"2017. április 4.

Naplót írni ciki. Naplót csak lányok írnak, én viszont férfi vagyok. Most mégis itt ülök, és naplót írok. Na jó, ráadásul férfinak sem nevezhetem magam, mert csak egy tizenkét éves kis pöcs vagyok, aki még nem is borotválkozik. De néha jó lenne beszélnem valakivel dolgokról. Még ha nem is adna értelmes tanácsokat – a jótanácsok általában úgyis csak álcázott kioktatások –, akkor is szeretném néha kiereszteni magamból a mondanivalót valakinek, mert úgy érzem, hogy különben szétrobbanok.

Ott van persze Peter és Johnny, velük igazán beszélhetnék, hiszen elvileg a barátaim. Habár sokkal menőbbek nálam, együtt próbáltuk ki életünkben először a cigit meg a sört, és ez örökre összekovácsolt minket. De mindig, amikor kinyitnám a számat, valahogy olyan hülyeségnek tűnik, hogy ilyesmikről beszéljek, úgyhogy végül csak hallgatok. Nem attól félek, hogy kinevetnének, bár még az is megeshet. Nem is tudom, mitől félek.

Aztán megtaláltam ezt az üres füzetet, és azt gondoltam, úgysem látja senki, miket írok bele, így aztán akár naplót is írhatok. Szóval most le kéne írnom a napomat. A napjaim unalmasak, ráadásul tök egyformák. Reggel nagy nehezen felkelek, elvergődök a suliba, végigszenvedem az órákat, aztán kajálok a menzán, és itthon folytatom a tanulást. Totális taposómalom. Az hoz egyedül egy kis változatosságot bele, hogy hetente háromszor úszni járok. Azt szeretem csinálni, csak ne kellene utána mindig kimosnom a fürdőgatyámat. Kipróbáltam, hogy csak rádobom a kötélre száradni, de ocsmány klórszaga maradt, és furán megkeményedett az anyag.

A mai nap fénypontja is az úszás volt – már pillangót is tudok. De aztán délután, amikor beletettem a gatyát egy lavórba, hogy kiöblítsem, épp elkezdődött a sorozatom, ezért félretettem, hogy majd később megcsinálom, és úgy felejtettem. Amikor anya hazajött, még mindig ott ázott. Erre kiabálni kezdett, hogy nem elég, hogy fos a melója, még én is cselédnek nézem, kinek képzelem magam, valami hercegecskének? Megmondtam neki, hogy nem direkt hagytam úgy, azonnal megcsinálom, de nem hitte el, és a tükörhöz vágta a lavórt. Az üvegcserepeket én szedtem össze, ő bezárkózott a szobájába. Szerintem maradtak szilánkok, úgyhogy ezután papucsban kell majd zuhanyoznunk. Nagyszerű.

Irtó szarul érzem most magam. Tényleg ilyen hatalmas hiba a vízben felejteni a fürdőgatyát? Érdekes módon, amikor egy hónappal ezelőtt is ott felejtettem, anyát egyáltalán nem zavarta. Úgy látszik, ez attól függ, épp milyen hangulatban jön haza. Ha látnok lennék vagy gondolatolvasó, könnyebben boldogulnék az életben. Jó volna egy kicsit panaszkodni apának. Vajon mit mondana erről? Ő is lecseszne? Néha arról ábrándozok, hogy hozzá költözöm, de szerintem annak sem örülne, ha felhívnám. Nem mintha tudnám a számát, vagy azt, hogy egyáltalán hol van. Igazából nem is ismerem. Ettől függetlenül azt hiszem, egy kicsit utálom.

Hát, szóval így telt a mai napom, kedves naplóm."

"2017. április 10.

Most úgy érzem magam, mint amikor egyszer túl gyorsan faltam fel a jégkrémet, és bedagadt a torkom, és fájt, és piros lett, csak bónusznak most még viszket is. Meg most nem fagyit ettem, hanem mogyorót. Persze nem direkt, nem vagyok hülye, hogy olyanokat egyek, amik kinyírhatnak, csak egyszerűen nem olvastam el a hangyabetűs részt a csokin: "nyomokban mogyorót tartalmazhat". Miután eszembe jutott, akkor meg már késő volt.

Habár utálok dokihoz járni, mégis felvetettem anyának, hogy talán el kellene nézni hozzá. Ő azonban csak legyintett, és helyette adott egy kalciumos pezsgőtablettát. Ez valahol megnyugtatott, mert tényleg utálok dokihoz járni, ugyanakkor meg valahol kicsit aggódom, mert a pezsgőtablettát már vagy egy órája megittam, és nemhogy jobban lennék, de egyenesen rosszabbul vagyok: már a fejem is lángol, meg a nyakam és a mellkasom is, ráadásul mindenek ellenére fázom.

Anya teljesen kiakadt: nagyon utálja, ha valami bajom van. Azt mondta, irtó gyorsan legyek jobban. Azt feleltem, hogy én szeretnék, de nem igazán tudom, hogyan kell csinálni. Mire ő, hogy minden fejben dől el, és csak akarnom kellene a javulást, de nem akarom eléggé, helyette a betegséget akarom. Ellenkeztem, hogy ez nem így van, mert egyáltalán nem akarom, hogy fájjon a torkom, erre megharagudott, hogy tudattalanul igenis akarom. Ezt nem teljesen értettem, de amikor rákérdeztem, egészen dühbe jött. Azt mondta, hogy nagyon is értem, és azért vitatkozom, meg ezt az egész allergiát is azért csinálom, hogy őt szekírozzam, mert utálom őt. Ha szeretném, nem lenne ennyi bajom.

Ezek után nem mertem tovább vitatkozni, de úgy tűnt, most meg a hallgatásom bosszantotta fel, mert azt ordította, hálátlan kis senkiházi vagyok, és hogy nélkülem könnyebb lenne az élete, aztán megint bement a szobájába, és bevágta az ajtót. Most itt ülök az ágyam szélén, próbálva levegőt kapni. Az ember nem is gondolná, micsoda kiváltság a lélegzés, amíg valamilyen okból el nem kezd fuldokolni.

Eddig meglehetősen biztos voltam benne, hogy nem direkt csinálom ezt az allergia dolgot, de anya olyan hevesen bizonygatta az ellenkezőjét, hogy már semmit sem tudok. Végtére is, ha tudattalanul akarom, akkor nem tudok róla, hogy akarom, és így akár akarhatom is, nem? Lehet, hogy legbelül egy szemét ember vagyok? De ő honnan tudja, hogy mi van az én tudatalattimban, ha én magam sem tudom, hogy mi van ott?"

"2017. április 23.

Az éjjel azt álmodtam, hogy egy láthatatlan valaki megtámadott. Olyan volt, mintha az üres levegő húzott volna be egyet, meg vágott volna gyomron. Rendesen éreztem az ütéseket, és nem tudtam egyiket sem kivédeni, mert sosem tudtam, honnan fog jönni a következő. Álmomban anya is ott állt a közelben, de hiába kiabáltam, nem figyelt fel, mert egyszerűen nem hallott meg, tisztára, mintha süket lett volna. Vagy mintha a hangom nem terjedt volna odáig. Így aztán abbahagytam a kiabálást, és némán tűrtem tovább a verést.

De ezt már azt követően álmodtam, hogy tegnap volt egy fura napunk anyával. Már az egész szombat furán indult, vagyis inkább olyan szokatlanul normálisan. Anya jókedvűen ébredt, és ez tényleg szokatlan volt, mert általában nyomott a hangulata, még lélegezni is csak halkan merek, nehogy valamivel kiprovokáljam a bajt. Most meg dúdolt, palacsintát sütött reggelire, és azt mondta, elmehetnénk a parkba a tóhoz megetetni a kacsákat.

Általában nem ez álmaim programja, jobban szeretek itthon gépezni, de most mégis kedvem lett kacsákat etetni, főleg, mivel anya ilyen jókedvű volt, és nem akartam letörni vagy ilyesmi. Úgyhogy elmentünk a tóhoz, piknikeztünk, meg minden, és miközben néztük a kacsákat, váratlanul átölelt, nekem pedig hirtelen sírni lett volna kedvem. Sokkoló volt ez a rengeteg jó dolog, a palacsinta, a kirándulás, meg anya kedvessége. Úgy éreztem, mintha elvonult volna a fejünk fölül valami sötét felhő, és most már kisütött végre a nap. Biztos voltam benne, hogy ha nem rontom el, ez a békesség örökké fog tartani. Mindig biztos vagyok benne. Aztán mindig elrontom.

Amikor haza jöttünk, anya takarított egy kicsit, aztán ebédet főzött. A kedvencemet főzte, sajtos makarónit, alig akartam elhinni. Általában nem a kedvenceimet szokta csinálni, mert azok túl drágák, túl melósak, vagy simán csak egészségtelenek. A makaróni istenien sikerült, meg is dicsértem, ő pedig hirtelen azt mondta, hogy szeret. Ott álltam elképedve ettől a kényeztetéstől, és tisztára lelazultam, már a gyomromból is eltűnt az a kemény gombóc, ami mindig ott szokott lenni. Biztos voltam benne, hogy ez lehet az ő igazi énje, nem az a rosszkedvű, amit általában mutat. Hogy nekem tulajdonképpen nagyon jó anyukám van, csak néha türelmetlen a sok nehézség miatt. Meg a problémák miatt, amiket én okozok neki.

Azt feleltem, én is szeretem őt. Erre azt mondta, mi ketten nagyon jók vagyunk együtt, a világgal is megharcolunk, ha kell, és nincs szükségünk senkire, mert egymásra mindig számíthatunk. Megbízhatunk a másikban, és őszinték lehetünk. Ettől egyszer csak az a gondolatom támadt, hogy bármit megoszthatok vele, mert biztosan megérti. Aki ennyire szeret engem, az mindent megért. Szóval azt találtam mondani, hogy nekem azért egy kicsit hiányzik apa.

Amikor eltűnt a mosoly az arcáról, már tudtam, hogy ezt nem kellett volna. Azt kérdezte erre, hogy ezt direkt csinálom-e: direkt rontom-e el a hangulatát, amikor olyan ritkán van jókedve. Azt feleltem, hogy nem, de hiába, mert nem hitt nekem, a fejébe vette, hogy gonoszságból művelem ezt, és mindenáron ki akarok tolni vele. Azt mondta, csak bánatot okozok neki, gyűlölöm őt, és feltett szándékom, hogy tönkre tegyem. Kétségbeesve vitatkoztam vele, de ez csak jobban felhergelte, aztán elege lett abból, hogy folyton feleselek, és pofon vágott. A lendülettől neki estem a konyhaszekrény sarkának. Felhasadt az arcom, és vérzett egy kicsit. Anya ettől megijedt, egy rántással magához ölelt, bocsánatot kért, és azt kérdezte, még mindig szeretem-e. Ezek után semmi kedvem nem volt az öleléséhez, ki akartam belőle bontakozni, mire megint megharagudott, azt kiáltotta, megbánta, hogy megszült, és elviharzott itthonról.

Nagy ostobaság volt kimondanom, amit gondolok, meg úgy egyáltalán beszélni magamról. Őszintének lenni és kitárulkozni veszélyes. Gyerekes meggondolatlanság. A felnőttek ritkán tesznek ilyesmit, ők valahogy okosabbak ennél: zárkózottabbak, gyanakvóbbak. Szerintem sokszor hazudnak is.

Azt hiszem, ideje felnőnöm."

"2017. április 27.

Jövő héten úszóverseny lesz. Általában szeretem a versenyeket, nem szoktam sokat izgulni miattuk, csak az bánt egy kicsit, hogy anya sosem jön el, míg másoknak ott szurkolnak a szüleik. Ezért ma délután összeszedtem magamat, és amikor anya hazaért, elé álltam, hogy megkérjem. Ezen jobban izgultam, mint az összes versenyemen együttvéve, talán ez is rontott el mindent. Azt felelte, estére már fáradt szokott lenni, nem jön el, és utána a kávéja fölött már sorolta is a munkahelyi problémáit.

De én nem hagytam ennyiben, kérlelni kezdtem. Azt válaszolta, ne legyek önző, mire azt találtam mondani, hogy a szülői értekezletekre sem jön el soha. Erre ő, hogy végigdolgozza a napot, ne csináljanak neki plusz programot, ha közölnivalója van a tanároknak, arra találták ki az üzenőfüzetet. Mire én, hogy azt sem nézi meg soha, mert mindig fáradt, csak ígérgeti, hogy később aláírja, de elfelejti, és a tanárok rám haragszanak, mert azt hiszik, meg sem mutatom itthon.

Anya erre lecsapta a csészéjét egy iszonyú csörrenéssel, hogy hát persze, nyilván ő a hibás, a világ rossza, hibáztassam csak, én biztos tökéletes vagyok, meg könnyű úgy hibátlannak lenni, ha semmit sem csinálok, mert minden az ő nyakába marad. Például mikor főztem utoljára valamit, hogy ne őrá maradjon, és ne legyen mindig fáradt? Azt feleltem, hogy amikor főztem egy ragut, azért ordított velem, mert nem sikerült jól, és biztos direkt rontottam el, hogy bosszantsam, de amikor a makaróni jó lett, azért dühöngött, mert jobb, mint az övé, és ezért most már biztos lenézem, a konyha királyának érzem magam, ki akarom őt túrni a saját konyhájából. Ezért nem merek főzni egy ideje már semmit, mert akár jól sikerül, akár rosszul, abból baj van. Erre anya halántékán lüktetni kezdett egy ér, és azt felelte, hogy akkor bocsánatot kér, amiért ilyen szar anyám, látványosan letérdelt elém összekulcsolt kézzel, és azt kérdezte, hogy ugye, azért még megérdemli, hogy éljen. Elborzadva néztem. Azt feleltem, nem kell letérdelnie meg bocsánatot kérnie, csak legalább egyetlen egyszer menjen el egy szülőire vagy valami.

Erre azt kiabálta, hogy túlságosan elkényeztetett, kinyalta a fenekemet, azt tanultam meg, hogy nekem minden jár. Egy hálátlan kis senkiházi lettem, aki csak magára gondol, de az, hogy ő mi mindenről mondott le miattam, mit érdekel. Ha a lelkét kiteszi értem, nekem az sem elég, önző lettem, mint az apám.

Nem ismertem apát, fogalmam sincs, hogy tényleg önző-e, de az említésére elszorult a torkom. Azt kérdeztem, miért kiabál velem mindig, miért mond ilyen dolgokat. A gyengeség láttán undor jelent meg az arcán, azt mondta, elege van belőle, hogy ilyen érzékeny vagyok, hogy semmit sem mondhat ki, mert egyből összeomlik a lelkem, tessék, már potyog is a könnyem, talán nem is fia, hanem lánya van, szánalmas vagyok. Végül otthagyott megint, bevonult a szobájába, és bevágta az ajtót.

Általában így zajlik nálunk az, ha megkérem anyát valamire, de ezen most változtatni fogok. Innentől inkább nem kérem meg semmire, úgysem érek el semmit, csak a felesleges balhé van belőle, a dolgaimat meg majd megoldom valahogy magam."

"2017. április 30.

Nem akarok többé kolonc lenni, gondot okozni, a meglévők tetejébe plusz terhet jelenteni. Ezért aztán megettem másfél szelet mogyorós sütit. Ez most pont úgy hangozhatott, mintha ki akarnám nyírni magamat, pedig nem így van, épp az ellenkezője. Szeretnék még élni: szeretném például megkóstolni a homárt (remélem, nem vagyok arra is allergiás), és szeretném megtudni, milyen érzés lehet megcsókolni egy másik fiút. Igen, kedves naplóm, fiút. De erről majd máskor. És akkor hogy jön ide a mogyorós süti? Kezdem inkább az elején.

Délután arra jöttem haza úszásról, hogy anya sütit sütött. A mennyei csokis-cukros illat az egész lakást belengte, és anya mosolygott. Mosolyogva nyújtotta felém a szeleteket, amik csordultig voltak töltve mogyorókrémmel, a tetejüket pedig mogyoródarabkák díszítették. Nem értettem a dolgot. Anya elmagyarázta. Azt mondta, véget kell vetni ennek az allergiának: minél többet eszem az allergénből, a szervezetem annál jobban megszokja, és végül már nem lesz érzékeny rá. Ez elég hihetően hangzott, de bizonytalan voltam. Nem rémlett, hogy a doki ilyesmit mondott volna, bár az az igazság, hogy akár mondhatott is, mert olyan régen voltam nála ez ügyben, hogy már semmire sem emlékszem. Meg amúgy is anyával beszélték ezt meg, én csak úgy ott voltam, és azt hiszem, leginkább az elöl hagyott üvegcséket meg műszereket figyeltem.

Anya észrevette a hezitálást, és megsértődött. Azt mondta, azért nem kell nekem a süti, mert ő sütötte. Ha valaki más csinálta volna, biztosan megenném. Hiába tiltakoztam, azzal jött, hogy csak jót akar nekem, azt szeretné, hogy meggyógyuljak, de én ezek szerint nem akarok meggyógyulni, és irtó hálátlan vagyok. Nem tudtam, mit csináljak, olyan érzés volt, mintha ketté akartam volna szakadni. Végül megkérdezte, hogy szeretem-e őt egyáltalán. Be akartam bizonytani, hogy igenis szeretem, és igenis meg akarok gyógyulni, úgyhogy végül elvettem egy szeletet, és megettem.

Hamarosan már éreztem is a megszokott viszketést a torkomban. Azt mondta, ez nem baj, és vegyek még. Megettem még egy fél szeletet, de többet nem tudtam, mert nagyon édes volt a rengeteg krémtől. Anya ezen megint megharagudott. Azt kiabálta, hogy a bolti csokikat bezzeg meg tudom enni, és hogy azért utálom, amit ő csinál, mert valójában őt utálom. Ellenkezni kezdtem, mire pofon vágott, hogy még hazugnak is tartom, aztán kidobta a maradék sütit a kukába, és elrohant otthonról.

Egyre jobban viszket a torkom, meg a fejem is forró, és nehezen kapok levegőt. Még a múltkorinál is nehezebben. A legutóbb végül elkezdtem keresgélni itthon, mert a kalciumos pezsgőtabletták nem értek semmit, és találtam egy szem gyógyszert, amit még télen adott a doki, mikor meg voltam fázva. Emlékeztem, hogy azt mondta, ez amúgy allergia elleni szer, csak enyhíti a megfázás tüneteit is.

De most már az sincs itthon. Nehéz így írni, hogy közben alig kapok levegőt. Kicsit félek. Nem tudom, anya igazat mondott-e. Csak nem hazudik ilyesmiről. Basszus, úgy érzem, mintha rám akarnának dőlni a falak, vagy magukba akarnának szippantani. Azt hiszem, kimegyek egy kicsit az utcára, vagy valami, bár totál szédülök. Kár, hogy nincs lift ebben a házban, mert így a lépcsőn kell lebotorkálnom három emeletet. Mindegy, megoldom."

Miután elolvastam a naplómban az utolsó bejegyzést is, egy jó darabig csak ültem egy helyben, és az agyam mintha lefagyott volna. Fogalmam sem volt, mennyi ideig gubbasztottam mozdulatlanul az ágyon magam elé meredve. A legelső értelmes gondolatom az volt, hogy ezt talán nem is én írtam. Hiszen alig hasonlított a kézírásomra. De legbelül tudtam, hogy ez csak az elmém tiltakozása, ezt a naplót bizony mégiscsak én írtam.

Felkeltem az ágyról, és céltalanul bolyongani kezdtem a házban, mint egy szellem. Kitöltöttem egy pohár narancslét, és ott hagytam. Felemeltem véletlenszerű tárgyakat, és úgy néztem meg őket, mintha még sosem láttam volna. Jelen is voltam meg nem is. Félig visszakerültem a múltba. Abba a múltba, ami addig nem létezett a számomra, de most megelevenedett, és egy ijesztő dimenziót nyitott a hátam mögött, tele félelmetes mélységekkel és árnyakkal. Egy olyan dimenziót, ami valójában mindig is ott tátongott attól függetlenül, hogy nem tudtam róla.

Az előszobában állva a szemem a türkizkék telefonra tévedt. Aztán ki tudja, milyen indíttatásból bementem a nappaliba, és anélkül, hogy gondolkodtam volna, felkaptam a kagylót. Anya számát tárcsáztam, de persze, hogy most is csak a hangposta felelt. Nem is vártam mást.

– Szia, anya, Kyle vagyok – kezdtem, és a szavak tovább sorjáztak belőlem. – Ne haragudj, hogy eddig nem hívtalak, de nem tudtam, mit mondhatnék. Arra gondoltam, talán nem örülnél, ha zavarnálak. És te is hívhattál volna. Amúgy köszönöm a pénzt, amit karácsonyra küldtél, remélem, te is megkaptad a képeslapot. – Itt elakadtam egy kicsit. Csak most tudatosult bennem, hogy mit is csinálok. – Jézusom, nem akarok ilyen hivatalos lenni, de mégis, hogy beszéljek? Kihajítottál otthonról.

Korábban egy ilyen beszólást aligha engedtem meg magamnak, most azonban késztetést sem éreztem arra, hogy akár csak az ajkamba harapjak.

– Jól elvagyok a nagyiéknál – folytattam –, de azt hiszem, jobb, ha tudod, hogy itt is belekeveredtem valamibe. A suliban rájöttek, hogy meleg vagyok, aztán karácsony előtt verekedés miatt két hétre felfüggesztettek, most pedig felváltva járkálok a kórházba meg a rendőrségre. Ha azt mondom, nem én kezdtem a balhékat, gondolom, úgysem hiszed el, úgyhogy nem fárasztalak a részletekkel. Egyébként is hamarosan megoldódik minden.

Hallgattam kicsit a közönyös csendet, és már egyáltalán nem bántam, hogy anya helyett csak ez válaszol. Nem mintha annak örültem volna, hogy így senki sem veszekedik velem: anya amúgy sem szólt már hozzám. Ez a csend most így volt jó.

– Fura, mert eddig végig azt hittem, hogy idővel megbocsátasz, én haza költözöm, és minden úgy megy majd, mint eddig. De közben megbarátkoztam a gondolattal, hogy többé nem látlak, és a hangodat sem fogom már hallani. Igazából az a helyzet, hogy akkor sem költöznék már haza, ha lehetne. Önálló leszek. Végtére is tizennyolc vagyok, nemsokára leérettségizek, aztán elhúzok valamerre és melót keresek, hogy ne a nagyi nyakán élősködjek. Szóval lehet, hogy most hallasz utoljára.

Nagy levegőt vettem a továbbiakhoz, és megszorítottam a telefonkagylót.

– Azért még szeretném elmondani, hogy nem én kerestem Martin társaságát, egy társkeresőn ismerkedtünk meg. Vannak ilyen szemét véletlenek. Nem szövetkeztünk ellened, nem dumáltunk ki a hátad mögött, bármit is hiszel. Néha megpróbáltam beszélni rólad, de ő szigorúan kerülte a témát. Nem akarta összemosni a munkát a magánélettel, és tulajdonképpen igaza is volt. Ahogy neked is igazad volt abban, hogy Martin egy szemét alak. Ettől függetlenül nem bántam meg, hogy együtt jártam vele. Valószínűleg most azt mondanád erre, hogy lojalitásból nem lett volna szabad ezt tennem. De tudod, mit? Jogom van azzal járni, akivel akarok.

Arról, hogy megtaláltam a kiskölyökkori naplómat, és megtudtam, hogyan bánt velem, nem volt kedvem beszélni. Ő sem tálalt ki a nagyinak, hogy miért küldött valójában hozzá – azt majd megteszem én –, én is lehetek még utoljára jó fej.

– Csak ennyit akartam még tisztázni. Köszönök mindent, amit eddig értem tettél, például, hogy felneveltél, miközben nem is akartál gyereket. Pénzt már ne küldj, majd vállalok hétvégente mosogatást, vagy valamit. Úgyhogy azt hiszem, ez itt a vége. Isten veled, anya.

Megkönnyebbülten tettem le a kagylót, mint aki egy hosszú ideje cipelt tehertől szabadult meg. A szívem ugyanakkor vágtatott. Általában, ha visszagondoltam egy-egy beszélgetésre, hogy miket mondtam valakinek, utólag sok mindent megbántam, a magány nyugalmában frappánsabb mondatok jutottak eszembe, és rendszerint akadt, amit szívesen visszaszívtam volna. De nem most. Most úgy éreztem, semmit sem szívnék vissza, és ha százszor fogalmazhatnám újra a mondanivalómat, akkor is ugyanezt mondanám anyának.