Szombaton kora délután megcsörrent a telefonom. Meglódult a szívem. Sok mindenki nem szokott keresni, általában anya és Tom hívását vártam, bár előbbiét hiába, mindenesetre mindkettőjük esetében számíthattam hidegre is, melegre is. Odaléptem az asztalomhoz, és a telefon kijelzőjére pillantottam: Tom keresett.

– Szia – szóltam bele. Először csak halk szipogás hallatszott, aztán nyelés hangja. – Mondd – nógattam rosszat sejtve.

– Alice – nyögte.

– Igen? Mi van vele? – kérdeztem gyanakodva, de nem jött válasz. – Mi van vele? – kérdeztem hangosabban.

– Ide tudnál jönni? – kérdezte vékony hangon.

– Máris ott vagyok – mondtam, és bontottam a vonalat.

Futva tettem meg a háromutcányi távot, ami a nagyi házát elválasztotta a Tomékétól, és közben fohászkodtam, hogy ne legyen semmi komolyabb baja a kutyának. Hogy igaza legyen Gabrielnek, amikor arra a következtetésre jutott, hogy ha Alice él, az az átok ellen szóló bizonyíték. Mert ha Alice-szel történt valami, akkor Tom pánikrohama szinte borítékolható. Tudtam, hogy Sarah épp dolgozik. Tomnak lehet, hogy egyedül kell megbirkóznia egy rohammal... Kettőzött sebességre kapcsoltam.

Amikor megérkeztem, beszaladtam az előkertbe, és kettesével véve a lépcsőfokokat már az ajtó előtt is voltam. Lihegve kopogtam be. Kisvártatva kinyílt az ajtó. Tom halálsápadtan és karikás szemmel állt ott. Nem mondott semmit, de ahogy rám nézett, abból már mindent tudtam.

– Hol van? – kérdeztem.

Tom elengedte a kilincset, és bement. Én is követtem. A szobájába mentünk, ahol Tom ágya mellett ott állt Alice kosara, mint mindig, benne pedig ott feküdt a kis fekete francia bulldog az oldalán, lecsukott szemmel, kilógó nyelvvel, mozdulatlanul. Tom leguggolt mellé, és ráborította a takaróját. Remegő kezét nézve biztos voltam benne, hogy már túl van azon a pánikrohamon.

– Mi történt vele?

– Az állatorvos azt mondta, megmérgezték – felelte rekedten.

– Ki tette ezt, és egyáltalán miért, és hogy a fenébe, és... – hebegtem, de hamar megvilágosodtam. – Carter.

Az anyja levelének megsemmisülése bosszúért kiáltott, és ez tűnhetett a legkönnyebben megoldhatónak. Egyébként is rá vallott a módszer: azt bántotta, akit Tom szeret. Idáig is ezt tette. De eddig még sosem ölt.

Tom bólintott.

– Száz százalék. Évek óta van már itt Alice, és még soha senki nem akarta bántani.

Mellé guggoltam.

– Sajnálom – suttogtam.

– Nem gondoltam rá. Eszembe sem jutott, érted? – nézett rám. – Még csak meg sem fordult a fejemben, hogy valami baja lehet, ha... Én tehetek róla – bólintott komoran, és szipogott egyet.

Gabriel bizonyítéka repült a kukába. Nem mintha ettől hirtelen elkezdtem volna hinni az átokban, de az utolsó szalmaszál is megsemmisült, amibe kapaszkodni lehetett, hogy Tom miért ne higgyen benne.

A hátára tettem a kezemet. Vitatkozhattam volna, hogy ez nem az ő hibája, hanem Carteré, de úgyis csak belelovalta volna magát az ellenkezésbe, és a végén még kikötöttünk volna egy újabb pánikrohamnál. Nem mondtam hát semmit.

Megfogta a kosarat, aztán felkelt, és kivitte a szobából. A könyökével kinyitotta a bejárati ajtót, és kilépett. Követtem. A ház mögé ment, egy nagy, kopaszon meredező diófa alá, ott letette a kosarat, aztán a pár méterre lévő kis fészerhez lépett. A nyikorgó faajtót nem zárták kulcsra,  még csak rendes kilincs sem volt rajta. Odabent kerti szerszámok, festékes vödrök, szatyrok, zsinórok hevertek szétdobálva a sötétben. Tom megragadott egy ásót.

A fa alatt kezdett el ásni, de a fagyott föld feladta neki a leckét. Tél volt, persze, hogy kőkeményre szilárdult a talaj, és Tom számos perccel és nyögéssel később is csak egy apró halmot tudott kitermelni. Nem adta fel, sokáig küzdött, látszott rajta az elkeseredett elszántság. Talán azt gondolta, hogy legalább most ne hagyja cserben Alice-t. Én csak álltam ott mellette tétlenül, beszívtam a kiszórt föld nyers illatát, és egyik lábamról a másikra nehezedtem. Hagytam, hogy maga csinálja, még ha a szerencsétlenkedését látva sürgetett is a késztetés, hogy segítsek neki. Aztán amikor a homlokán izzadságcseppek jelentek meg, az ásó nyelén pedig vér, rájöttem, hogy magát akarja büntetni. Megfogtam a nyelet, megállítva őt a mozdulatban. Értetlenül pillantott fel.

– Majd én folytatom – mondtam, majd összevont szemöldökét látva hozzátettem. – Máshogy nem tudok tőle elbúcsúzni.

Erre lassan elengedte az ásót.

A föld tényleg szörnyen kemény volt, de minden egyes nyomnál erősen ráléptem az ásóra, így jó tíz perc alatt sikerült kiásnom egy akkora gödröt, amiben elfért a kutya.

– Kész – szólaltam meg, amikor befejeztem. Tom erre kiemelte a kosárból a bebugyolált kis jószágot, és belehelyezte. Olyan óvatosan tette bele, mintha még mindig élne.

Kivette a kosárból a világítós nyakörvet és a játékait is – egy sípolós gumicsirkét, meg egy kiszőrösödött, koszos teniszlabdát –, és mellé tette őket, majd előhúzott a zsebéből egy teli zacskóval Alice kedvenc csemegéi közül, és azt is a gödörbe helyezte. A kezével végigsimított a takaró borította megkínzott kis testen, és egy darabig csak némán nézte. Az arca zord volt, és kemény, mint a fagyott föld. Aztán felállt, és lehajolt az ásóért. Amikor felegyenesedett, megtántorodott. Egyik kezemmel megfogtam a karját, a másikkal elvettem tőle az ásót. Nem tiltakozott, hagyta, hogy a kiszórt földet lassan, nyomról nyomra haladva visszalapátoljam a gödörbe, és benne Alice-re, a kutyára, aki egy hangos, idegesítő, minden lében kanál rosszcsont, és legjobb barát volt.

Amikor végeztem, együtt néztük az apró földhalmot, amit hamarosan ellep majd a hó, aztán megáztat az eső, benő a fű, és amikor már mi sem leszünk, mindenki elfelejt.

– Tom, én – kezdtem volna halkan, de ekkor Tom váratlanul hozzám lépett, és a nyakamba borult. A meglepetéstől egy másodpercre megdermedtem. Olyan szorosan ölelt, hogy szinte levegőt sem kaptam. Mintha belém akart volna kapaszkodni, mert attól tartott volna, hogy valaki engem is elragad tőle. Nem vigaszt várt, ebben biztos voltam. A vigasz itt már nem ért volna semmit. Az nem hozza vissza azt örökké bolondozó, ártatlan kis bolhást.

– Szeretlek – mondta. – Fogalmad sincs, mennyire szeretlek.

Csak egy pillanat választott el attól, hogy meggondolatlanul azt feleljem, "én is téged", de még időben a nyelvembe haraptam. Nem szólaltam meg, inkább viszonoztam az ölelést: a szabad kezemet a hátára simítottam.

– Éppen ezért – folytatta, miközben kibontakozott a karjaimból – többé nem lehetünk együtt. Sehogy, semmilyen módon.

A levegő bennem szorult. Elborított a rémület. A fájdalom, hogy még érintem Tomot, de már nem az enyém, megőrjített. Még ez is nyomasztotta őt a gyász mellett: engem is előre gyászolt. Nyeltem egyet, és félresöpörtem a növekvő pánikot, hogy értelmes szavakat tudjak kipréselni magamból.

– Miért?

– Te is nagyon jól tudod. Nem engedhetem meg, hogy te is kövesd Alice-t.

– Elegem van már ebből a rohadt átokból! – kiáltottam.

– Eleged van, vagy sem...

– És abból, hogy nem hiszel nekem!

– Ha még sokáig együtt vagyunk, belém szerethetsz. Észrevétlenül, ahogy az éjszakából reggel lesz. Nem olyan nehéz ezt belátni. – Nem vitatkozott, csak egyszerűen magyarázott. A hangja fáradt volt, és a tekintete is. – Nem engedhetem ezt meg, értsd meg. Nem tudnék a tükörbe nézni. Már eddig sem kellett volna együtt lennünk – rázta a fejét, és elfordult, hogy visszamenjen a házba.

– Akkor hát ennyi volt? Kéthónapnyi szex, és vége? – ragadtam meg a karját, de elrántotta, és tovább ment. – Ennyire szeretsz, hogy egy percig sem gondolkodsz azon, mit tehetnél az átok ellen?

Tom megtorpant, de nem fordult vissza.

– Igen, ennyire szeretlek – válaszolta halkan, és bement. Az ajtó hangtalanul bezáródott utána, és a rám boruló csönd szinte hasogatta a fülemet.

Az ásó még mindig a kezemben volt. Elengedtem. Tehetetlenül dőlt el a sír mellett. Üvölteni lett volna kedvem, tombolni, és törni-zúzni, de csak némán és zavarodottan álltam ott percekig az arra repülő varjak károgását hallgatva. Aztán haza mentem.

Fogalmam sincs, hogy kerültem haza, az oda út valahogy kiesett. Talán mert egyáltalán nem az útra figyeltem, hanem a percekkel korábban elhangzottak pörögtek végtelenített szalagként a fejemben. Tom utolsó, vad ölelésének emléke még ott égett a testemen, és elképzelni sem tudtam, mi lesz velem, ha nem kapok többé belőle. Úgy éreztem magam, mint a drogos, aki egy pokoli elvonókúrának néz elébe, és Tom volt a drogom, akiből sosem kértem, mégis a minden lett számomra. De én nem akartam leszokni róla. Azt az istenverte hülyegyereket akarta a testem és a lelkem. Legszívesebben visszarohantam volna, hogy rátörjem az ajtót, és megmondjam neki... amit nem lehet. Nem és nem voltam hajlandó elfogadni, hogy vége.

Egyszer csak már a szobámban találtam magam. A falak idegesítően meredtek rám fehéren és csupaszon, néma tanúiként annak, hogy egyszer csak egy széles mozdulattal mindent lesöprök az asztalról, majd megfordulok, és a polcokhoz lépve lesodrom a könyveket is. Végül lerogyok a felfordulás közepére, és a kezembe temetem az arcomat.

Hétfőn reggel megint nem ébredtem arra, hogy érdeklődés hiányában elmarad a nap. Még sosem volt ilyen nehéz rábírnom magamat arra, hogy elvánszorogjak az iskolába, ahol Tommal kell majd találkoznom. Azzal a Tommal, aki már nem az enyém, noha soha nem is volt az. De az lehetett volna.

Hammerfalls már összekeveredett és eggyé vált vele: ő volt nekem Hammerfalls. Nélküle a város és az ottlétem üres és értelmetlen lett, mintha céltalanul kóvályogtam volna tovább az életben egy közömbös és érdektelen jövő felé. Nem volt több őrültség, sem baromkodás, sem tilosban járás miatti aggodalom: rám szakadt egy steril, Tom mentes világ, amire többé nem voltam kíváncsi. Arra, hogy mekkora részt foglalt le magának a gondolataimból, csak most jöttem rá, miután elveszítettem őt.

Csak a türkizkék, nagyi kötötte sál árválkodott továbbra is a székem támlájára dobva – ennyi maradt meg belőle. Amikor Tom megkapta, egyszer felpróbálta, de mielőtt elment, automatikusan a saját sálját vette fel, ezt pedig nálam felejtette. És én nem szóltam neki, fogalmam sincs, miért. Esténként beszívtam az illatát, és azt képzeltem, hogy ő is ott van velem.

Amikor a suliba érve megpillantottam a diákokat, elcsodálkoztam, hogyan képes az élet egy ilyen veszteség után egyáltalán folytatódni. Úgy folyik tovább minden a maga medrében, mintha mi sem történt volna, és tőlem is azt várják el, hogy úgy viselkedjek és funkcionáljak, mintha minden rendben volna. Egyik nap még darabjaira hullik a világ, a következőn pedig már össze kell állnia a kirakónak. Csak éppen a legfontosabb darab hiányzik belőle.

Aztán másvalamin is elcsodálkoztam a diákokat látva, méghozzá egy jóval földhöz ragadtabb dolgon. Már nem csak néhány lány viselte a hollys kitűzőt, hanem rengeteg, és még pár fiún is volt. Ezek szerint alig akadt olyan ember az iskolában, akit ne ért volna valamilyen inzultus a külseje miatt. Voltak a kitűzősök közt túlsúlyosak, soványak, szemüvegesek, fogszabályzósok, átlagosak, de modell alkatú lányok, és menő külsejűnek számító srácok is. Meg kellett állapítanom, hogy mindegy, hogy néz ki az ember, ha valaki fogást akar találni rajta, úgyis talál.

– Nem kérsz egy kitűzőt? – szólt utánam egy nagydarab fiú az évfolyamról. Igazából akkora volt, mint egy szumó birkózó. Hátra fordultam: őrajta is volt.

– Nem, kösz – feleltem, de nem kellett volna.

– Persze, hogy nem kérsz. Ilyen külsővel ugyan ki csesztetne? – kérdezte keserű gúnnyal. – Azért csak tedd el – vágott hozzám egyet. – Később még jól jöhet. – A hangja ártatlannak tűnt, mégis kiérződött belőle a fenyegetés.

Halk röhögések hallatszottak. Megszaporáztam a lépteimet.

Épp akkor nyílt a fiúmosdó ajtaja és jelent meg benne Tom, amikor elhaladtam mellette. A szívem vágtatni kezdett. Csak egy alig észrevehető biccentéssel köszönt. Én is ugyanúgy viszonoztam, aztán kénytelen kelletlen együtt mentünk tovább a termünk felé, persze szótlanul. Szerettem volna mondani neki valami zseniálisan okosat, valami megvilágosító erejű gondolatot, ami megváltoztathatja a döntését, de semmi sem jutott az eszembe. Azon kívül tisztában voltam vele, hogy Tom elhatározását megváltoztatni körülbelül annyira lehetséges, mint Alice-t visszahozni csodaországból.

Felérve a lépcsőn Cartert pillantottam meg a folyosó közepén. Az már messziről látszott, hogy a szeme alatt egy lila monokli van. Errefelé tartott, talán ő is a mosdóba, de mihelyst megpillantott minket, megtorpant. Mi is megálltunk Tommal. Carter arcára ideges feszültség ült ki, de aztán kihúzta magát, és folytatta az útját felénk.

– Képzeljétek, tegnap este, amikor hazafelé mentem, megtámadtak és kiraboltak – szólalt meg, amikor mellénk ért. Laza, csevegő hangszíne furcsa kontrasztban állt a mondandójával meg a monoklijával. – De persze ti erről a világon semmit sem tudtok, igaz? – kérdezte, és mielőtt még bármit válaszolhattunk volna, eltűnt a mosdóban.

Tomra néztem. Az arcán csak egy minimális meglepetést láttam. Támadt egy szörnyű gyanúm. A vérnyomásom az egekig szaladt.

– Mi a fene volt ez? – kérdeztem halkan.

– Láthatod.

– Hogy jutott ilyesmi az eszedbe?

Egy pillanatig rám meredt, az állkapcsa megfeszült, aztán vállat vont.

– Akár el is mondhatom. Sarah befogott, hogy ganézzam ki a pincét, és a lomok alatt találtam egy símaszkot meg egy baseball ütőt, ez adta az ötletet. – Megmasszíroztam az orrnyergemet. – Már csak meg kellett várnom este az átjáró alatt, hogy Carter hazamenjen úszásról. Szinte teljesen besötétedett, egy villanás volt az egész, és már futottam is.

– Te teljesen megőrültél?

– Miért én vagyok az őrült? – nézett rám villámló szemmel. – Miért nem az, aki megöl egy ártatlan állatot?

– Ő egyértelműen kattant, de neked nem kell annak lenned.

– Azt majd én eldöntöm – vágta rá.

– De ezt már rohadtul nem kellett volna – mondtam fojtottan.

– Csak azt kapta, amit megérdemelt. Vagy mi van, sajnálod?

– Nem, én csak...

– Ez egy szemét zsaroló állatkínzó tetű!

– Fejjel mentél a falnak. Ostobaság volt ezt tenned.

– Ostobaság vagy sem, nem szabad tétlenül hagyni, hogy azt higgye, azt művelhet, amit csak akar. Engem nem fog lábtörlőnek nézni! – A feje egészen elvörösödött, mire végigmondta.

– Nem kell olyanná válnod, mint ő. Nem kell lesüllyedned az ő szintjére.

– Tartsd meg magadnak a nevetséges erkölcsi prédikációidat! Nem érnek lószart se! – köpte.

– Akkor is, Tom, hogy tehettél ilyet? – emeltem fel a hangomat.

Erre megállt, és felém fordult.

– Te tényleg azt hiszed, hogy én voltam?

Lefagytam.

– De hát az előbb mondtad...

– Simán elhitted rólam, hogy megtámadtam a sötétben és megvertem?

– Jó okod lett volna rá – bukott ki belőlem. – És folyton arról beszéltél, hogy meg akarod őt fékezni, a táskáját is bedobtad a vízbe.

A szeme nagyra tágult.

– Basszus, ez most komoly?

– Engem is megtámadtál már.

– Hát te semmit sem értesz? Nem fogtad fel, hogy azt valójában azért tettem, hogy megvédjelek?

A hajamba túrtam, és nagyot sóhajtottam.

– Hogyhogy nem szólt a rendőrségnek? – kérdeztem, bedobva egy másik témát, hogy elkerüljük a veszekedést.

– Talán azért, mert tudta, hogy ha rám tereli a gyanút, akkor én meg kinyitom a pofámat Alice miatt. Állatkínzásért is lesújt ám a törvény keze.

– Azt is hiheti, hogy én voltam.

– Ugyan már, azt még ő is tudja, hogy te ilyesmit sosem tennél. Ehhez túl jófiú vagy. Vagy inkább túl töketlen.

– Mi van? – néztem rá hitetlenkedve.

– Te arra sem vagy képes, hogy normálisan megvédd magad, csak tűröd más baszogatásait, és lefagyva kussolsz, vagy szépen hangzó, udvarias hazugságokat mondasz.

– Hazugságokat?

– Azt hiszed, nincs rád írva, hogy sokszor legszívesebben egészen mást mondanál? Egy kibaszott úriembernek akarsz látszani, de valójában csak arról van szó, hogy be vagy szarva! Mindentől félsz! Még azt sem mered megtenni, hogy rendesen visszaszólj valamiért, nem hogy kiállj magadért! Egy gyáva, nyámnyila, szar alak vagy! – köpte, és mielőtt még bármit felelhettem volna, ő is besietett a terembe.

Valóban lefagyva és némán álltam ott, nézve, ahogy bevágja maga után az ajtót, és a dörrenéstől összerezzentem.

Szó ami szó, problémamegoldás terén egymás ellentétei voltunk: ő beleállt a konfliktusokba, sőt, még rájuk is tett egy lapáttal, én meg ha csak tehettem, elkerültem őket. Azért már sejtettem, hogy a helyes út valahol a kettő között, egy félelmetes senkiföldjén át vezethet, ahol még egyikünk sem járt, de egészen addig abban reménykedtem, hogy ha sikerül egymás felé közelednünk, erre a legendás arany középútra is rálelünk egyszer.

Ez a remény azonban Alice-szel együtt sírba szállt. Nemhogy nem közeledtünk Tommal, de egyenesen távolodtunk, két ellentétes irányú végtelen messzeségbe, és egyre inkább úgy éreztem, hogy ezt az irányt már soha semmi nem tudja megváltoztatni.

– Kyle, kis drágám, ha hazafelé jössz, ugorj már be légy szíves a vegyesboltba egy kenyérért meg eperdzsemért holnap reggelre – kérte a nagyi a telefonban, amikor tanítás végén kiléptem a suli kapuján.

– Persze, rendben – feleltem.

– Meg a postára is, kérlek, most jelent meg az ehavi sudoku újságom.

– Oké, oda is elmegyek. Kell még valami?

– Ha már így kérdezed, hozhatnál a zöldségestől egy kis gyümölcsöt.

A három úti cél a város három legtávolabbi pontján volt: a posta a vasútállomás mellett, a zöldséges a házunk mögött, a bolt meg a főtéren, körülbelül félúton. Beletelt némi időbe, mire minden szükséges cuccot beszereztem. Amikor hazaérkeztem, és letettem a szatyrot a konyhaasztalra, megjelent a nagyi.

– Nagyon köszönöm, kisfiam – mosolygott, és máris az újságjáért nyúlt.

– Semmiség.

– Képzeld, nemrég ment el Thomas – mondta teljesen mellékesen. A gyomrom összeugrott. Még nem mondtam el neki, hogy szakítottunk, tisztára, mintha még abban reménykedtem volna, hogy a dolog visszacsinálható. Azon kívül biztos voltam benne, hogy elkeseredne, ha megtudná. De most megijedtem: lehet, hogy Tom elmondta neki?

– Nahát, tényleg? – kérdeztem óvatosan.

– Igen, azt mondta, legutóbb itt felejtett valamit, csak azért jött. Hiába marasztaltam, hogy várjon meg téged, azt mondta, siet, és hogy az iskolában úgyis fogtok találkozni.

Olyan derűs hangon adta ezt elő, hogy megnyugodtam: Tom nem mondott neki semmit. Ám amikor a szobámba értem, és nem találtam a szék támláján a türkizkék sálat, egyszeriben letaglózott a veszteség. Tom az utolsó tárgyat is elvitte, ami rá emlékeztethetett volna, és ezzel az utolsó szálat is eltépte, ami még összekötött minket.

Ha a nagyi nem küld el arra a rohadt bevásárló körútra... Akkor mégis mi lett volna? Tom makacs volt. És őrült. És egy hülye, babonás, idióta barom!

Belerúgtam az asztal lábába, de csak azt értem el, hogy megfájdult a lábujjam, és majdnem levertem a laptopomat. Összetörten rogytam le a székre, és az asztalra borultam. Fogalmam sincs, meddig maradtam úgy, csak arra emlékszem, hogy elhúzott közben a ház előtt egy kocsi, amiből a Heartbreaker bömbölt ki csúfondárosan, mintha csak a fájdalmamon gúnyolódott volna, aztán amikor felemeltem a fejemet, az árnyékokból ítélve már jócskán benne járhattunk a délutánban. Nem volt kedvem villanyt gyújtani, és nem volt kedvem tanulni. Meg úgy semmihez sem.

Pedig a következő nap réme és általában az érettségié ott lebegett a fejem felett: esszék, dolgozatok, felelések kavarogtak fenyegetőn valahol a közelben, lecsapni készen, és én elgondolkodtam, hogy vajon hagyhatom-e elúszni a jövőmet egy elvesztett szerelem miatt. Azt a jövőt, ami pillanatnyilag a legkevésbé sem érdekelt, de elképzelhető volt, hogy egy nap majd érdekelni fog, csak akkor talán már késő lesz.

A válasz egy hatalmas "igen" képében kacérkodott velem, mint egy lidérc, ami a könnyebbik útra csábít: arra az útra, amiről mindig kiderül, hogy valójában a nehezebb, és egy másodpercre átengedtem magam a reménytelenségnek, hagyva, hogy lehúzzon egy sötét, feneketlen örvénybe. Minek küzdjek ellene? Minek küzdjek bármiért is, ha a legfontosabbat már elveszítettem? A hátam meggörnyedt, és megint lehajtottam a fejemet.

Aztán egy aprócska fény gyúlt az elmémben. A nagyi... Összetörne a szíve, ha tehetetlenül néznie kellene, ahogy hagyom szétesni az életemet. Ezt nem érdemelné meg. Egyszer már csalódást okoztam neki, nem csinálhatom meg ezt vele még egyszer. A gondolatra hátra dőltem és a hajamba túrtam.

Másnap volt az irodalom esszé leadásának a határideje. Addig nem nagyon serénykedtem a tanulás terén, konkrétan alig tettem két szalmaszálat keresztbe. Tudtam, ha ezt is kihagyom, meg fogok bukni. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a tanárok újabban milyen készségesen írták be nekem a rossz jegyeket.

Kelletlenül felnyitottam a laptopomat, bekapcsoltam, és elkezdtem keresgélni a file-ok között, hogy ráleljek az esszére, amibe már írtam vagy öt mondatot. Kezdetben minden tantárgynak külön mappája volt, de az életem fokozatos káoszba fordulása valahogy magával rántott minden mást is, ami körül vett. A mostani esszé például könnyen lehetett a történelmes mappában is, vagy akár a matekosban. Végigvizsgáltam a beléjük dobált dokumentumokat, amikor néhány ismeretlen képfile-ra akadtam. A nevük nem árult el semmit. Nem emlékeztem, hogy valaha is képeket mentettem volna le, de ebben az őrületben már semmi sem volt biztos.

Megnyitottam az elsőt, és leesett az állam. Ezt fix, hogy nem én raktam ide! Az a fotó volt, amit a suliban ragasztottak ki Dorothyról és Wilson edzőről. A többit is megnéztem: rettentően amatőr verziói voltak ugyanannak a képnek, mintha több változatban is megcsinálta volna az illető, és végül kiválasztotta volna a legtűrhetőbbet. Mellettük még titokban készített fotók is voltak Dorothyról, meg az edzőről hétköznapi szituációkban, mint például beszélgetés közben, vagy a folyosón sétálva. Ezekből vágták össze az arcokat.

A szemem elkerekedett. Tovább nézelődve a rumliban még egy filmet is találtam. Ahogy sejtettem, az a pornó volt, amiből az eredeti kép származott. Egy hirtelen ötlettől vezérelve szétnéztem a programok közt: valakinek még arra is volt gondja, hogy feltelepítsen nekem egy mezítlábas képszerkesztőt. Levert a víz, és egy pillanatra hátra dőltem összeszedni a gondolataimat. Hogy a francba kerülnek ezek az én laptopomra? Valaki rám akarja terelni a gyanút. Már tudtam is, ki lehet az érdekelt.

Vajon hogy a fenébe oldotta meg Carter, hogy ide kerüljenek? Jobban belegondolva nem is volt különösebben nehéz dolga. Kifigyelhette, mikor megy el itthonról a nagyi is és én is, aztán csak bemászott a fürdőszoba ablakon, ami mindig nyitva állt, és a betörést már le is tudta. Még csak egy házőrző kutya sem keresztezte az útját. A laptopomat jelszó védte, de megvannak a módszerek a feltörésére, Carternek ez nem jelenthetett gondot. Vagy annak, akit megkért, megzsarolt, vagy lefizetett.

Úgy éreztem, már sehol sem lehetek biztonságban. Bepofátlankodtak az otthonomba, a személyes dolgaimba. A holmijaim közt is turkálhattak, a levelezéseimet is feltörhették. Ki tudja, miből készíthettek még terhelő bizonyítékot? Megmasszíroztam az orrnyergemet. Carter nem bízta a véletlenre, tudtam, hogy addig megy, míg össze nem hoz valamit. Igaza volt Tomnak, amikor azt mondta, meg kell állítani. De hogyan állítsunk meg egy ilyen mindenre elszánt elmebeteg állatot? Minden lépésünk csak olaj volt a tűzre.

Biztos voltam benne, hogy ezek a cuccok céllal kerültek ide: későbbi felhasználásra. Talán valahogy kieszközölnek majd egy mondva csinált indokot, ami miatt át kell vizsgálni minden diák a laptopját, és láss csodát, mellékesen meg fogják találni nálam ezeket. És már meg is lesz a bizonyíték, amit felhasználva kicsaphatnak a suliból. Villámgyorsan töröltem a programot meg a filmet, aztán törölni akartam a file-okat is, de jobb ötletem támadt. Először minden fontosat kimentettem egy pendrive-ra, hogy utána megformázzam a vinyót. Ez sem jelentett volna tökéletes megoldást – azt csak egy olvasztókemence vagy vödör sósav adott volna –, de nem gondoltam, hogy ennyire mélyre kellene mennem biztonságtechnikailag.

Mielőtt hozzákezdhettem volna, a telefonom megszólalt a zsebemben. Előhúztam, és megnéztem, ki keres: ismeretlen számot írt ki. Felvettem.

– Tessék.

– Találd ki, ki vagyok – szólt bele Carter hangja. Nem tudtam, hogyan szerezte meg a számomat, de a laptopos mutatvány után ez már meg sem kottyanhatott neki.

– Mit akarsz? – morogtam.

– Egy kicsit kedvesebb is lehetnél. Olyan ellenséges a hangod.

– Ugyan miért legyek kedvesebb? – kérdeztem. – Egy okot mondj!

– Mondok is mindjárt. Gondolom, szeretnéd még imádott Tomodat épségben viszontlátni.

– Csináltál vele valamit? – kiáltottam. – Mit műveltél vele?

– Figyelmeztettelek, hogy kedvesebben beszélj, a fülem nem szereti ezt a hangnemet – sziszegte.

– Oké, mit szeretnél, miért hívtál? – kérdeztem visszafogottabban. – Akarsz tőlem valami? Zsarolni akarsz?

– Nem kell mindjárt ilyen csúnya dolgokat feltételezni.

– Mondd már el, hogy miért keresel!

– Nos, nincsenek nagy kívánságaim. Mindössze annyi, hogy gyere a bányához. Most. És ugye nem kell mondanom, hogy ne szólj a zsaruknak, különben megbánjátok?

– Mi van Tommal?

– Azt majd meglátod. Siess – felelte, azzal bontotta a vonalat.

Olyan gyorsan pattantam föl, hogy a szék felborult mögöttem. Kiviharzottam a szobából, aztán az előtérben felmarkoltam a kabátomat meg a kulcsomat, és már ott sem voltam. Közben pedig dübörgő szívvel azért imádkoztam, hogy semmi baja ne legyen Tomnak.