Hanyatt fekve terültem el a padlón.

– Köszönöm, Wilson edző – nyöszörögte Carter. – Már azt hittem, senki sem jön segíteni. Ez egy idegbeteg állat!

– Hogy jutott eszedbe megtámadni a társadat? – nézett rám az edző.

– Én nem támadtam... – kezdtem volna, de felemelte a kezét.

– Várj, inkább ne mondj semmit, majd az igazgatónak meséljétek el, mi ütött belétek.

– De én nem...

– Hallgass! – kiáltott rám olyan eréllyel, hogy összerezzentem, és már nem volt kedvem többé megszólalni.

Carter pókerarcot vágott, és kerülte a tekintetemet.

Az edző úgy vitt minket a karunknál fogva, mint valami bűnözőket, de Carterrel persze finomabban bánt. Bradnek is intett, hogy kövessen minket. Menet közben, míg végigcaplattunk a folyosón, aztán fel az életveszélyesre kopott lépcsőkön, a szemem sarkából észrevettem, hogy Carter óvatosan előhúzza a zsebéből a telefonját, röviden pötyög rajta, majd elégedetten elteszi. Biztos voltam benne, hogy valamelyik haverját bízta meg, hogy gyűjtse be a kést.

Amikor megérkeztünk a suli nagykutyáinak fenntartott szakaszáig, és megálltunk a sötétbarna faajtó előtt, ami az igazgató szentélyét rejtette maga mögött, még rendesen rástresszelni sem maradt időm a nagy találkozásra, az edző már be is kopogott. Egy mélyen zengő "szabad" hallatszott ki odabentről, az igazgató hangja. Amikor beléptünk, három tekintet fordult felénk: az asztala mögött ülő Mr. Callowayé, és a titkárnőjéé meg az osztályfőnökünké, akik körülötte álltak. Mind a hárman széles mosollyal néztek ránk: az igi talán valami mókás történetet mesélhetett a két nőnek.

– Sziasztok – köszönt az edző. – Theodore, bocsáss meg, amiért megzavarlak, de ezzel a két fiúval kapcsolatban te vagy kompetens – tolt előre minket Carterrel.

– Mi történt? – kérdezte az igazgató még mindig jókedvűen, húsos ujjait összefonva terjedelmes hasán. A tokája rezgett, ahogy beszélt, és apró malacszemével érdeklődőn pislogott.

– Verekedés.

Mr. Calloway szemöldöke a homloka közepéig szaladt.

– És ezek ketten verekedtek össze? – bökött felénk, mintha nyúzott állapotunk alapján nem lett volna nyilvánvaló. Wilson edző bólintott. – Pont ők?

– A saját szememmel láttam: Carter a földön feküdt, Kyle pedig csépelte. Brad Parsons szaladt oda hozzám a folyosón segítségért. Azt mondta, a barátját megtámadta az egyik osztálytársuk.

Ennek hallatán érezhetően megváltozott a közhangulat az irodában, és ellenszenv nyilai kezdtek felém szegeződni.

– Tornaóra után kiáltásokat hallottam az öltöző mosdójából, és amikor bementem, Kyle ott verte Cartert a földön – szólalt meg Brad annak ellenére, hogy senki sem kérdezte. – Úgy be volt hergelve, hogy jobbnak láttam, ha hívok egy tanárt – hadarta, mintha csak betanult szöveget mondana fel.

– Fiam, mégis hogy történt ez az egész? – kérdezte az igi Cartertől hitetlenkedve. – Hogy keveredtél ilyesmibe, mesélj!

– Bementem a mosdóba, hogy arcot mossak, Kyle pedig ott volt, és amikor meglátott, megtámadott.

– Miért támadott meg?

Ezt mondjuk inkább tőlem kellett volna megkérdeznie, de ilyen apróságon nem akadtam fenn.

– Mert azt gondolja, én ragasztottam ki az iskolában a róla és Tomról készült lesifotókat.

– Tényleg ezt hiszed? – nézett rám az igazgató.

– Mivel így van – feleltem egyszerűen.

– És ugyan miért ragasztotta volna ki Carter azokat a fotókat?

A kérdés hangsúlyából egyértelmű volt, hogy kinek hisz, így beláttam, hogy ebből az ügyből már nem kerülhetek ki jól. Ha a kést is megemlítem, ami azóta már rég valami biztos helyen lapul, még rágalmazóvá is válhatok a szemében. Átgondoltam gyorsan, hogy mennyit lenne érdemes megosztani vele és egyúttal a minket leső többi emberrel, és arra jutottam, hogy minél kevesebbet, annál jobb. Egyébként sem volt semmi közük a mi kettőnk dolgához Carterrel.

– Mert nem kedveli a melegeket. Ezért is támadott meg. Én csak védekeztem.

– Úgy védekeztél, hogy Carteren ülve a földhöz szegezted őt, és verted? Láttam, amit láttam, Kyle. – Wilson edző tekintete igazi csalódottságról árulkodott, és ez volt az egyetlen dolog, ami megérintett és elszomorított. Az ő fájdalma valódi volt, nem olyan, mint a többiek megjátszott fontoskodása, szinte én is éreztem a mellkasomban. Hirtelen nem is tudtam, mit feleljek, a szó a torkomon akadt, az agyamra pedig mintha köd telepedett volna.

– Ki lenne annyira ostoba, hogy megtámadna bárkit egy olyan iskolában, ahol zéró tolerancia van az erőszakkal szemben? – kérdezte Carter fennhangon. – Hacsak nem olyasvalaki, aki nem tudott róla – tette hozzá rám pillantva.

– Ez nevetséges, az ilyen szabályokról mindenki tud – feleltem magabiztosnak szánt hangon, de a pillanatnyi zavarom kiülhetett az arcomra. Persze, hogy nem tudtam erről, vagyis inkább nem emlékeztem rá. Az igazgató a beiratkozásomkor talán elmondta, de annyi mindenről beszélt még mellette, hogy a franc se jegyezte meg.

– Én meg persze kockára tenném a jövőmet csak azért, mert nem tetszik, hogy két ember mit csinál egymással zárt ajtók mögött. Mi sem logikusabb – mondta Carter.

A beszédje közben egy vércsík kezdett araszolni a szájától az álla felé. Hogy teljesebb legyen az illúzió, még arra is volt gondja, hogy az ajkába harapjon. Én is beleharaptam a sajátomba, de én azért, hogy elterelje a figyelmemet az orromban tomboló fájdalomról.

– Fiam, te vérzel – szólalt meg az ofő anyáskodó ijedelemmel, mire az igazgató, a titkárnő és Wilson edző egy emberként mozdultak, hogy zsebkendőt keressenek neki. Carter végül az igazgatóét fogadta el.

– Nagyon köszönöm – mondta egy szerény mosoly kíséretében, és szisszenve a szájára szorította.

– Nem kellene látnia egy orvosnak?

– Dehogy, Mr. Calloway, semmi bajom – felelte Carter hősies hangon, de annál szenvelgőbb arccal.

A vér látványa felszíthatta az igazgatóban az atyai indulatokat, mert ezután egy hosszú, megalázó szentbeszédet intézett hozzám a rágalmazás helytelenségéről, az önfegyelem fontosságáról, mások jogainak tiszteletben tartásáról, az erőszak elítélendő mivoltáról, és nem utolsó sorban arról, hogy mennyire csalódtak bennem. Az egészből csak körülbelül minden ötödik mondatot fogtam fel, mert az orrom egyre jobban lüktetett, magának követelve minden figyelmemet. Legszívesebben rászóltam volna az igire, hogy a monológját inkább küldje el e-mailben.

– Mit kezdjünk most veletek, fiúk? – kérdezte a szónoklat végeztével.

– Azt hiszem, amit láttam, nem szorul magyarázatra – felelte Wilson edző.

– Úgy gondolja? – néztem rá.

– Igen, úgy – vonta össze a szemöldökét.

– Kár, hogy önnek is csak a látszat számít – mondtam erre halkan, és meg sem próbáltam leplezni a hangomban a kiábrándultságot. Az edző egy pillanatra mintha elbizonytalanodott volna, de aztán a vonásai megint megkeményedtek.

– De neked kell döntened, Theodore – fordult inkább az igazgatóhoz.

– Nos, igen, igen – dőlt hátra az igi, és egy percre elgondolkodott. – Az iskolánkban érvényes zéró tolerancia miatt ez a verekedés nem maradhat következmények nélkül – szólalt meg aztán. – Samuel, mivel feltétel nélkül megbízom benned, és három ember egybehangzó állítása áll szemben egy emberével, azt hiszem, a döntés nem különösebben bonyolult.

Végül azonnali hatállyal tizennégy napra felfüggesztettek. Ez különösebben nem hatott meg, mivel úgyis a téli szünet következett. Az sokkal jobban megviselt, amit Tom öntött a nyakamba telefonon, miután aznap hazaértem és elmeséltem neki a történteket.

– Hogy mi a fasz történt?! Carter meg akart téged késelni?! – ordította volna, ha elmondtam volna neki az igazat. Ehelyett azt ordította: – Hogy mi a fasz történt?! Carter meg akart téged verni?!

Nem oszthattam meg vele azt, hogy Carter mit akart tenni valójában, mert abból instant pánikroham lett volna. Így is necces volt a dolog. Még az is megfordult a fejemben, hogy azt hazudom neki, én támadtam Carterre, mert számítottam erre a reakcióra, de egyrészt ennyi mazochizmust már nem tudtam föllelni magamban, másrészt úgysem hitte volna el.

– Akkor ezért csaltak el engem az öltözőből – tette hozzá.

– Micsoda?

– Nem az ofő hívatott, csak mellőled akartak elpaterolni. Az a rohadék Adam bekísért egy üres terembe, és rám zárta az ajtót. Mire ki tudtam mászni az ablakon, már késő volt. Azt mondták, összeszedted a cuccodat, és hazamentél. De miért? Nagyon összevert az a tetü?

– Nem. Hanem mert felfüggesztettek – mormogtam, miközben egy jégkockákkal megtöltött zacskót szorítottam az orromra.

– Még téged függesztettek fel?! – süvöltötte olyan hangosan, hogy el kellett tartanom a fülemtől a kagylót.

– Nos, igen. Szarul jött ki a dolog. Pont akkor jött be Wilson edző, amikor én kerekedtem Carter fölébe, ő meg persze segítségért ordítozott, mikor meghallotta, hogy közelednek.

– Ezt el se hiszem. Az a szemét állat azért takarított ki onnan mindenkit, hogy nyugodtan péppé verhessen! – mérgelődött. – És amikor lebukott volna, eljátszotta az áldozatot. Az agyam eldobom!

– Nem akart péppé verni. Annál fontosabb neki a jövője, nem tenné kockára egy pitiáner bosszúért.

– Ki a fene tudja? Lehet, hogy elvette az eszét a bosszúvágy.

– Sosem okozott volna nagyobb sérülést, mert abból nem tudott volna kimosakodni. Csak az volt a cél, hogy rám kenjen valamit.

– Ne próbáld már meg bemagyarázni, hogy nem voltál veszélyben! Ez bizonyíték, a rohadt életbe! Bizonyíték arra, hogy...

– Pár órája még azt mondtad, hiszel nekem. Hogy elhiszed, hogy nem vagyok szerelmes. Ezek szerint hazudtál?

Ingerült morgás és fújás hallatszott a telefonban.

– Nem hazudtam, cseszd meg! De... akkor is verekedtetek, könyörgöm! És felfüggesztettek. És nem mondhatod, hogy nem miattam történt. Ezt nem tagadhatod! Minden egybe vág... – Zihálás hallatszott a vonal túloldaláról. Megijedtem, hogy máris kezdődik a pánikrohama. Én pedig nem vagyok mellette.

– Sarah otthon van?

– Igen, kint a kertben, de ez most kit érdekel?

– Jól van. A legfontosabb, hogy gyere le a plafonról, és ne pánikolj.

– Nem pánikolok, a rohadt életbe! Csak már elegem van ebből! Túlságosan szeretlek... – mondta elkínzott hangon. A szívem kihagyott egy ütemet. Legszívesebben elhajítottam volna a telefont, hogy odarohanjak hozzá, az ölelésembe zárjam, és megmondjam neki, én is szeretem. – Nem akarom, hogy bajod essen – nyöszörögte.

– Figyelj! Ha Carter igazán bántani akart volna, szerinted elküldte volna Bradet Wilson edzőért? Ugyanis érdekes módon Brad hozta őt oda. Gondolkozz! Ezek összebeszéltek, minden időzítve volt. Carter megrendezte, hogy úgy tűnjön, meg akarom verni. Vágod már? Nem voltam igazi veszélyben.

Egy kis zavart csend hallatszott. Úgy tűnt, tényleg elgondolkodik a hallottakon.

– Végül is csak tőrbe csalt téged. Biztos azt akarta, hogy kicsapjanak – mondta kisvártatva, de legalább valamelyest nyugodtabb hangon.

– Lehet, nem tudom.

– Akkor most csalódott. Tovább fog próbálkozni. Ezt nem engedhetjük meg.

– Ne akarj bosszút állni, ne folytasd a háborúját. Kérlek...

– Képes lennél gyávaságból megfutamodni? – vágott közbe.

– Nem erről van szó. Hanem hogy nem kell folytatni, amit elkezdett. Az csak olaj lenne a tűzre.

– Meg kell védenünk magunkat, különben azt fogja hinni, hogy bármit megtehet velünk! Az ilyeneknek meg kell mutatni, hogy van egy határ – fújtatott mérgesen. – Ha hagyjuk, hogy azt tegyen, amit csak akar, lényegében áldásunkat adjuk az ámokfutására, és később másokkal is ezt műveli majd.

– Ez mind oké, de szerintem akkor se keressük a bajt.

– Márpedig ki kell állnunk magunkért. Ha lapítunk, mint szar a fűben, azzal saját magunkat is cserbenhagyjuk, és a jövőbeli áldozatait is!

– Tom, ki fogod provokálni a bajt.

– Pont azzal idézzük elő, ha nem állítjuk le őt, hát nem érted?

– Baromságot csinálsz.

– Te csinálsz baromságot! – kiáltotta, azzal letette.

Sosem voltam az a harcolós-balhézós típus, aki mindenáron kiáll a saját igaza mellett. Azt is mondhatnám, konfliktuskerülő voltam: úgy éreztem, bizonyos szituációkból nem lehet jól kijönni, és ha az ember szívóskodik, azzal csak fejjel megy a falnak. Szinte előre láttam, hogy Tom is felkenődik majd egy kőkemény falra, és én semmit sem tehetek ellene.

A nagyi dél körül jött haza a boltból, és amikor meglátta, hogy már otthon vagyok, meglepődött.

– Nahát, már haza is értél? Elmaradtak az órák? – kérdezte.

Úgy véltem, olyan ez, mint egy ragtapasz letépése: minél gyorsabban túlesik rajta az ember, annál jobb.

– Nos, nem maradtak el...

– Csak nem lettél rosszul? Kicsit mintha piros lenne az arcod.

A jeget abban a pillanatban küldtem le a vécén, hogy meghallottam a kulcsot a zárban. Azt hittem, negyedórányi hűtéstől majd az orrom színe is alakul, de tévedtem.

– Nem, nem lettem rosszul. Az a helyzet, hogy... azért jöttem haza korábban, mert felfüggesztettek a suliból.

A nagyi szája tátva maradt, és olyan gyorsan tette le a szatyrokat, hogy kiborult belőlük egy kenyér meg egy eperdzsem. Odaugrottam összepakolni őket.

– Felfüggesztettek? Mégis mi miatt, kisfiam? És mennyi időre?

– Verekedés miatt – feleltem a kajákat pakolászva. Legalább addig sem kellett a nagyira néznem. – De csak két hétre. Majd felhívnak téged is.

– Kivel verekedtél össze?

– Carter Jordannel.

– Pont vele? – hűlt el a nagyi még jobban.

– Igen. Miért? – pillantottam fel.

– Az egy olyan jóravaló, kedves fiú.

Kitágult az orrlyukam.

– Ismered?

– Az övék a Solo. Az apja rendszeresen adakozik a szeretetszolgálatnak. Az anyja meg két éve halt meg szegénynek. – Nem válaszoltam. – Min tudtatok összeverekedni?

Nem éreztem azt, hogy okos ötlet lenne a-tól z-ig mindent megosztani vele, így az egyszerűsített verziót adtam elő neki.

– Nem kedveli a melegeket.

– Ez érdekes.

– Miért?

– Nem néztem volna ki belőle. Azt is mondhatnám, nem jellemző rá.

A nagyi furcsán méregetett: úgy, mint aki nem hisz nekem. Carternek tehát sikerült kialakítania és elhitetnie egy teljesen hamis képet magáról a sima modorával. Csakúgy, mint az apjának. Azzá vált, amit a legjobban utált. Igaza volt, amikor nem sokkal korábban megjegyezte, hogy az ember azt hiszi, ismer valakit, aztán tessék, egyszer csak meglepődik. A nagyi is meglepődött volna, ha kiderült volna ez-az. De nem állt szándékomban felvilágosítani.

– Talán, mert eddig nem hemzsegtek körülötte melegek.

– Őt is felfüggesztették?

– Őt nem.

Megemelkedett a szemöldöke.

– Miért nem?

– Sikerült úgy előadnia a dolgot, mintha én támadtam volna őrá.

– Mit mondott?

– Hogy őt gyanúsítom a fotók kiragasztásával.

– Á, igen, azok az ominózus fényképek. – Gondterhelt arcot vágott, és elkezdte kipakolni a vásárolt dolgokat. – Ha tanácsolhatok valamit, nem kellene olyan helyen öm... ölelgetnetek egymást Tommal, ahol mások is láthatják.

Alig hittem el, hogy tőle is ezt kell hallanom.

– Nem fordul elő többször – morogtam. – De most már úgyis mindegy.

– Egyáltalán nem mindegy. Nem kell még tovább növelni a bajt.

– Szerinted én provokáltam Cartert?

– Nem mondtam ilyet.

– Csak gondoltál.

– Mióta vagy gondolatolvasó, kisfiam?

Megfeszült az állkapcsom, közben a nagyi az arcomat fürkészte.

– Én most visszamegyek a szobámba. Sajnálom, hogy gondot okozok – mondtam, és kiléptem a konyhából.

– Állj meg, Kyle! – szólt utánam. Kelletlenül megálltam.

– Emlékszel, amikor életedben először elcsentél egy csokoládét a boltból? – kérdezte a hátamtól. – Olyan tízéves lehettél.

– Igen, emlékszem. De hogy jön most ez ide?

– Mindig is olyan jó gyerek voltál, hogy amikor ez megtörtént, összeült a család megünnepelni. Kisfiam – jött közelebb, és maga felé fordított –, mindenki követ el hibákat. Bármennyire is igyekszünk jónak lenni, ez mindannyiunkkal megtörténik. Tudom, hogy nagy rajtad a nyomás: új környezetbe, új iskolába kerültél, párkapcsolatod lett, amit titkolnod kell, és még itt van az érettségi is. Nem csoda, ha elveszíted a türelmedet vagy kimerülsz. – Mereven a zoknim kirojtosodott orrára szegeztem a tekintetem. A nagyi sóhajtott. – Csak azt akarom ezzel mondani, hogy ha el szeretnél mondani valamit, én itt leszek.

Ez elviekben jól hangzott, de ezek után valahogy a legkevésbé sem szerettem volna elmondani neki semmit.

– Köszönöm – mormogtam, és a szobámba mentem.

Már amikor megtudtam, hogy Holly kórházba került, elhatároztam, hogy meg fogom látogatni. Úgy éreztem, el kell hozzá mennem, és beszélnem kell vele. Noha tisztában voltam vele, hogy mindent neki sem mondhatok el, nem hagyhattam, hogy Carter hazugságaiban éljen.

Egyéb ötlet híján vettem neki egy csokor virágot, és minden bátorságomat összekaparva elballagtam a kórházba. A recepciós nő a múltkorinál is közönyösebben fogadott. Mindössze egy pillantásra méltatva elirányított a folyosó végén lévő ötös kórteremhez, aztán folytatta a női magazinja olvasását. Az ajtó elé érve egy nagy sóhajtással mélyen beszívtam a fertőtlenítőszagú levegőt, és bekopogtam. Kisvártatva egy fáradt "szabad" hallatszott.

Amikor beléptem, Holly az ágyon ült rózsaszín frottír köntösben az ablak alatt, és a telefonját nyomkodta. Smink és elegáns ruhák nélkül szinte fel sem ismertem. Összerezzent, amikor meglátott.

– Szia, Holly – köszöntem.

– Mit keresel itt? – mormogta rekedt hangon, és letette maga mellé a telefont.

– Csak azt akarom tudni, hogy jól vagy-e.

– Miért, érdekel?

– Igen, érdekel.

– Hát, tessék – mutatott végig magán az egyik karjával, amiből infúzió lógott ki. A haja csapzottan állt összevissza, bedagadt szeme alatt sötét árkok húzódtak, az arca sápadt volt és nyúzott. – Szerinted?

Noha volt egy szék az ágy közelében, nem kínált hellyel, én pedig nem ültem le, csak a kis éjjeliszekrényhez léptem, amin papír zsepi csomagok, hajgumik, meg narancsleves dobozok voltak, és letettem rá a virágot. A melegház után megárthatott neki a téli hideg, mert időközben lekókadt és megfonnyadt egy kicsit.

– Szeretném, ha tudnád, hogy sajnálom, ami veled történt.

– Annyi is elég lenne, ha bocsánatot kérnél.

– Nem kérek bocsánatot olyasvalamiért, amit nem követtem el.

Holly sóhajtott.

– Szóval nem mondtál olyat, hogy szerinted Carter már nem talál vonzónak engem, mert kövér vagyok. Érdekes, a többiek máshogy tudják.

– Carter hazudott neked.

– Ő nem az a fajta, aki hazudik – vágta rá.

– Talán nem ismered eléggé. Talán csak egy oldalát ismered.

– Ide jössz, és elvárod, hogy alig pár hónapnyi ismeretség után egyből neked higgyek, és nem annak, akivel szinte együtt nőttem fel? Nem látod, hogy ez mennyire nevetséges?

– Tudom, hogy a körülmények ellenem beszélnek, de...

– Azon kívül, ahogy hallom, épp fel vagy függesztve, mert verekedtél Carterrel. És ezek után kéne hinnem neked?

– Nem én kezdeményeztem a verekedést, ő támadott meg. – Szánalmasnak éreztem ezt a védekező szöveget, de akkor is ez volt az igazság.

– Miért támadott volna meg?

Rájöttem, hogy ebben a kérdésben viszont nem lenne célszerű elmondanom az igazat.

– Mert nem bírja a melegeket.

– Eddig még sosem volt baja velük.

– Akkor csak engem nem bír.

– Miért téged függesztettek fel, ha ő támadott meg?

– Mert Wilson edző akkor lépett be, amikor én kerekedtem fölébe.

– Nem tudom, Kyle – rázta a fejét. – Nem tudom, mit higgyek. Carter nem ilyen, ő sosem verekedett. Te viszont igen.

– Ezt honnan veszed? – ráncoltam össze a homlokomat.

– Dorothy mondta – felelte, és az ajkába harapott. Szemlátomást már bánta, hogy ez kicsúszott a száján.

– Mit mondott még?

– Hogy egyszer összekaptatok Tommal, csak ennyit – vont vállat.

Dorothy és az ő lepcses szája. Mérges lettem. Nem gondoltam volna, hogy ennyi mindent tovább fog adni abból, amit én bizalmasan megosztok vele.

– Azt sem én kezdtem, bár ezt gondolom, úgysem hiszed el.

– Szóval beismered, hogy verekedtél vele.

– Csak megvédtem magamat.

– Azért támadt rád, mert rájött, hogy csak kihasználod, nem igaz?

A tekintete megkeményedett. Úgy tűnt, már nem érdekli különösebben, mit ejt ki a száján.

– Micsoda? Hogy kihasználom?

– Hogy nem szereted. Nem igazi kapcsolat van köztetek, csak ezt hitetted el vele.

– És ezt meg honnan szeded? – Holly nem válaszolt, csak a takaróját gyürkélte. – Kitalálom: ezt is Dorothytól.

– Megemlített ezt-azt, én meg összeraktam a többit. Nézd, ehhez semmi közöm, Dorothynak sem kellett volna elmondania, de... így legalább tisztábban látok.

– Épp az ellenkezője.

– Értsd meg, azok a dolgok, amiket Carterről állítasz, egyszerűen nem jellemzők rá! Én ismerem őt. Elmesélte nekem az életét, hogy az apja miatt milyen körülmények közt kénytelen létezni otthon. El sem tudod képzelni, mi mindent megosztott velem. Megbízik bennem. Aki összevissza hazudozik, az szerinted megbízik másokban? Azon kívül életem legszebb időszaka kezdődött el, amikor összejött velem. A tenyerén hordoz: meghallgatja minden kis hülye bajomat, ha rossz kedvem van, addig bolondoz, míg fel nem vidít, apró meglepetéseket hagy a cuccaimban, random piknikeket rendez. Miért törné magát ennyire, ha nem jönnék be neki?

Erre meg volt az egyértelmű válaszom, de meg kellett tartanom magamnak. Mondtam volna el, hogy Carter csak a szexért jár vele, meg hogy az apja békén hagyja? És hogy Carter azért haragszik rám, mert frusztrációt szenvedett el a kikívánkozó homoszexualitása? Rájöttem, hogy igazából feleslegesen jöttem el hozzá a kórházba. Ha mindent elmondok, azzal még jobban összetörik a szíve, és már így is maga alatt van.

– Ha annyira biztos vagy a szerelmében, miért kérdőjelezted meg, hogy vonzónak talál-e téged? Miért vagy egyáltalán itt?

Holly leeresztette a vállát, és a takarót kezdte babrálni.

– Mert az ördög nem alszik. Hiába Carter minden törekvése, valahol a tudatom leghátsó zugában folyamatosan azt kérdezgetem magamtól, hogy vajon tényleg annyira vonzónak talál-e, mint amennyire mutatja. Sokáig sikerült elhitetnem magammal, hogy minden rendben köztünk, de a beszólásod megingatta ezt az építményt, és egy pillanat alatt rám dőlt az egész.

– Nem kell megfelelned neki.

Megérdemelte volna, hogy olyasvalaki járjon vele, aki tényleg szereti és nem csak eszköznek használja a céljaihoz.

– De igen – bólogatott. – És nem csak neki kell megfelelnem, hanem az egész világnak. Tetszenem kell a barátnőimnek, a tanároknak, a sarki fűszeresnek, az összes járókelőnek, és még neked is, Kyle. Hogy nem elég kedvesnek, udvariasnak, segítőkésznek, okosnak lenni, még szépnek is kell. A társadalmilag elfogadott fajta szépnek. Ha nem vagyok olyan, mint amit a norma szépnek kikiált, azzal megsértek valami morált. Vizuális környezetszennyezést művelek. Néha azt érzem, hogy ha nem vagyok vékony, dekoratív és prezentálható, azzal bűnt követek el az emberiség ellen. Mintha a testem valamiféle közügy lenne, nem pedig a saját magánügyem.

– Kérlek, ne gondold ezt.

– Akkor is ezt gondolom, ha nem akarom.

– Higgy nekem, Holly...

– Nem Kyle, neked azt sem hiszem el, amit kérdezel. Carter már bebizonyította, hogy hihetek neki, te nem. Az, hogy megingott Carter vonzalmában a hitem, az csak a saját bizonytalanságomból fakadt. Te körülötted viszont egyre másra szaporodnak a gyanús dolgok.

– Például?

– Például a Tommal kapcsolatosak. Megint az uszodai balesetről beszél mindenki, csak kicsit más megvilágításban. Hogy pont nem a megmentője voltál, hanem az ellenkezője. Carter mesélt arról a füves cigi csikkről is, amit a fürdőszobámban hagytatok.

– Úgy gondolod, hogy én vettem rá a füvezésre?

– Tom eddig sosem füvezett, ennyit mondhatok, pedig már jó pár buliban láttuk őt.

Szólásra nyitottam a számat, de aztán becsuktam. Ha az igazat mondom, azzal bemártom Tomot, és ezt nem akartam. A hallgatásomat viszont Holly beismerő vallomásnak tekintette.

– Kyle, ez nem New York, ahol a tömegben eltűnhet az ember, és nyugodtan azt tehet, amit csak akar, mert senkit sem érdekel. Ez egy kisváros, itt mindenki ismer mindenkit. És mindenki tud mindenkiről mindent.

– Vagy csak azt hiszi.

– Elegem van ebből! – csattant fel. – Carternek igaza van. Míg ide nem jöttél, minden nyugodtan folyt a maga medrében, most pedig a feje tetejére állt az életünk. Már épp elég bajt csináltál. Menj el.

– Holly, kérlek...

– Tűnj el innen! – kiáltotta, én pedig megtettem.

Amikor kiléptem a kórteremből, és bezártam magam mögött az ajtót, egy pillanatra nekidőltem. Miután aznap már a harmadik megvágott és elferdített verzióját adtam elő a történteknek, a hazugságok és kimondatlan szavak úgy háborogtak körülöttem, mint egy viharos tenger, és azt éreztem, hogy ebbe a tengerbe egy szép napon bele fogok veszni.