Eljött a karácsony, és a szenteste csendesen telt. A nagyival megettük a Solóból rendelt ünnepi vacsorát – töltött pulykamellet rizottóval, cézár salátával és sajttortával –, de meg sem közelítette Tom konyhaművészetét. Furcsa érzés volt azt a kaját enni, amit Carterék állítottak elő, de azzal nyugtattam magamat, hogy biztosan nem apa és fia állnak a tűzhely mellett, hanem alkalmazottak, akikkel pedig semmi bajom, azon kívül az sem vonzott annyira, hogy ünnepi menü gyanánt rántottát vagy melegszendvicset egyek, amik a nagyival közös repertoárunkat képezték. Vacsora után a nagy piros zoknikba tettük az egymásnak szánt ajándékokat, majd addig néztük a gagyi karácsonyi műsorokat, míg ő el nem aludt a fotelban ülve. Akkor aztán kikapcsoltam a tévét, és én is elmentem aludni.

Anyától jött egy kisebb összegről szóló pénzutalvány – valószínűsítettem, hogy nem akart gyanút kelteni a nagyiban azzal, hogy semmit sem küld. A pénz éppen elég volt a sulival kapcsolatos költségeimre.

Tommal úgy gondoltuk, rendesen megünnepeljük a karácsonyt, és nem hagyjuk, hogy a körülmények eluralkodjanak a hangulatunkon. Egy kis időre kizárjuk a külvilágot, és csak azért is jól fogjuk érezni magunkat. A nagyival megbeszéltük, hogy karácsony másnapján átmegy a barátnőjéhez átadni az ajándékait, és egyben ott alvós lány bulit csapni lakomával, filmnézéssel meg mindennel, és megengedte, hogy Tom is átjöhessen itt aludni. Reggel kicsípve és két nagy szatyorral felcuccolva lépett az ajtóhoz, épp, amikor csengettek.

– Ez biztosan Tom lesz! – mondta, és még izgatottabbnak tűnt, mint amilyennek én éreztem magam. Amióta megtudta, hogy Tommal „együtt vagyunk", nem lehetett levakarni az arcáról a kaján mosolyt. – Kinyitnád az ajtót? Nekem tele a kezem.

– Persze.

Amikor kinyitottam, Tom állt ott jólfésülten, szerényen mosolyogva, hátizsákkal a vállán, kezében díszes csomagolású dobozzal. Koponya mintás dzsekijét is lecserélte egy sima sötétkék kabátra. Felháborítóan jól nézett ki még így, jófiúnak előadva is.

– Szia – röhögtem végignézve rajta, de nem tettem megjegyzést, úgyis tudta, min röhögök.

– Szia, Kyle. Jó reggelt, Mrs. Henderson – köszönt udvariasan, és még a hangja is jólfésült volt.

– Isten hozott, Thomas, kerülj beljebb! – mondta a nagyi, mire Tom belépett.

– Boldog karácsonyt, Mrs. Henderson, ezt a kis ajándékot önnek hoztam – adta át a dobozt.

– Jaj, de kedves vagy, hogy gondoltál rám! – vette el a nagyi két nagy cuppanós puszi kíséretében, miután letette a szatyrait, és azzal a lendülettel ki is bontotta. – Egy óriási adag a világ legfinomabb mentolos csokoládéjából! Nagyon szépen köszönöm, ezt még ma el is pusztítjuk Margóval.

– Hogy milyen csoki? – fintorogtam.

– Ez nagymamád kedvence – közölte Tom ártatlan hangon. – Nem is tudtad?

– Bizony ám, sokszor eszegettünk ilyen csokit Thomasszal, amikor te még nem voltál itt. – Furcsa érzés volt, hogy Tom több mindent tud a nagyimról, mint én, a tulajdon unokája. – De én már akkor sejtettem. Igen, tudtam, hogy ti ketten előbb utóbb össze fogtok melegedni. – Tom arca elvörösödött a visszafojtott röhögéstől a kétértelmű kifejezés hallatán. – Mindig is éreztem, hogy nektek egymás mellett a helyetek. Úgy összeilletek, mint egy gerlepár, mintha az isten is egymásnak teremtett volna titeket. Biztos vagyok benne, hogy az adta meg nektek a kezdő lökést, amikor a nyáron elküldtelek titeket a tóhoz fürödni. Vajon jól gondolom?

– Tökéletesen, Mrs. Henderson – felelte Tom készségesen.

– Míg el nem felejtem, Kyle majd odaadja az ajándékomat, a szobájába vittem, mert nem tudtam, mikor érkezel.

– Köszönöm szépen, de igazán nem kellett volna – motyogta Tom.

– Dehogynem, kisfiam, dehogynem. Kyle, a te ajándékodat is oda vittem, és a hűtőben is vár rátok valami. Na, én lassan megyek, mert még elkésem – tette el a csokit az egyik csomagjába a nagyi. – Vigyázzatok a házra meg egymásra, és érezzétek jól magatokat, kis drágáim. Ja, és ha még nem mondtam volna: áldásom rátok – kacsintott egyet, majd a szatyrokat felmarkolva kiment.

– Haláli a nagyid. Egyszerűen haláli – nevetett Tom, miután becsukódott a nagyi mögött az ajtó, és ránk borult az intim egyedüllét kellemes feszültsége.

– Ja, haláli – morogtam.

– Tök jó, hogy nem akad ki rajta, hogy meleg vagy. Pedig a fotós botrány kapcsán tudta meg, igaz? – kérdezte kicsit komolyabban.

– Igen. Jobb lett volna, ha én magam mondom el neki. Meg akartam kímélni, és erre tessék. Szerencsére nem kapott szívrohamot. És Sarah hogy reagált? – Tom arca elkomorult. Ez már mindent elárult.

– Amikor tudomást szerzett a fotókról, totál megdöbbent. Addig nem is sejtette a dolgot. Sokat sírt.

– Nem tudja elfogadni, hogy meleg vagy? – kérdeztem óvatosan.

– Nem ezzel van baja. Azt mondta, a melóhelyén összesúgnak a háta mögött a kollégái, szemtől szemben meg leginkább sajnálat van a tekintetükben.

– Te jó ég. Balhézott is?

– Nem balhézik nyíltan, csak hosszan ecseteli ezeket a következményeket, én meg leginkább a szobámba menekülök a bűntudatkeltés elől.

– Sajnálom.

– Hagyjuk – felelte halkan.

Bementünk a konyhába. A hűtőhöz léptem, és kíváncsiságból bekukkantottam: a Solóból rendelt ebéden kívül mindenféle sütemények vártak ránk átlátszó dobozokban – epertorta, lávasüti, almás pite –, amiknek a címkéjén szintén a Solo felirat virított nagy betűkkel.

– Ezt a nagyi hagyta itt nekünk. Nem házi készítésűek, de attól még ugyanolyan jók – jegyeztem meg.

– Hogyhogy nem szokott sütni-főzni? Minden nagymama szeret.

– Ő úgy tartja, hogy az csak elveszi az időt a fontosabb dolgoktól.

– És mik azok a fontosabb dolgok?

– Hát, például nézni a kedvenc sorozatát, meg kártyázni a barátnőjével.

– Teljesen igaza van – bólintott, azzal kivette a három sütis dobozt, és egymásra pakolta őket.

– Mit akarsz most ezekkel?

– Bevinni a szobádba.

– Hogy összemorzsázzunk mindent?

Tom hitetlenkedve rám meredt.

– Persze, nem mintha gond lenne – tettem hozzá sietve.

– Majd kiporszívózok nálad – nevetett, és előre ment.

– Mint azok a speciális takarítónők? – haraptam az ajkamba. Tom kérdőn nézett vissza. – Akik meztelenül takarítanak – magyaráztam. – Esetleg egy kis csipkés kötényben. Neked is nagyon jól állna.

– Szeretnéd, mi?

– Már látom is magam előtt.

– Messze van még a szülinapod.

– Honnan tudod, mikor van a szülinapom?

Tom megtorpant.

– A francba – mormogta alig hallhatóan.

– Kinyomoztad? Ez annyira cuki.

– Kussolsz.

Felnevettem.

A szobámba beérve levette a hátizsákját, és óvatosan a földre tette. Gyanúsan megcsörrent.

– Király, hogy a nagyid sütire is gondolt – mondta, miközben leült az ágyam szélére. A rugók megnyikordultak alatta. – Mintha csak sejtette volna, hogy kelleni fog valami, ami felszívja az alkoholt.

– Alkoholt?

– Ja. – Kicipzárazta a hátizsákját, és kipakolt belőle a földre egy vodkát meg négy sört.

– Látom, te is készültél – mondtam elismerően.

– Ünnep van, vagy mi.

– Igaz. – Az íróasztalomhoz léptem, amin már ott vártak ránk két külön kis kupacba rendezve az ajándékok.

– A nagyi azt mondta, hogy a kék papírba csomagolt cucc a tiéd, a zöld az enyém – adtam át Tomnak a kék színű, amorf csomagot. – Tessék! Boldog karácsonyt, a nagyi nevében is.

– Kösz – mosolygott Tom kicsit elpirulva. – De igazán nem...

– Nem áll jól neked ez a szenteskedés, úgyhogy szerintem hanyagold.

– Jól van, na.

Elvette az ajándékot, és kibontotta. Egy türkizkék színű sál-sapka szett került elő belőle.

– Váó! – örömködött. – Ezt ő kötötte?

– Igen.

– Eszméletlen.

Felvette a sapkát, és megnézte magát a kicsit repedt fali tükrömben.

– Elpofáztad neki, hogy nem hordok sapkát, mi? – kérdezte csak úgy mellékesen.

– Megkérdezte, hogy minek örülnél karácsonyra, én meg azt mondtam, hogy egy sapkának mindenképpen – röhögtem.

– Akkor nincs mese, hordanom kell – mormogta.

– Bizony, nehogy megsértődjön.

– Mondd meg neki, hogy köszönöm.

– Rendben.

Közben én is kibontottam a csomagomat. Egy új tolltartó lapult benne, márkás tollakkal meg rotringokkal teletömve.

– Emlékezett.

– Mire?

– Korábban megemlítettem neki, hogy elhagytam a tolltartómat – feleltem, és azt a szót, hogy "elhagytam", gondolatban idézőjelbe tettem.

Amikor kivettem a tollakat megcsodálni, valami más is volt még benne. Egy karóra. Tom füttyentett egy elismerőt, amikor meglátta.

– Szép – jegyezte meg. – Így keni-vágja az ízlésedet?

– Egyszer, amikor együtt mentünk vásárolni, megálltam egy ékszerbolt előtt stírölni az órákat. Ezt néztem meg a legjobban. Nem gondoltam volna, hogy visszamegy megvenni. Ó, egek. Szeretlek, nagyi.

Tom csak mosolygott, és megigazította a fején az új sapkáját. Illett a szeméhez.

– Nem csak a nagyi gondolt rád – mondtam, miközben néztem, ahogy páváskodik a tükörben, és kihúztam az asztalfiókot.

Mivel nem akartam üres kézzel karácsonyozni, végül mégiscsak vettem neki valamit ajándékba. Olyasvalamit, amit mihelyst megláttam a boltban, egyből tudtam róla, hogy tutira nem érti majd félre. Mielőtt becsomagoltam egy zizegős aranypapírba, egy dobozba is betettem, mert csak átlátszó celofán borította.

– Tessék – nyújtottam át neki a dobozt.

– Köszönöm – motyogta Tom, amikor átvette. – De én tényleg nem számítottam ajándékokra.

– Pedig ezt igazán megérdemled – mosolyogtam féloldalasan. – Nyisd csak ki bátran.

Amikor Tom gyanakodva kibontotta a dobozból, és meglátta az életnagyságú, piros színű, pénisz alakú nyalókát, a szeme nagyra tágult. Aztán elröhögte magát, letépte róla a celofánt, és tövig bekapta a szájába. Igazán boldog lehet az ember, ha így örülnek az ajándékának.

– Epeh ívű – nyammogta. – Mekkóhtolod?

– Nem, kösz. A tiéd, kajáld csak nyugodtan. Vagyis szopd... – röhögtem.

Erre profi pornósokat megszégyenítően szopni kezdte, és közben csábítóan nézett. A farkam rögtön helyeselt.

– Te is kapsz ám valamit – húzta ki a szájából, és benyúlt a zsebébe. – Tessék – nyújtott át egy kisebb papírdobozt. Átvettem, kibogoztam a szalagját, és felemeltem a fedelét: sötétkék bársonypárnán egy gyűrű feküdt benne. Lefagytam.

– Mi a franc ez? – szaladt ki a számon. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Miért ad nekem Tom ilyesmit? – Meg akarod kérni a kezemet? – nevettem idétlenül. Habár azt egyből láttam, hogy a méret nem lesz jó, mert nincs olyan vastag ujjam.

– Nem a kezedet akarom megkérni – mondta, aztán önelégülten elmosolyodott, amikor felderengett bennem a felismerés, és az én szemem is nagyra tágult.

– Akkor a farkamat akarod?

– Nos, valami olyasmi. Bár már megkaptam párszor – nyalta meg érzékien a nyalókát. – Ez az okos kis cucc segít, hogy ne menj el olyan könnyen.

– Azt akarod mondani, hogy túl gyors vagyok? – kérdeztem résnyire szűkült szemmel, sértődést színlelve. – Eddig azt hittem, kimondottan sokáig szoktam bírni.

– Egyáltalán nem vagy túl gyors! – helyesbített. – Csak a használatával még tovább fogod majd bírni.

– É... értem – nyeltem egyet a kis gyűrűt nézegetve, ami fenyegetően megcsillant a fényben.

– Ne félj tőle, nem harap – vigyorgott Tom, mire csak egy lapos pillantást vetettem rá. – Na, kipróbáljuk? – kérdezte felvillanyozva.

Olyan lelkes volt, hogy nem mondhattam nemet, még ha egy hangyányit tartottam is a dologtól.

– Persze – feleltem annyi lazaságot erőltetve a hangomba, amennyit csak bírtam, és igyekeztem elnyomni egy gondterhelt sóhajt. – Előtte piálhatnánk egy kicsit – tettem hozzá, mert éreztem, hogy ehhez túl józan vagyok.

Tom erre nevetve félretette a nyalókát, és két mozdulattal kibontotta a vodkát. Mindketten alaposan meghúztuk az üveget, majd utána küldtük a lávasütit is, én pedig közben elindítottam a lejátszón a Sweet Dreamst. Ezt követően Tom boldogan nekiállt lehámozni rólam a ruhákat, mintha én is egy karácsonyi ajándék lennék. Ez persze jólesett az egómnak. Cserébe hosszan megcsókoltam, és én is levetkőztettem őt. Mindegy, hanyadszorra történt, Tom vetkőztetése minden alkalommal olyan volt, mintha először csináltam volna: ahogy a forró, meztelen bőre felbukkant a textilek alól, azt nem lehetett megunni. A selymes fehérség alatt átsejlő kék színű erek, a finom hajlatok, piheszőrök és rózsaszín lábujjak érintésért kiáltottak. Végigsimogattam a testét, ő pedig lehunyt szemmel élvezte. Aztán előkerült az ominózus doboz, benne a rettegett gyűrűvel.

– Már félkemény vagyok. Biztos, hogy így is jó lesz? Lehet, hogy inkább legközelebbre kellene halasztani – pedzegettem, bár tudtam, hogy legközelebb sem lesz jobb a helyzet, valamint Tom sem fogja addig elfelejteni a dolgot, hiába is reménykednék benne.

– Félkeményen is fel lehet húzni. Ne parázz, semmi bajod nem lesz tőle.

– Én nem paráztam, csak...

– Hiába minden, nem úszod meg – vigyorgott.

Ezt valahogy sejtettem. Kinyitotta a dobozt, kiemelte belőle a kis gyűrűt, aztán óvatosan felhúzta rám. Ahogy azok a vékony, finom ujjai hozzám értek, megrándult a farkam.

– Látod? Neki is tetszik – mondta önelégülten.

Furcsa érzés volt így meggyűrűzve lenni, nem mondhattam, hogy kényelmetlen, inkább csak szokatlan. Azon kívül a tetszésnyilvánítás egyértelműen a kezének szólt, nem másnak, de erről inkább hallgattam, nehogy elbízza magát.

– Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ezzel a kis cuccal nem is annyira engem ajándékoztál meg, mint inkább saját magadat – földeltem le azért egy kicsit.

– Ebben lehet valami – vont vállat bűnbánóan mosolyogva. – Legközelebb majd én is veszek neked egy olyan nyalókát.

– Minek? Itt van egy kéznél – pillantottam a farkára, ami már szintén félkemény volt.

– Akkor bátran megkóstolhatod. – Imádni valóan pimasz volt, szerettem volna egy kicsikét beleharapni.

A mellkasára tettem a tenyeremet, és finoman hanyatt döntöttem, aztán fölébe helyezkedtem, és csókokkal hintettem be a nyakát. Elakadt a lélegzete, a szeme lecsukódott, én pedig lejjebb haladtam a kulcscsontjára. Azt is alaposan végigcsókoltam, majd az egyik mellbimbóját vettem célba. Aprót nyögött, amikor a nyelvemmel kínzó lassúsággal körözgettem rajta. Utána következett a másik.

– Meg akarsz őrjíteni?

– Már eléggé őrült vagy, úgyhogy nem hiszem, hogy ez sikerülne.

Nevetett.

– Arra akartam célozni, hogy gyorsabban is közeledhetnél a lényeghez.

– Türelem szopást terem.

– Hát ez szopás.

A bal mellbimbóját is kellő figyelemben részesítettem, majd a hasán végighúzódó vékony kis szőrcsíkot követve elérkeztem a farkáig. De még nem értem hozzá, előbb a golyóit nyaltam meg. Tom felvonított türelmetlenségében, de már nem tette szóvá a lassúságomat. Jobban is járt, mert különben direkt még lassabban folytattam volna.

Megborzongott, ahogy a nyelvem kínzó lassúsággal siklott végig a bőrén, a farka többször is rándult egyet, és már gyöngyözött a hegye. Szemlátomást készen állt, de még akkor sem adtam meg neki azt az örömöt, hogy bekapjam és szopjam. Megnyaltam az ujjamat, és becsúsztattam a hátsó bejáratán. Tom nyögött egy kéjeset.

– Csupa meglepetés vagy – mondta zihálva.

– Ugye? – mosolyogtam önelégülten, miközben dolgozni kezdtem, hogy tágítsam az izmokat, egyszersmind az érzékeny pontot keressem. Hamarosan meg is találtam, mert Tom szeme lecsukódott, és hosszút sóhajtott.

– Ez az, ott – mondta. – De most már igazán rátérhetnél a lényegre.

– Jól van, egye fene – egyeztem bele kegyesen, és az ágyam melletti éjjeliszekrény fiókjához nyúltam, hogy kivegyek belőle egy óvszert.

– Nem egészen így gondoltam. Bár így sem lesz rossz – követte a tekintetével a kezemet.

– Csak hecceltelek, ezt a magas labdát nem tudtam kihagyni – nevettem, és ráhajoltam Tom farkára. Finoman vettem az ajkaim közé, éreztem a számban a rándulásait, és hogy talán már nem kellene sok hozzá, hogy elélvezzen, ezért csak lassan szoptam, érzékien.

– Te aztán tudod, hogy kell szadizni az embert. Már a hajamat tépem, minden bűnömet megbántam, légyszi, könyörülj rajtam!

– Hát jó – feleltem, és kivettem az óvszert a fiókból.

– Nem hiszem el, hogy másodszor is eljátszottad ezt – nyöszörögte a hajába túrva.

Felegyenesedtem, kibontottam a kis csomagot, és felhúztam az óvszert. Furcsán mutatott rajtam a gyűrűvel együtt, érzésre pedig olyan volt, mintha télikabátban akartam volna úszni.

– Ahhoz, hogy veled szexelhessek, lassan jobban be kell öltöznöm, mint egy űrsétához – morogtam. – Tom nevetett egyet.

– Nem lesz rossz, meglátod – mondta halkan, és visszahúzott magához, aztán megragadta a farkam, a bejáratához illesztette, és én behatoltam. Mindketten felnyögtünk, a borzongás végigfutott a gerincemen. Először lassan mozogtam benne, keresgélve a pontot, amit nemrég már sikerült megtalálnom, és rálelve végül a megfelelő szögre, abban maradtam. Az csak hab volt a tortán, hogy nekem is az volt a legjobb szög, ami neki. A gyűrűnek és az óvszernek hála olyan sokáig bírtam, mint még soha azelőtt.

Egy ritmusra mozogtunk, hipnotikusan egymásba feledkezve, egyre és egyre közeledve a csúcshoz. Beteltem Tommal, birtokoltam, minden rezdülése az enyém volt, és mégsem: nem tudtam eleget kapni belőle. Noha a testét és a szerelmét is élveztem, ez még mindig nem volt elég. Aztán rájöttem, hogy mi hiányzik: én is adni akartam. Addig nem lehetett ez a kapcsolat teljes, amíg meg nem adom neki a szerelmet. Addig én sem lehettem teljes. Addig azonban meg kellett elégednem az alkalmankénti szeretkezéseinkkel. És én kiélveztem minden pillanatát.

A gyönyör egy idő után minden mást elsöpört a tudatomból. Ösztönösen mozogtam, már nem én irányítottam, hanem a testem, míg végül egy ponton átbillenve magába szippantott az örvény, amely magnetikusan húzott le, egy csodálatosan megelégedett, végtelen mélységbe. Tom halk nyögése és kéjes borzongása jelezte, hogy ő is túljutott a bizonyos ponton. Pár légüres, súlytalan másodpercig minden tökéletes volt. Elérhetetlen messzeségbe távolodtak a jelenbeli körülmények, sem a múlt, sem a jövő nem létezett, csak a pillanat: Tom felhevült teste, ziháló légzése, hajának illata, kipirult arca.

Apránként tért vissza a valóság. Először egy autó berregése tört be a kettőnk kis buborékába, aztán a ház előtt elhaladó járókelők hangja. Lassan kihúzódtam Tomból, és levettem magamról az óvszert. A gyűrű viszont meg sem moccant.

– Hogy fog ez lejönni? – kérdeztem kissé megijedve.

– Türelem. Lelohadsz egy idő múlva, és akkor majd le tudod szedni.

– Ha te mondod.

Az oldalunkon fekve pihentünk meg, egymás felé fordulva. Hallgattam a szuszogását, néztem lehunyt szemhéjának rezdüléseit, és arra gondoltam, bár ilyen gondtalan lenne minden nap. Aztán az én szemem is lecsukódott.

Alig hevertünk így pár percig, máris éreztem az ágy rugózását. Azt hittem, Tom a mosdóba megy, de nem hallottam ajtónyitódást. Kelletlenül kinyitottam a szememet: egy hófehér segg nézett vissza rám. Tom a szoba közepén állt, és bámészkodott.

– Meg fogsz így fázni – mormogtam.

Tom csak megrántotta a vállát. Így pucéran is elképesztően fesztelen volt a szégyentelen kis dög. Vagy csak előttem akarta kelletni magát. Szinte kedvem támadt megint rárontani és megdugni.

– Amúgy mit csinálsz? – kérdeztem, és nyújtóztam egyet.

– A múltkor te stírölted meg a drótszobraimat, most én nézek szét nálad.

Vállat vontam, jelezve, hogy nekem mindegy. Sok látnivaló nem volt az üres fehér falakon, pár régi bútoron, meg elnyűtt szőnyegen, Tom mégis olyan lelkesen indult felfedezőútra, mintha egy elvarázsolt kastélyban lenne. Végignézte a könyvespolcomat, a dezodorjaimat, még a ruháim közé is bekukkantott, és kihúzva egy pólót a szekrényből mélyen beszívta az illatát. Igyekeztem elnyomni a nevetést. Aztán az íróasztalomnál állapodott meg. Egyenként emelte ki a tollakat a kólás dobozból, amiben tartottam őket, aztán a szétdobált könyveket meg papírokat vizsgálta meg, végül elérkezett a zöld füzetemig, aminek csak a fele látszott ki. Melegem lett, ahogy a figyelme ráfókuszált.

– Jé, még gyártanak ilyen típusú füzetet? – húzta ki a halom alól.

– Nem hiszem, ez egy relikvia – feleltem könnyednek szánt hangon.

– Nincs rajta cím. Még üres?

– Ez a kiskölyökkori naplóm – csúszott ki a számon, holott nem is akartam elmondani.

– Te írtál naplót gyerekkorodban? – nézett rám vigyorogva, mintha valami iszonyú cikis dolgot fedezett volna fel. – És mi áll benne?

– Fogalmam sincs.

– Az meg hogy lehet? Olyan régi, hogy már elfelejtetted?

– Mondhatnám azt is, de... nem azért nem emlékszem.

– Hát miért nem?

Hosszút sóhajtottam. Egyáltalán nem volt ínyemre ez a faggatózás, de nem volt szívem Tomot leoltani.

– Egyszer tizenkét éves koromban a kórházban ébredtem fel. Fogalmam sem volt, miért kerültem oda, meg hogy egyáltalán mi történt velem egészen odáig.

– Hogyhogy? – ráncolta össze a homlokát.

– Elvesztettem az emlékezetemet. Mogyoróallergiám van, állítólag véletlenül megettem valamit, amiben mogyoró volt, és a sokktól összeestem, esés közben pedig beütöttem a fejemet, ezért lett az emlékezetkiesés.

– Azt a rohadt – álmélkodott tágra nyílt szemmel. – És azóta sem tértek vissza az emlékeid?

– Van, ami igen, például sulis dolgok, kisgyerekkori apróságok, de sok minden azóta sem.

– Ez durva lehetett.

– Nem olyan vészes – vontam vállat. – De például amikor anya először látogatott meg a kórházban azután, hogy magamhoz tértem, nem ismertem fel. Azt hittem, biztosan rossz helyre jött, összetéveszt valakivel – nevettem. – De aztán tök kedves volt meg aggódó, állítólag majdnem ki is nyiffantam, szóval nagyon megijedhetett, úgyhogy folyton a kedvemet leste. Arra gondoltam, hogy ha tényleg ő az anyukám, akkor egész jól elleszek vele.

– Akkor nem is tudod, mi lehet a naplódban?

Megráztam a fejemet. Sejtettem, mi következik, de egy porcikám sem kívánta. Legszívesebben kitéptem volna Tom kezéből azt a füzetet, és elhajítottam volna jó messzire.

– És nem is akarod megtudni? – kérdezte, és úgy fogta meg a füzetet, mintha bele akarna pörgetni.

– Nem – feleltem kicsit hangosabban, mint szerettem volna.

A szemünk összetalálkozott, és a mosolya elhalványodott. Ezt úgy is értelmezhette, hogy csak vele nem akarom megosztani a naplóm tartalmát; hogy kizárni akarom az életemből, a legbelső titkaimból. Pedig nem ez volt a helyzet. Én magam voltam az, akit távol akartam tartani a napló tartalmától, de hogy mi miatt, azt nem tudtam volna megmondani.

Tom érzékelte a megváltozott hangulatomat, mert leeresztette a kezét.

– Jól van, nyugi, csak vicceltem – mondta, és visszatette a füzetet oda, ahonnan elvette. – Nem olvasnék bele más naplójába.

Fellélegeztem, de reméltem, hogy ez nem látszik rajtam kívülről. Tom visszamászott mellém az ágyba.

– Tényleg nem is vagy kíváncsi egy egészen kicsit sem?

Már azt hittem, nem fogja tovább firtatni a dolgot, de nem is ő lett volna, ha ilyen gyorsan ejtette volna a témát. Méregbe gurultam.

– És te nem vagy kíváncsi, milyen lehet anélkül az átok nélkül élni? – szaladt ki a számon. Tom elsápadt, de nem szabadkoztam. Erről előbb vagy utóbb beszélnünk kellett. Rosszul jött ki, hogy épp most, és épp karácsonykor, de már nem szívhattam vissza. És nem is akartam.

– De igen – felelte halkan.

– És mit fogsz tenni? Teszel valamit? – kérdeztem óvatosan. – Vagy így akarod leélni az életedet?

A tekintete a semmibe révedt, elgondolkodott.

– Nem tudom, hogy lehet-e egyáltalán tenni valamit.

– És ha igen?

– Még ha lehet is, nem tudom, képes lennék-e rá.

– Akár azt hiszed, képes vagy rá, akár azt, hogy nem, igazad lesz.

– Ilyen bölcs vagy?

– Henry Ford ilyen bölcs – húztam el a számat.

– Akkor ilyen olvasott vagy?

– Csak szembe jött velem az idézet a neten.

Felnevetett. Kicsit fáradt nevetés volt.

– Szerintem a dolgok nincsenek bebetonozva – folytattam. – Akármilyen reménytelennek néz is ki egy helyzet, lehet, hogy mégis létezik belőle kiút. Talán ott van valahol, csak nem látjuk. Vagy még nem kínálta föl magát.

– De ha van is lehetőség, vajon meg szabad-e tenni. – Ezt már olyan halkan kérdezte, hogy alig hallottam. Talán csak magának mondta.

– Persze, hogy szabad.

– Tudod, hogy értettem.

– Igen, tudom.

Erre már nem felelt, a szeme lecsukódott, és így maradtunk, míg el nem aludtunk.