kelletlenül.

– Nem, nem az.

– Menjünk ki – bökött a fejével az ajtó felé.

Kint a folyosón megálltunk egy radiátornál. Ő fázósan nekidőlt, és összefonta maga előtt a karját.

– Nemrég még azt mondtad, ismersz már annyira, hogy ne feltételezz rólam szemétségeket – jegyeztem meg, miután beállt a kínos csend.

– Igen, ezt mondtam. De a dolgok változhatnak.

– Akkor ennyire bíztál bennem, hogy ha valaki kirak egy ilyen fotót, máris rám kezdesz gyanakodni?

– Leginkább neked lehetett rá okod – nézett fel rám.

– És mi az az ok?

– Megharagudtál, amiért tovább adtam Hollynak olyasmiket, amiket nem kellett volna. Tudom, hogy azt is tudod, hogy a Tommal való kapcsolatod természetéről is beszéltem neki. Elmesélte, mikről volt szó, amikor meglátogattad a kórházban. Ne mondd, hogy nem akadtál ki, amikor megtudtad.

– Igen, kiakadtam. De ettől még nem fogok kicsinyes bosszút állni a barátomon.

Az arca rezzenéstelen maradt, mintha szándékosan figyelmen kívül hagyta volna, amit mondtam.

– Ahogy hallottam, Wilson edző is kihúzta nálad a gyufát a pálfordulásával.

– De jó, hogy itt a falnak is füle van – akadtam ki.

– Mit vártál? Tudtad, hogy itt minden hír két perc alatt elterjed. – Vagy inkább fénysebességgel, jegyeztem meg magamban. – És veled osztottam meg, hogy Wilson edző bejön nekem.

– Csak velem, senki mással?

Az ajkába harapott.

– Na jó, Hollyval is.

A jelek szerint Holly legalább olyan pletykás volt, mint Dorothy. Nem véletlenül lettek jó barátnők.

– Ő meg tovább adhatta másnak.

– Én... nem tudom.

– Tényleg úgy érzed, hogy ez a fajta megtorlás rám vall?

– Eddig nem éreztem úgy.

– Mégis mi változott?

Dorothy összeszorította az ajkát, és pár másodpercig habozott.

– Én csak... Olyan nehéz elhinni, hogy Carter rád támadt. Pont ő, aki semmit sem vesz a lelkére, akinek a hátán fát lehetne vágni. – Hitetlenkedve csóválta a fejét.

Megint helyben voltunk. Carter és az ő manipulációi. Valahol igaza volt, amikor azt mondta, csak a látszat számít. Az évek alatt kellően megalapozta, mi legyen a látszat, és ezek után gyakorlatilag azt csinált, amit csak akart, a fejekben örökre jófiú maradt, akiről senki sem feltételezne rosszat.

– Bármit is hiszel, sosem tennék veled ilyet. Valóban nem kellett volna pletykálnod rólam, de ezek a fotók... ez "ágyúval verébre" kategória lenne.

Dorothy felemelte a fejét, és a szemében valamiféle remény pislákolt, mintha visszanyerte volna egy kicsit a hitét bennem.

– De akkor ki lehetett?

– Carter, ki más?

Dorothy felvonta a szemöldökét, és az a kevés hit is mintha halványodni kezdett volna.

– Tudta, hogy mindenki egyből rám fog gyanakodni – folytattam. – Világgá kürtölte, hogy te adtál tovább bizalmas infókat rólam. A hülye is arra gondolna, hogy biztos bosszút álltam.

Ezen eltöprengett. Többször is meg akart szólalni, de aztán becsukta a száját.

– Miért gyűlölne ennyire? – kérdezte végül.

A kérdés jogos volt. Mint ahogy az a kérdés is, hogy megoszthatok-e egy újabb bizalmas információt olyasvalakivel, aki már eddig is mindent tovább adott illetékteleneknek. Ha elmondom, hogy Carter tényleg le akart feküdni velem, az száz százalék, hogy eljut Holly fülébe is. Meg mindenki máséba. És ezt eddig sem hitték el az emberek, azt gondolták, csak vissza akarok vágni valamivel Carternek. Holly pedig, aki még mindig kórházban van, ki tudja, hogy reagálna, ha Dorothytól hallaná ezt.

– Úgysem fogod elhinni.

– Lehet. De szeretnék adni egy esélyt arra, hogy megmagyarázd, mi ez az egész közted és Carter közt.

Most én haboztam. Dorothy ezt látva nyelt egyet.

– Már nem bízol bennem – bólintott, kimondva az igazat. – Gondolom, hiába ígérném meg, hogy innentől megtartom a titkaidat.

– Jól sejted.

Erre úgy nézett rám, mintha pofon ütöttem volna.

– Sajnálom, Kyle. Sajnálom, hogy kibeszéltelek.

– Én is – feleltem, és visszamentem a terembe.

Utolsó órán, ami töri volt, szabályosan haldokoltunk az unalomtól, ahogy a nyugdíjas korú Mrs. Robinson monoton hangon diktálta az anyagot. Egyesek feje már-már koppant az asztalon, olyan közel volt az orruk a füzetükhöz, és szinte látszott rajtuk a révület, mások viszont meg sem próbáltak figyelni, inkább a padtársaikkal trécseltek pofátlanul hangosan. Én csak Dorothy hátát bámultam azon tépelődve, hogy Carter még a vele való barátságomat is képes volt megmérgezni. Ha ez így halad, vajon mit fog még elérni fél év alatt, míg oda járok? Arra is félve gondoltam, hogy Tom mit fog vajon kitalálni, amivel meg akarja majd állítani Cartert. Amióta erről beszéltünk, nem hozta fel újból a témát, de erősen gyanítottam, hogy azóta is töri a fejét, hogy mit tehetne, de talán már titokban szervez is valamit.

Az óra végén, miközben kinyújtóztattam a tagjaimat, hogy kicsit felébredjek, megjelent az ajtóban az ofő. Szétnézett a teremben, és amikor a szeme megtalált engem, intett, hogy menjek oda hozzá. Korábban nem voltam ennyire beszari, de az utóbbi események fényében, ha egy tanár akart tőlem valamit, attól újabban a frász kerülgetett.

– Itt vagyok. Mit szeretne, Miss Young? – álltam elé.

– Az igazgató akar beszélni veled, Kyle – közölte.

– Miről? – kérdeztem meglepve.

– Azt majd megtudod. – Az ő stílusa is valahogy levedlette a kedvességet, amióta felfüggesztettek.

– Máris megyek – feleltem megadóan, és a táskámért léptem.

– Elkísérlek – felelte gyorsan, mintha már abban sem bízott volna, hogy tényleg megteszem, amit megígértem.

Felmentünk az igazgató irodájához, és megálltunk a sötétbarna faajtó előtt. Miss Young bekopogott, mire jó fél perc múlva egy szórakozott "szabad" hallatszott ki. Az ofő benyitott, és beterelt maga előtt: talán attól félt, hogy az utolsó pillanatban meglógok.

– Meghoztam a fiút, Mr. Calloway.

– Köszönöm kedvesem – kedélyeskedett az igi szélesen mosolyogva. – Jaj, míg el nem felejtem, a disputa szakkör megmérettetésének eredményét majd hozza már be, legyen szíves, ha meg lesz – tette hozzá.

– Hogyne, természetesen.

– Előre is köszönöm. Mielőtt elmegy, igyon egy kávét, épp most főtt.

– Ó, én igazán nem... – fordult vissza az ofő.

– Amennyit szorgoskodik, ennyit igazán megérdemel. Római mogyorókávé, csak mondom. Tudom, hogy a kedvence.

– Ó, valóban? – csillant fel Miss Young szeme. – Hát akkor azt hiszem, mégis innék egy keveset.

– Töltsön csak bátran. Derék titkárnőm mindig annyit főz, hogy nem győzöm meginni.

Ezen udvariasan összenevettek, és az ofő töltött magának egy csészével a széles íróasztalon álló üvegkiöntőből. Ettől az aranyoskodástól már hányingerem volt. Kezdtem azt hinni, hogy szándékosan beszélnek a fejem felett úgy, mintha ott sem lennék, érezzem magamat levegőnek, de legalábbis a társaság legkevésbé lényeges összetevőjének. Végigvártam, míg az ofő cukrot is tesz magának meg tejport, alaposan elkeveri, aztán megissza. A kanál csilingelése fülhasogató volt a nagy csendben. A vén kujon persze nem teljesen önzetlen indíttatásból ajánlotta fel a kávét: míg Miss Young élvezettel itta, az igi legalább akkora élvezettel stírölte őt végig a szűk kiskosztümében a tűsarkú cipőjétől kezdve a piros körméig.

– Nagyon köszönöm, Mr. Calloway, ez igazán jólesett – tette le a csészét egy szörnyű csörrenéssel az ofő. De most már tényleg mennem kell a verseny eredményekért.

– Hogyne, természetesen, végezze csak a dolgát, hiszen ezért fizetem.

Egy joviális nevetéssel elbúcsúztak, Miss Young pedig kiment. Az igi pár másodpercig még nézte a helyet, ahol a miniszoknyába bújtatott csontos segg eltűnt az ajtóban, aztán egy sóhajtással felém fordult. A mosolya megmaradt, de valamelyest merevebbé vált.

– Ülj le kérlek, Kyle – mutatott az asztalával szemben lévő székre. Tök jó, hogy eszébe jutottam. Szó nélkül ledobtam magam, a táskámat pedig a székem mellett a földre ejtettem. – Gondolom, tudod, miért hívattalak ide – kezdte.

– Hát... nem. Gőzöm sincs. – Talán lehettem volna tisztelettudóbb is, de azok után, hogy ártatlanul és jogtalanul felfüggesztett, valahogy képtelen voltam jópofizni vele. Ráadásul feltűnően nyájas hangon beszélt, ez pedig nem sok jót ígért, mert tapasztalatom szerint, ha egy tekintélyszemély ilyen mézes-mázos, abból hamarosan kígyó és béka lesz.

Az igi egy darabig még nem szólalt meg, csak továbbra is merev mosollyal nézett rám. Nem volt kedvem a tudálékos arckifejezését bámulni, helyette választhattam, hogy a falon lógó minimalista absztrakt festményt sasoljam, esetleg az ablakon át a szürke égen elhúzó varjakat, vagy a combjaim közt a székpárna kifoszlott huzatját. A legutóbbit választottam, mert a lehajtott fejem még praktikus módon alázatosnak is mutathatott.

– Most már nem gondolod azt, hogy Carter Jordan ragasztotta tele az iskolát a lesifotóiddal? – kezdte az igi. A hangja bizalmaskodó volt, már-már együttérző, mintha rá próbált volna venni, hogy valljak be valamit.

– Tessék? – vontam össze a szemöldökömet.

– Találtál mást, akire gyanakodhatsz, igaz?

– Ezt nem értem.

– Dorothy Scottot.

– Azzal gyanúsít, hogy én készítettem a mostani fotókat és ragasztottam ki az iskolában?

– Én nem gyanúsítalak semmivel, mindössze beszélgetni szeretnék veled. És megérteni az indítékaidat.

– Az indítékaimat? Ezek szerint mégiscsak gyanúsít, nem?

Hosszút sóhajtott, és ebben a sóhajban ott volt a keserves mártíromság, amiért egy ilyen megátalkodott kis szarkeverőre kell pazarolnia értékes perceket az életéből hátra lévő valószínűleg nem túl sok időből.

– Nem olyan sokan járnak ebbe az iskolába, akiknek ilyen nyilvánvaló indítéka lehet, mint neked.

– Akkor, ha valakinek lehet indítéka, az már gyakorlatilag elkövető is?

– A közted és Carter Jordan közti verekedés más megvilágításba helyezett bizonyos dolgokat.

– Miket?

– A fülembe jutottak olyan szóbeszédek, miszerint Thomas Gillespie uszodai balesetéhez is közöd volt. Hogy te okoztad az eszméletvesztését, majd megijedve attól, amit tettél, értesítetted Wilson edzőt, hogy baj van, utána pedig a megmentő szerepében tetszelegtél az iskola előtt.

Egy pillanatra becsuktam a szememet. Nem akartam elhinni, hogy már ő is kezdi.

– Nem tetszelegtem semmilyen szerepben, az iskola saját jószántából kezelt hősként.

– Azt is csicseregték a madarak, hogy Holly Christensen is azután került kórházba, hogy valamilyen konfliktus robbant ki kettőtök között. Azt pedig a saját szememmel láttam, milyen csalódott voltál, amiért Wilson edző nem neked hitt a legutóbb, hanem Carternek.

– Nem én okoztam Tom balesetét, és Holly sem miattam került kórházba. Wilson edzővel pedig sosem tennék ilyen ocsmányságot, hogy egy egész iskola előtt megalázom. Nem mintha mással tennék, bár gondolom, úgysem hiszi el. Annál nagyobb hitelt ad az utcán összeszedett szóbeszédeknek.

– A pletyka csak pletyka, és én eszerint is kezelem. De nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. – Húsos kezeit az asztallapra támasztva közelebb hajolt, mintha nyomatékosítani akarná a mondanivalóját. – Nem vagyok hülye, Kyle. Egy idő után feltűnik az embernek, ha minden balhé szála valamilyen úton-módon egyetlen személyhez vezet. Ha bebizonyosodik, hogy te készítetted azokat a kompromittáló képeket Dorothy Scottról és Wilson edzőről, kénytelen leszek kicsapni téged. Megértetted?

Megfeszült az állkapcsom. Elgondolkodtam, hogy Tom vajon most mit tenne a helyemben. Valószínűleg leordítaná az igazgató fejét.

– Hogyne, természetesen – feleltem nem túl lelkesen.

– Talán nem különösebben hat meg a fenyegetőzésem, még azt is hiheted, hogy úgysem teszem meg, de ennyi mindent már nem lehet elnézni. Hidd el, nagyon is fog aggasztani a dolog, amikor rájössz, hogy nem sok olyan iskola van a környéken, ami hajlandó lesz ezek után befogadni téged. Aztán ha ott is elterjednek a hírek, nem biztos, hogy örülnek majd a diákok, ha megtudják, milyen fajta ember került közéjük. Elég hosszú ideje dolgozom már iskolaigazgatóként ahhoz, hogy tisztában legyek vele: a gyerekek igen gonoszak tudnak lenni.

– Ha valamiben, ebben biztos vagyok.

Mr. Calloway orrcimpája megremegett.

– Azt javaslom, fiam, hogy húzd meg magad. Ha kiderül, hogy te csináltad a képeket, nem fogok habozni.

– Akkor szerezzen bizonyítékot, mert eddig ez csak gyanúsítgatás. Azt is mondhatnám, rágalom. Mint a korábbi, amiért felfüggesztett.

Az igi hátradőlt, és tekintélyes méretű hasán összefűzte az ujjait, mintha ezzel próbálná béketűrésre inteni magát.

– Nem hazudok, ha azt mondom, meg fogok könnyebbülni, ha végre elballagsz, vagy valamilyen módon elkerülsz innen.

– Én is meg fogok könnyebbülni – bólintottam.

A szeme élesen villant a pofátlan válaszra.

– Nem tartalak fel tovább, arra van az ajtó – mutatott a kijárat felé.

– Köszönöm, hogy nem tart fel. Viszlát, Mr. Calloway – vetettem oda, és a táskámat felmarkolva kimentem.

Az ajtó előtt Tom várt rám falfehér arccal. Jólesett, hogy megvárt, és valahol még az aggódása is tetszett. Már egymással lógtunk szünetekben, és haza is együtt sétáltunk, ez pedig reménnyel töltött el, hogy talán kezdi elengedni az átkot. De az is elképzelhető volt, hogy ez csak a véd- és dacszövetségről szólt, mert a verekedős balhé óta félt, hogy ha egy kicsit is magamra hagy, megint megtalál Carter vagy valami más barom. Mindenesetre nem tettem szóvá a dolgot, nehogy Tom rosszul értelmezze, inkább csak kiélveztem, hogy kitüntet a társaságával.

– Mit akart a vén trotty? – kérdezte, miközben elindultunk.

– Engem gyanúsít a kiragasztott fotók miatt. – Azt, hogy minden vágya kicsapni engem, inkább bölcsen elhallgattam.

– Nevetséges. Hülye szenilis vén szar – köpte.

– Dorothy is ezt gondolja. Mármint hogy én voltam.

– Azóta már beszéltem a fejével. Belátta, hogy szemétség volt tőle téged vádolni. De akkor sem képes elhinni, hogy Carter áll az egész mögött – húzta el a száját.

– Te elhinnéd a helyében? Normális embernek ismersz valakit évekig, aztán egyszer csak jön egy tag a semmiből, és ilyeneket állít róla.

Tom tekintete elsötétült.

– Menjünk az uszoda melletti automatához – indítványozta válasz helyett. – Akarok egy rágót.

Az ilyen gyors témaváltások általában azt jelentették, hogy legbelül egyetért velem, csak derogálna neki elismerni.

Az uszoda kétszárnyú üvegajtaja előtt elhaladva mozgásra lettem figyelmes a szemem sarkából, és megálltam. Tom is megtorpant. Odabent többen is álltak a medence mellett, de felöltözve, egy valaki pedig leguggolva matatott a vízben: Carter húzta épp ki a táskáját belőle. Nem értettem, mit keresett a hátizsákja a vízben, de az biztos, hogy Carter olyan mérgesnek látszott, mint még soha. Az arca eltorzult és vöröslött a dühtől, az ajkát szorosan összepréselte. Széles mozdulatokkal egyenként hajigálta ki a szétázott könyveket és füzeteket a csempézett padlóra.

Arról, hogy hogyan került a táska a medencébe, Tomra pillantva hamarosan megvilágosodtam: halvány, elégedett mosoly derengett a szája sarkában. Korábban mondta is, hogy nem marad tétlen, feltett szándéka csinálni valamit, amivel megfékezheti Cartert, de reméltem, hogy majd elfelejtődik a dolog, azt pedig végképp nem gondoltam volna, hogy ilyen módszerhez folyamodik. Ez inkább bosszúszomjas adok-kapok volt. Óvodás szintű visszaszúrás.

– Te isten barma – szökött ki a számon.

– Sejtettem, hogy valami ilyesmit fogsz mondani – felelte közönyösen.

Carter előhúzott egy szintén pacallá ázott papírlapot is a táskából, ami azonnal darabokra foszlott a kezében. Ő csak maga elé meredt, mintha nem akarná elhinni, amit lát. Egyből tudtam, mi az a papír. Gombóc nőtt a torkomban, a szívem pedig kellemetlenül meglódult.

– Tudod, mi az ott a kezében, ugye? – kérdeztem fojtottan.

– Nem. Mi?

– Az anyja levele.

– Honnan tudod? – vonta össze a szemöldökét. Szemlátomást igyekezett nem mutatni zavar jelét, de a megfeszülő állkapcsa és a keze, amivel idegesen babrálni kezdte a kabátja szélét, elárulta.

– Ma volt a disputa szakkör féléves megmérettetése. Ezért nem volt utolsó órán.

– Mi a franc az a disputa szakkör?

– Vitázni tanulnak. – Tom felvonta a szemöldökét, úgyhogy tovább magyaráztam. – Két csoport van, és ellentétes álláspontokat képviselve kell szónokolniuk valamilyen témában. Az nyer, amelyik meg tudja győzni a zsűrit.

– Akkor itt tanulhatja Carter a meggyőzés művészetét, nagyszerű – nevetett sötéten. – De miért fontos ez?

– Amikor valami nagyobb kihívás elé néz, mindig magával viszi az anyja utolsó levelét, hogy biztonságérzetet adjon neki. Elmesélte az egyik órán, amin arról volt szó, hogy kinek mi a legfontosabb tárgya. Nem emlékszel? – kérdeztem mérgesen.

– Basszus – nyögte Tom, és elsápadt.

Itt biztos lettem benne, hogy nem a levélre utazott. Nem azt akarta megsemmisíteni, ahhoz túlságosan egyértelmű volt a meglepetése, amikor megtudta, hogy egyáltalán a táskában van, másrészt egy ilyen fajta gonoszság nem lett volna rá jellemző. A tanszerei eláztatásával talán inkább csak figyelmeztetni akarta Cartert, hogy ha belénk köt, mi sem maradunk tétlenek, úgyhogy jobb, ha innentől behúzza a kéziféket. Mintha Carter az a fajta lett volna, akit meg lehet ilyesmivel félemlíteni. Akárhogy is, ezt már nem lehetett visszacsinálni. Tom megérdemelt volna egy fejmosást, de hiába hordtam volna el mindennek, az már nem segített volna a levélen. Sem Carteren. Aki mintha megérezte volna, hogy nézzük, egyszer csak oldalra pillantott, egyenesen ránk, és kiejtette a kezéből a papírfoszlányokat. A tekintetében a veszteség fájdalma mellett megjelent a borzasztó rádöbbenés.

– Menjünk – ragadta meg Tom a csuklómat, és elhúzott onnan.

Ezzel új fejezet kezdődött a mi hármunk kis polgárháborújában.