A szűk előtérben csak párat léptünk, és már ott is voltunk a szobájában. Az apró helyiségben alig állt pár bútor. Tom talán nem számított rá, hogy bejövök majd ide, talán igen, csak leszarta, mindenesetre a földet gazdagon borította koszos zokni, chipses zacskó meg széthajigált tanszer, a falakon valaha jobb napokat látott, szakadt poszterek lógtak, az ágy bevetetlen volt, a széken és az asztalon pedig kifordított ruhák díszelegtek halmokban.

A főzés eltitkolásából kiindulva még az is el tudtam képzelni, hogy egyáltalán nem ilyen trágyadombon szokott élni, csak direkt csinált most kuplerájt, hogy ne érezzem annyira megtisztelve magam.

Félrerúgott pár zoknit, hogy utat vágjon az íróasztalig, amiről leemelve egy alsógatyát, feltárt egy özönvíz előtti laptopot. Martin kínosan rendben tartott lakása után ez a hely egészen otthonosnak és barátságosnak hatott. Vagy éppen valóságosnak, mert abból, ami Martinhoz fűződött, számomra már valahogy semmi sem érződött annak. Vicces volt, hogy sokáig az tűnt egyedüli valóságnak, amit New Yorkban éltem át, vele, most pedig mindaz csak egy rossz álomnak érződött. Addig észre sem vettem, mennyire vágytam a hétköznapi, egyszerű valóságokra.

Igyekeztem minél kevesebbet nézelődni, mert úgy éreztem, mintha Tom személyes terébe pofátlankodnék be.

Bezártam az ajtót, és noha tudtam, hogy Sarah tőlünk csak pár méterre mosogat, hirtelen megint feszélyezni kezdett a tény, hogy kettesben vagyok Tommal, pont úgy, mint néhány hete, a legutolsó nyári találkozásunkkor.

– Csinos kis szoba. És igazán művészi a tárgyak elrendezése a padlón – jegyeztem meg gúnyosan, hogy oldjam a saját feszültségemet.

– A zseni átlát a káoszon – válaszolta Tom éneklő hangon, miközben bekapcsolta a laptopot.

– Már csak egy zseni kéne hozzá.

Tom vetett felém egy lapos pillantást és böfögött egy hatalmasat, aztán elvigyorodott.

– Milyen filmeket szeretsz? – kérdezte.

– Sci-fit. Te?

– Én főleg thrillert.

– Én is bírom a thrillereket.

– Akkor nézzünk mondjuk, sci-fibe oltott thrillert? Például a Prometheust?

– Jöhet – vontam vállat nagylelkűen. – De csak a kettő, az egyet már láttam.

Miután beizzította a filmet, az ágyra huppant, a háttámlának döntötte a párnát, aztán megpaskolva maga mellett a takarót engem is hellyel kínált.

Amikor bemásztam mellé, és elhelyezkedtem, olyan közel ültünk egymáshoz a keskeny, egyszemélyes ágyon, hogy szinte éreztem a testéből áradó meleget, és idegesítő módon felgyorsult a szívverésem. Elfojtottam magamban a mindenféle oda nem illő asszociációimat, és szigorúan a kezdődő filmre koncentráltam.

Kisvártatva kapirgálás hallatszott az ajtón, mire Tom felkelt és kinyitotta. Alice robbant be rajta, és egyből felugrott az ágyra, aztán olyan lelkesen nézett egyszer Tomra, egyszer rám, mintha csak azt kérdezte volna: „Ugye, nem akartatok kihagyni valamiből?" Tom visszaült, Alice pedig először az ölébe telepedett, aztán közénk, majd nálam kötött ki, és valósággal megtisztelve éreztem magam, amiért hagyta magát megvakargatni.

Először a lihegése nyomta el a film hangját, aztán a horkolása.

– Fáradt – jegyezte meg Tom, amikor halkan felnevettem egy horkantása után. – Napokig engem pesztrált.

Meglepetten fordultam felé, és most egészen közelről láthattam a valószínűtlenül világos kék szemét. Tényleg olyan volt, mint a hüllőknek, de nem volt vészes. Ha nem hülyéztem volna le magam érte, még azt is gondoltam volna, hogy jól néz ki vele. Különleges, vagy mit tudom én.

– Miután kijöttem a kórházból, éjjel-nappal mellettem ült, és egy szemhunyásnyit sem aludt. Ezt onnan tudom, hogy ha alszik, akkor horkol. Ha beteg vagyok, mindig ezt csinálja – simított végig a fején. Elmosolyodtam, ahogy elképzeltem, amint Alice Tom álmát őrzi, és csak fáziskéséssel jutott el a tudatomig, hogy a srác keze tulajdonképpen az ölemben van, csak egy kutyányi távolság választ el tőle.

– Rendes kis kutya – simítottam meg én is a szőrét, és ekkor véletlenül összeért a kezünk. Mintha elektromosság száguldott volna végig a testemen. Elrántottam a kezemet.

– Igen, az. – Tom is elvette a kezét, aztán visszafordult a filmet nézni. – Bezzeg, ha semmi bajom, le se szar.

Ezen akaratlanul is felnevettem.

Már egy jó ideje csendben néztük a filmet, amikor eszembe jutott valami.

– Megkérdezhetem, hogy... – Elakadt a szavam. Hirtelen úgy éreztem, ezt talán mégsem kellene megkérdezni. Valószínűleg úgysem mondaná el.

– Mit? – nézett rám megint hüllő szemével.

– Mindegy.

– Nem mindegy.

– Hülyeség.

– Amikor belekezdtél, még nem volt az. Na, hajrá, ki vele.

– Felejtsd el.

– Ez most csak színház. Azért csinálod, hogy engem szívass – szűkült résnyire a szeme.

– Egyáltalán nem.

– Akkor kérdezd meg. Legfeljebb nem válaszolok – felelte türelmetlenül. – Bármi is az, nem sértődök meg vagy ilyesmi, oké?

Valahogy tetszett ez az intenzív érdeklődés, és beadtam a derekamat.

– Oké. Szóval... – Gépiesen simogattam Alice fülét. – Milyen volt odaát?

Tom arcán meglepődés látszott, amit komolyság váltott föl, aztán előre fordult.

– Nem kell válaszolnod, ha nem...

– Szép volt. Békés. Olyan hely, ahonnan sosem akarnál visszajönni. – Hangosan nyelt egyet.

Ó. Akkor talán ezért nem érez hálát, amiért megmentettem, nem pedig amiatt, hogy engem hibáztat a balesetért.

– Lehet, hogy egyenesen haragszol rám, amiért...?

– Persze, hogy nem haragszom! – méltatlankodott. – Csak ne várd, hogy hálás legyek, ennyi.

Végül is ja, biztos nem hálából hozott össze egy olyan ebédet, amit egy Michelin-csillagos séf is megirigyelne, hanem csak úgy, mert minden nap ilyet főz az anyjának meg magának.

– Mesélsz róla?

– Egy alagút vezetett oda, egy sötét, huzatos alagút: olyasmi, amilyenekben a vonatok szoktak átsüvíteni, és aztán, mikor kiértem, ott voltak azok a...

Az ajkába harapott.

– Mik?

– Nem tudom – nyögte ki. – Csak... fényesek voltak. Nagyon fényesek. – A tekintete elrévült egy pillanatra. – Röhej, de... tisztára olyan volt, mintha egy... óriási vattacukorban lebegtem volna.

– Fénylények meg vattacukor? – néztem rá a fél szemöldökömet felvonva. Sosem tudtam eldönteni, mit higgyek a túlvilágról: hogy létezik-e egyáltalán, és ha igen, milyen lehet, de erre azért nem számítottam.

– Bevetted? – vigyorgott rám.

– Baszki! – bokszoltam a karjába, mire Alice horkantva felébredt.

– Sajnálom, ezt nem hagyhattam ki – dörzsölgette a karját Tom nevetve. – Látnod kellett volna az arcodat.

– Elég lett volna annyi is, hogy „erről nem akarok beszélni".

Erre hosszút sóhajtott.

– Semmit sem láttam, még csak egy lepusztult vasúti alagutat sem – vont vállat, és megint megkomolyodott. Ezúttal tényleg. Onnan tudtam ezt, hogy hirtelen fáradtnak nézett ki. – Egy nagy feketeség volt faltól falig. Mint mikor az ember alszik, és semmit sem álmodik. Vagyis nem teljesen – tette hozzá.

– Mi volt más?

– Csak egy érzés...

Vártam, míg összeszedi a gondolatait.

– Láttam egy sci-fit, amiben úgy teleportálták az embereket, hogy az egyik helyen atomokra szedték őket, aztán a másikon újra felépítették. Valami ilyesmi érzésem volt. Mint a teljes széthullás. Amikor meg magamhoz tértem, újra összeálltam egésszé. Csak, mint ahogy a filmbeli tudósokban, bennem is felmerült egy kérdés.

– Mi?

– Az, hogy akit összeraktak, vajon ugyanaz a személy-e, akit előtte szétszedtek, vagy csak egy mindenben egyező másolat? És ha csak másolat, vajon tényleg mindenben egyezik-e?

Egy pillanatig emésztgettem a kérdést. Fogalmam sem volt, mit kellene válaszolnom. Most biztos, hogy nem hülyéskedett, ahhoz túl elgyötört volt az arca.

– Állítólag vannak, akik megváltoznak egy halálközeli élmény után – mondtam végül. – Tartalmasabb életet kezdenek élni. Vagy bedepresszióznak, mert megtapasztalták a tökéletes jót, és aztán itt kell megint rohadniuk ebben a világban. Te is változást érzel magadon?

– Nem tudom. Még nem tudom. De majd kiderül.

Ez a kijelentés valahogy nem ígért sok jót.

– Szerinted van valami a halál után? – kérdeztem halkan.

– Szerintem csak a nagy büdös semmi – vont vállat.

– Attól még, hogy te nem láttál semmit, lehet, hogy van.

– Férgek és rothadás?

– Tudod, hogy értem.

Tom mordult egyet.

– Az emberek egyszerűen csak félnek, hogy megsemmisül az egójuk, ezért találták ki a túlvilágot, meg hogy legyen mivel fenyegetőzni, hogy fennmaradhasson a társadalmi rend. Abban reménykednek, hogy akit nem tart vissza a bűnözéstől a börtön, azt a pokol vagy a rossz karma rémképe hátha vissza fogja.

– Ez elég elkeserítő világnézet. Én szeretném azt hinni, hogy újra találkozhatok a meghalt szeretteimmel.

Tom vetett rám egy cinikus pillantást.

– Hihetünk a vattacukor mennyországban is, de a valóság leszarja, hogy miben hiszünk.

– Csakhogy gőzünk sincs, mi a valóság. Lehet akár vattacukor mennyország is.

– Nyugodtan áltasd magad, csakhogy én nem tudok naivan hinni benne, sajnálom – fonta össze a karját. A hangja dacosan csengett, de olyan fájdalmas kiábrándultság hallatszott ki belőle, hogy szinte a mellkasomba mart.

Azon kívül: most tényleg naivnak nevezett?

– Az gáz – szúrtam oda, hogy ő is érezze a törődést.

A film épp annál a résznél járt, ahol Michael Fassbender lesmárolja magát, amikor Tom megint megszólalt.

– Nem jöttél be a kórházba meglátogatni.

Vajon jól hallottam, hogy a burkolt szemrehányás mögött egy kis szégyenlősség is bujkált a hangjában?

– Bementem. Vittem narancsot is.

– Akkor az a hálós narancs tőled származott? Kösz, finom volt – jegyezte meg gúnyosan. – De egy nővér hozta be. Miért nem te?

Újabb apró szemrehányás. Mit szeretne ez jelenteni? Szeretne jelenteni valamit?

– Be akartam menni, de... valaki más már megelőzött. Egy szőke hajú srác egy nagy bőségszaruval épp előttem ment be hozzád. Nem akartam zavarni.

– Szőke srác? Ó... – Motyogott még valamit, de nem értettem.

– Ő egy családtagod vagy valami ismerősöd? – kérdeztem olyan lazán, ahogy csak tudtam, de kiéreztem a hangomból az óvatos puhatolózást, ami a saját fülemnek is szánalmasan hatott.

– Semmi közöd hozzá. – A válasz szinte csattant az arcomon. A francba már, hogy mindig olyat kérdezek, amit nem kellene.

– Sajnálom. Nem akartam tolakodó lenni, ne haragudj. – Tom nem felelt, csak összeszorított szájjal nézte tovább a filmet. Nagyon konokul festett: olyankor viselkedett így, amikor hét szentség volt, hogy valamit nem fog elmondani. – Én most azt hiszem... – Áttettem Alice-t Tom ölébe, amit a kutya kissé nehezményezett, és kimenekültem a szobából. Az előtérben felrántottam a tornacipőmet meg a dzsekimet, és már az ajtókilincsen volt a kezem, amikor lépteket hallottam magam mögött.

– Már mész is, Kyle? Ilyen hamar véget ért a film? – Amikor megfordultam, Sarah csalódott tekintetébe ütköztem.

– Nos, igen, sajnos mennem kell. Holnap dolgozatot írunk történelemből – rögtönöztem.

– Nahát, tényleg? Nem is mondtad – nézett az asszony az idő közben megjelent Tomra, akin most megilletődöttség és dac ellentmondásos keveréke látszott.

– Csak röpdoga lesz – vont vállat. – Miért kéne minden kis hülyeségről beszámolnom?

Megkönnyebbültem, amiért falazott nekem, de továbbra sem tetszett, ahogy az anyjával beszélt.

– Akkor köszönöm a vendéglátást. Viszlát, Sarah. Szia, Tom – biccentettem felé, miközben kinyitottam az ajtót, mire ő csak bólintott, és zsebre vágott kézzel elment a szobája irányába. Az anyja bocsánatkérőn mosolygott, és integetett nekem, míg le nem fordultam a sarkon.

– Megértem, hogy zavar ez a közfigyelem, egy idő után engem is feszélyezne – mondta Dorothy hátrafordulva hozzám, amikor két lány azon sopánkodott mellettem, hogy visszautasítottam a Tom megmentéséről szóló interjút az iskolaújságba.

Hétfő volt, első óra előtti reggel, és az osztályfőnököt vártuk. Már elmeséltem Dorothynak a kudarcos ebéd sztoriját a filmnézéssel, horkoló Alice-szel meg a hirtelen elmenekülésemmel együtt, mire ő csak együttérzőn mosolygott, és nem erőltette többé a témát. Talán érezte, hogy rá sem akarok gondolni.

– Azt hittem, minden csoda három napig tart.

– Ez Hammerfalls. Itt szinte soha nem történik semmi. Ha meg valami mégis, arról még harminc év múlva is beszélnek. – Savanyúan néztem rá. – Ettől függetlenül akkor sem kellene minden szünetet a vécében töltened. Ugye, a tízóraidat nem ott szoktad megenni?

– Persze, hogy nem! – háborodtam fel. – Csak néha.

Dorothy helytelenítő arcot vágott.

– Nyithatnál egy kicsit a többiek felé. Vannak itt jófej emberek.

– Egyet már találtam, nekem ennyi pont elég – paskoltam meg a kezét. – Nem vagyok telhetetlen.

Fejcsóválva mosolygott vissza.

– A többiek is szeretnének megismerni.

– Így jártak.

Úgy makacskodtam, mint egy kis taknyos, de nem érdekelt. Valahogy semmi sem motivált arra, hogy hirtelen társasági lénnyé változzak.

– Akkor is így elzárkóznál tőlük, ha nem történt volna meg az uszodai dolog?

Egy pillanatra lefagytam. Lehet, sőt, biztos, hogy minden másképp lett volna. Talán még barátkoztam is volna emberekkel, mert tudtam volna, hogy nem automatikusan Tom megmentőjét látnák bennem, hanem csak egy átlagos srácot. De ami megtörtént, az megtörtént, nem volt értelme azon agyalni, hogy mi lett volna, ha.

Ekkor Tom lépett be a teremajtón, és nyílegyenesen felém vette az irányt. Magamnak sem szívesen vallottam be, de mindig zaklatott lettem, ha a közelembe került. Elképzelni sem tudtam, mit akarhat, nála soha semmi nem volt biztos. Még azt is el tudtam képzelni, hogy szívatásból tesz úgy, mintha ide akarna jönni, végig tartva a szemkontaktust, aztán az utolsó pillanatban majd a saját padjához libben.

De nem, tényleg ide lépett, letette elém az esernyőmet, amit náluk felejtettem – a körme feketére volt lakkozva –, köszönt Dorothynak, és csak ezután libbent a saját padjához.

– Kösz – motyogtam, de már úgysem hallotta.

Egy idegesítő kis hang legbelül nyomatékosan közölte velem, hogy ideje tiszta vizet öntenem a pohárba, és nem csak sodortatnom magamat az árral, ami nem vezet sehova. Sóhajtva felálltam.

– Ne haragudj, mindjárt jövök – mondtam Dorothynak, és Tom padja elé léptem.

– Beszélhetnénk?

Tom felnézett, és meglepetés ült ki az arcára, de aztán gyorsan közönyösséget öltött magára.

– Most?

– Igen. – Fejemmel az ajtó felé böktem, mire fújt egyet, és kelletlenül feltápászkodott.

– Na, mi az? – fonta össze a karját a mellkasa előtt, amikor már a folyosó egy eldugott részén ültünk a radiátoron. Tipikus elutasító póz volt, de úgy gondoltam, nem lenne itt, ha nem érdekelné, mit akarok mondani neki.

– Nos, arról van szó, hogy... sajnálom, amiért úgy leléptem tegnap – kezdtem, mire vállat vont, mintha nem is érdekelné, de tudtam, hogy nagyon is rosszul esett neki. Láttam a szemében. – És nem lett volna szabad olyan dolgokat sem kérdeznem. – Megvonaglott a szája sarka, és kinézett az ablakon. – Tudom, hogy nem akarsz barátkozni, és nem is fogok rád erőltetni semmit. Én csak... nem szeretnék rosszban lenni veled, ennyi. Szóval kibékülnénk? – kézfogásra lendítettem a jobbomat, Tom tekintete pedig meglepettebb volt, mint amikor megálltam a padja előtt. Sőt, inkább döbbenet tükröződött benne. Lassan leeresztette a karját, az ujjai megremegtek, és egy pillanatig hezitált. Közben mindenféle érzelmek suhantak át az arcán: hitetlenkedés, vágyakozás, kétségbeesés, dac, és végül megint az elutasítás, ami ezúttal kemény és hideg volt. Felállt a radiátorról, és elhátrált tőlem, a fejét pedig megrázta, mintha ki akarna verni belőle valamit.

– Nem – nyögte. – Nem! – ismételte immár határozottan, és besietett a terembe. A kezem még mindig a levegőben volt, a békülést várva, ami nem történt meg, és talán már soha nem is fog, és mintha maga is csodálkozva nézett volna Tom után, hogy hát ez meg mégis mi a franc volt? Hullámokban tört rám a szégyen és a harag. Már megint hülyét csináltam magamból. De elhatároztam, hogy ez nem fog megtörténni többet.

A matek után tesi következett, és én fellélegeztem, hogy végre mozgunk, és nem az agyunkat fárasztjuk. Most nem úszás volt, ezért a tornaterem melletti öltözőkbe mentünk. Külön örültem, hogy nem kell meztelenre vetkőznünk, csak a farmert cseréljük le rövidgatyára, meg másik pólót húzunk. Annyi markolnivaló ámde tiltott segg látványát mindössze pár méterre tőlem nem bírtam volna ki ép ésszel túl nagy gyakorisággal. Öltözés közben Tom megint szigorúan maga elé nézett, tudomást sem véve a létezésemről, ami nem is volt baj. Reméltem, hogy most már talán végleg beállt az elhidegülés időszaka, és nyugtom lesz tőle.

Kettőt dörrent az ajtó, és Wilson edző dugta be a fejét.

– Ha átöltöztetek, gyertek a terembe! – kiáltotta öblös hangján, mire megindultunk.

Amikor elmentem mellette, intett nekem és Tomnak, mire kíváncsian odaléptünk hozzá.

– Igen, tanár úr? – kérdeztük.

– Hogy vagy, Thomas? Szabad futnod? – nézett a férfi Tomra.

– Persze – felelte ő. – Bármit csinálhatok, ne aggódjon edző bá'. Már semmi bajom.

Wilson edző bólintott.

– Azért ne erőltesd túl magad. Ha szédülnél vagy ilyesmi, nyugodtan ülj le.

– Rendben, köszönöm. Mindent köszönök – mormogta Tom a kezét zsebre dugva és a tornacipője orrát fixírozva.

– Ez csak természetes. És te, Kyle fiam, hogy állsz a kötélmászással?

Meglepve néztem rá.

– Hát öm, nekem is mindegy, mit csinálunk az órán. – A hangom nem lehetett túl lelkes. Tényleg nem kedveltem annyira a kötélmászást, mert mindig lehorzsoltam vele a tenyeremet, de nem akartam nyavalyogni, mert a végén még eszébe jut kivételezni velem, és mindenki megutál. Bár lehet még az is jobb lett volna, mint ez a ki nem érdemelt ünneplés.

– Jól van, jól van – bólogatott újfent. – Apropó, várom az interjút, amit az iskolaújságnak fogsz adni – mosolygott, aztán intett, hogy mehetünk. Elhúztam a számat. A szerkesztők szétkürtölhették az interjú hírét mielőtt még egyáltalán megkérdeztek volna, hogy vállalom-e, annyira biztosra vehették, hogy igen.

Tom vetett még felém egy lesújtó pillantást, aztán csatlakozott a többiekhez.

Odabent az áporodott gumiszagban bemelegítettünk egy kicsit, aztán Wilson edző kiterelt minket az utcára, és körülfutottuk a sulit. Valószínűleg azért, mert a tesiterem annyira kicsi volt, hogy ha abban akart volna valaki körbefutni, a saját sarkára taposott volna. Nekem nem okozott nehézséget a futás, szinte akármeddig bírtam, de többeken láttam, hogy egyre lassulnak.

– Ezt a Wilsont rábilincselném egy futópadra, és rajta hagynám egy hétig – nyögte az egyik srác, miközben zihálva a térdére támasztotta a kezét. Akiknek arra sem volt ereje, hogy kikerüljék, nekicsapódtak, és nevetve káromkodós tömegkarambolba torkollt az eset.

Tom szinte végig sétált, csak olyankor kezdett el kocogni, amikor az edző mellett haladt el. Magamban mosolyogtam: ha így folytatja, örökre sikerül megőriznie a lányos gyíktestét. De miért érdekel engem, hogy milyen teste van?

Miután lefutottunk három kört, az edző kegyesen intett a kezével, mint király az alattvalóinak:

– Jól van, reumás lajhárok, ennyi elég lesz, gyertek be a terembe! – A gyerekek egy emberként lélegeztek fel, elömlő hálájuk szinte glóriát rajzolt az edző feje fölé, és megkínzott tetvekként bevonszolták magukat a terembe.

– Hozzatok ki magatoknak egy-egy labdát a szertárból, kiütőzni fogunk! – hangzott el az utasítás, miután mindenki beért. Én általánosban kiütőztem utoljára, de úgy tűnt, ez itt valamiért menőnek számított, mert mindenki megélénkült, a kimerültséget elfújta a szél, és az edző hátára már szárnyakat rajzolt a kollektíven elharapódzó boldogság.

Labdával a kézben felsorakoztunk egymással szemben két csapatra osztva, aztán a sípszót követően elszabadultak a futás miatt felborzolt indulatok. Sikongatásokat, kiáltozásokat, linóleumon csusszanó tornacipők, pattanó gumilabdák hangjait visszhangozták a bordásfalak. Egyre kevesebben maradtunk csatasorban, a kiesettek száma nőttön nőtt, az erőviszonyok percenként átrendeződtek.

Én csak a végén estem ki, aztán új kör kezdődött, amit sikerült megnyernem, majd egy újabb, aminek során egyszer csak azt vettem észre, hogy Tommal harcolok. Fekete körmű kezével úgy markolta a labdát, mint karvaly az áldozatát, aztán tiszta erőből küldte rám, ezt követően pedig úgy záporoztatta felém a labdákat, mintha így akart volna megtorlást venni valamiért, alig tudtam elugrálni előlük. A tekintete sötét volt, a mozdulataiban mintha bosszúszomj izzott volna, de legalábbis valamiféle harag. Vagy csak én láttam ezt bele?

– Nocsak, így imádod a kiütőt? – kérdeztem, mielőtt félreszökkentem egy újabb engem célzó labda elől.

– Lehet – felelte, és felmordult, amikor látta, hogy nem talált.

– Eddig valahogy nem tűnt úgy, hogy szereted a tesit – néztem végig a ropi testén, mire megint megküldött egy labdával, de elkaptam, és visszahajítottam.

– Az emberek változnak – sziszegte félrehajolva.

– Igaz. Van, aki szinte nap mint nap, és nem feltétlenül előnyére – tettem hozzá, mire megfeszült az állkapcsa, de nem válaszolt.

Biztos, hogy velem van valami baja, állapítottam meg, de félresöpörtem a gondolatot, és én is ádáz harcba kezdtem. Jól meg akartam táncoltatni, de egy ferdén érkező találat kiiktatta, mielőtt én tehettem volna meg. A lövedék küldője diadalittasan felnevetett, Tom pedig mérgesen földhöz vágta a labdát, és vetett felém egy gyilkos pillantást, aztán leült a kiesettek közé a kispadra.

– Lejárt az időnk, vigyétek vissza a labdákat a szertárba, vége az órának! Egészségetekre! – kiáltotta az edző, amikor ez a kör is véget ért.

Miközben a helyére vittem a labdát és az öltözőbe mentem, végig egy szúrós tekintetet éreztem a hátamban. Sietősen átöltöztem, aztán beugrottam az öltöző vécéjébe, majd kezet mostam meg arcot, és olyan sokáig bíbelődtem a hajam belövésével, hogy mire kijöttem, már alig voltak a helyiségben. Amíg összepakoltam a holmimat, ketten kimentek, és én is követtem volna őket, ám amikor elhaladtam a még mindig tetvészkedő Tom mellett, valami a lábamba akadt. Tehetetlenül végigvágódtam a padlón. Fájdalom nyilallt a térdembe meg a könyökömbe, és csillagokat láttam. Minden sejtem felordított és megtorlást követelt, mert Tom gáncsolt el, ez nyilvánvaló volt: az arcán egy halvány, gúnyos mosoly terült el, amikor felnéztem. Hogy rohadt volna meg.

– Uhh, bocs, nem figyeltem, hogy jössz, épp most akartam felállni. Megütötted magad? Gyere, felsegítelek – mondta sajnálkozva, és a kezét nyújtotta. Legszívesebben letéptem volna fejét, de hogy nézett volna már ki az, hogy egyszer megmentem az életét, utána meg összeverem?

– Ne strapáld magad, tudom, hogy direkt volt – nyögtem, miközben feltápászkodtam és leporoltam magam.

– Mi van? – kérdezte fél szemöldökét felvonva, és látszott rajta, hogy mindjárt elröhögi magát. Mintha én lennék a paranoiás. – Ugyan, miért bántanám a hős megmentőmet?

– Azt csak te tudhatod, te elmebeteg. – A jelző hallatán elégedettség ömlött el a képén, mintha dicséretet mondtam volna. Ez tényleg elmebeteg lehet, gondoltam. – Figyelj, én megpróbáltam kibékülni veled, de ha te csak szórakozni szeretsz, akkor jobb, ha nagy ívben elkerülsz, mert nem leszek mindig ilyen türelmes – sziszegtem, és egy rántással megigazítottam a ruhámat, aztán elhagytam végre az öltözőt.

Csak egy hajszál választott el attól, hogy ellássam a baját. Szinte láttam is magam előtt, amint behúzok vagy lekeverek neki – talán már egy pofontól is kidőlt volna –, és a gondolat megbizsergetett. De nem, olyan nincs, hogy megverjem, döntöttem el. Sosem ütöttem meg gyengébbet, ő pedig ezer százalék, hogy az volt. Egy kicsit azért reméltem, hogy sikerült megijesztenem.

Kellett némi idő, hogy lenyugodjak, mert a vér a fülemben dobolt, a kezem remegett, és halvány gőzöm sem volt, hogy mi történt az imént. Mi a franc ütött ebbe a hülyegyerekbe? Miért szállt rám? Mert ki akartam vele békülni? Addigra már mindenféle viszonyulást felvonultatott velem szemben: ragadt, mint egy pióca, aztán eltaszított, később pedig mintha vissza akarta volna könyörögni magát, és amikor már egyenesbe jött volna a dolog, gondolt egyet, és felrúgott mindent. Kíváncsi lettem volna, hogy mi áll ennek a szeszélyes őrületnek a hátterében. Élvezi, hogy dróton rángathat másokat? Vagy valami más? Úgy gondoltam, valószínűleg sosem fogom megtudni. Tévedtem.

Az utolsó óra előtt megint árnyék vetült a padomra. Ezúttal egy lány állt mellette: Hollynak hívták. Molett volt, de nagyon csinos ruhákat hordott, meg magassarkút, és olyan sminket, mint a modellek. Simán tanárnak lehetett nézni.

– Szia, Kyle, hogy s mint? – kérdezte mosolyogva.

– Kösz, jól, és te?

– Én is. Nos, csak azért jöttem, mert szombaton lesz a szülinapi bulim, és szeretnélek meghívni. Mindenki eljön az osztályból, meg még lesznek páran az évfolyamról. Van kedved eljönni?

Hezitáltam egy kicsit, és közben a szemem sarkából láttam, hogy Dorothy jelzésértékűen rám pillant. Tudtam, mi jár a fejében: az „antiszociális" szót éreztem az éteren keresztül a fejemhez vágódni, mint egy nagy tockos, de azonnal eszembe jutott az is, hogy ha mindenki eljön az osztályból, akkor abba Tom is beletartozik. Szülők nem lesznek, pia viszont nyilván annál inkább. Kiülhetett az arcomra a gondolat, mert egy kisebb rúgást éreztem a bokámon. Na jó, talán tényleg nem kellene hagynom, hogy Tom és ez a hülye baleset határozza meg az egész itt tartózkodásomat.

– Öm, igen, elmegyek. Kösz a meghívást.

– Örülök, hogy te is eljössz. Este kilenckor kezdődik. Itt a cím. – Letett a padomra egy rózsaszínű post-it cédulát. – Akkor várlak szombaton – mosolygott, és parfümfelhőt húzva maga után elment.

– Kis lépés ez az emberiségnek, de nagy lépés nekem – sóhajtottam.

– Büszke vagyok rád – mosolygott Dorothy elégedetten.

Volt egy olyan gyanúm, hogy fogalmam sincs, minek nézek elébe.