„Ar lasa mala revas. Szabad vagy."

Ugyanazok a szavak, újra és újra. Éirinn elméjében ezerszer is lejátszódott ez az utolsó beszélgetés, és valahányszor próbálta figyelmen kívül hagyni, próbált túllépni rajta, az emlék újult erővel támadott. Az éjszakát Crestwood erődjében töltötte, azt mondta a tisztjeinek, túl hosszú lenne már az út Skyholdig, az erőd pedig majdnem olyan biztonságos és kényelmes volt már, mint a vár maga. Gyűlölt hazudni, tehát meggyőzte magát, hogy igazat mondott. Meggyőzte magát, hogy a döntése logikus volt, és egyáltalán nem azon alapult, hogy próbált olyan messze kerülni Solastól, amennyire csak lehetséges.

Crestwoodra csend ült éjszakánként. Bár nem kérte, mégis hálás volt azért a különálló kis szobáért a toronyban. Itt tökéletesen egyedül lehetett, még a falakon járőröző katonák lépteit sem hallotta. Másnap reggelig biztonságban volt. Figyelmen kívül tudta hagyni az ellátmányozó tiszt furcsa tekintetét, mikor meglátta a vallaslin nélkül, és senki nem mert kérdéseket feltenni neki. Amíg nem találkozik a barátaival, senki nem is fog. Ha nem néz tükörbe, most, egyetlen éjszakára még az lehet, aki régen volt.

„Annyira gyönyörű vagy."

De nem bírt nem tükörbe nézni, nem bírta megengedni magának, hogy azt higgye, minden rendben. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy valami megváltozott rajta, hogy kiszívták a bőréből a festéket, és hogy fogalma sincs, milyen is ez a változás. Tehát egy mozdulattal meggyújtotta a gyertyákat az éjjeliszekrényén, és odalépett a kis tükörhöz a szoba sarkában. Még nem nézett a tükörképére, hanem lehunyta a szemét, és próbálta elképzelni, hogy nézett ki eddig, az ujjai pedig végigsimítottak a tetoválás vonalán, ami többé már nem volt ott. Emlékezett a pontra a homlokán, a szemöldökei között, a vékony, egyenes vonalakra az orrán, de elveszítette a fonalat az orcáján futó, komplexebb mintáknál. Ahogy az ujja lecsúszott az állára, hogy megrajzolja a két egymást keresztező vonalat, és egy pillanatra megérintette az ajkait, Solas szavainak, és annak az utolsó csóknak az emléke megint megszállta az elméjét. Nyelt egyet, és próbált a mintára koncentrálni. Nem adhatta meg magát az érzelmeinek. Most nem. És ahogy megrajzolta az utolsó vonalat, végre kinyitotta a szemét.

„Annyira gyönyörű vagy." Suttogta Solas, amikor felnézett rá. De ebben a pillanatban egyáltalán nem érezte magát gyönyörűnek. Az arca valahogy még sápadtabbnak tűnt a vallaslin nélkül, a bőre szinte halottfehér, csak a harag és a szégyen hírmondójaként megmaradt enyhe pirosság színezte. A szemöldökének vékony szálai egybeolvadtak a bőrével, és most először észrevette a lilás árnyakat a szeme alatt, a kimerültség egyértelmű jeleit. Fehér haja, amit nap közben összefont és kontyba fogott, most kócos hullámokban zuhant a vállára, ahogy pihenni készült. A tükörképe olyannak hatott, mint egy emlék valakiről, akivel évekkel korábban találkoztál – amikor nem tudod felidézni a részleteket, tehát egy hiányos, hibás képet őrzöl az illetőről. Felismerte az arcot, de egyúttal rémisztően idegennek találta.

Nem a tetoválások miatt haragudott, igazából. Azok elvesztése csupán a jelképe volt mindannak, ami a vízesésnél történt, valami sokkal nagyobbnak. Azok kötötték a dalish klánhoz. Elrejtettek megannyi hibát az arcán. Még mindig fel tudta idézni, mikor a klán Őrzője kiválasztotta számára Falon'Din jegyeit. Nélkülük tényleg szabad lett, és nem csak abban a metaforikus értelemben, ahogy Solas beszélt róla. Elvesztek a kapcsolatok. Felszínre törtek a hibák. És senki nem mondta meg neki, ki legyen, kivéve őt magát. Ez elsőre gyönyörűnek tűnt, de rémisztővé vált abban a pillanatban, hogy tudatosult benne, nincs senki, aki irányt mutasson, segítsen, csupán egyetlen halovány villanást kapott egy jövőről, ami semmivé lett abban a pillanatban, hogy a mágus megtörte a csókot, és elfordult. Solas elvett tőle valamit, de csak fájdalmat adott helyette. Korábban minden kérdésére válaszolt, megmagyarázta mit gondolt, mire jött rá, mit érzett, de semmit nem felelt, ha most fordult hozzá. Csak a bocsánatkérését ismételte el végtelenszer, az pedig Éirinnt a legkevésbé sem érdekelte.

Sosem bízott túlzottan másokban. A személyiségéhez tartozott az óvatosság, még a klánjával töltött évek alatt is. Sosem felejtette el a gyerekek könyörtelen vicceit, a támadásokat, amiket a fehér hajú, napkerülő, sápatag kislány kapott, a gúnyolódást, amit nem lehetett visszafogni. Kevés, drága ember volt csak, akik tényleg jóindulattal és törődéssel néztek rá, és még nekik is évekbe telt, mire elnyerték a bizalmát. Emlékezett a hosszú időre, amit a klán Őrzőjének Első Tanítványaként töltött, a vándorutakra a Szabad Vidék erdőiben és barlangjaiban, a shemlen utazóktól vásárolt könyveire, amiket oly lelkesen olvasott, mielőtt végre képessé vált őszintén beszélni Deshannával. A nő bölcs vezető volt, és jó tanár, de mégis, Éirinn éveken át nem tekintett rá szövetségesként, még kevésbé barátként. Solas bezzeg... csupán hónapokat töltött vele, és minden falat leomlasztott. A mágus finom intelligenciája, óvatos mosolyai, szelíd bókjai szedték szét őket kőről kőre, az Inkvizítor pedig túlságosan boldog volt ahhoz, hogy ellökje magától... egészen a vízesésig.

„Soha nem akartalak bántani."

Egyetlen mondat, és a leomlott falak pillanatok alatt újra felépültek. Nem számított semmi, Éirinn azt sem akarta már, hogy maradjon – nem könyörgött, nem sírt, csak próbált kimenekülni a jelenetből, olyan kevés sebbel, amennyivel csak lehetséges volt. Így annyira hidegen, cinikusan és kegyetlenül felelt, ahogy csak bírt, megmutatta a férfinek, hogy bezárult minden kapu, és a katonák felemelték a pajzsukat. „Nos, nem kaphatjuk meg mindig, amit akarunk, nem igaz?" Pontosan tudta, hogy Solas jól ismeri őt. Ismerte ezt a kis trükköt is, a meghátrálást, a védekező távolságot, amit könnyek és üvöltés helyett használt. Éirinn tehát sejtette, hogy a tünde azzal is tisztában van, mekkora kárt okozott valójában... valamint, hogy az esdeklése a bocsánatért süket fülekre talált.

„Szabad vagy."

Vissza az elejére. A jelenet ismét elindult az elméjében, a harmadik, a negyedik, az ötödik alkalommal. Hogy lehetne igazán szabad, ha még a vízesés zúgását sem képes kizárni? Lehunyta a szemét, elfordult a tükörtől, és lehajolt a mellette lévő kis szekrényhez... abban sem volt biztos, mit keres, mikor kihúzta a felső fiókot. Talán semmit. Talán csak le akarta foglalni a kezét egy pillanatra, hogy a mozdulatra koncentráljon, és ne tudjon gondolkodni.

Csak praktikus holmik voltak benne. Ezt a szobát magas rangú tiszteknek tartották fenn, amikor épp Crestwoodba látogattak... a fiókban összehajtogatva pihent néhány zsebkendő, egy olcsóbb toll, amit valami erdei madár szárnyából húztak ki (a szálai ébenfeketék, halovány, kékes csillogással), és egy kis üvegcse tintával. Valamint egy apró olló, amire finom mintákat kovácsoltak, és eredetileg alighanem levelek kinyitására szolgált.

Eltelt néhány pillanat, mielőtt kézbe vette az ollót, és ismét a tükörbe nézett, megérezve, hogy valami hiányzik arról a nőről, aki visszatekint rá. Hogy olyan, mint egy hibás emlék. De talán mégsem a vallaslin volt az. Az ujjai közé csípett egy hófehér tincset, és vágott. Az olló tompa volt, meghúzta a haját, mielőtt tényleg elvágta volna, de a szálak hamarosan a földre hullottak. Pocsék vágás volt, tudta, hogy ilyen rövid frizurával egészen fiúsnak néz majd ki, de nem érdekelte. Csak változni akart... hozzáidomulni egy új archoz, egy új szerepkörhöz, és elfelejteni végre a vízesést. Mintha az emlékek folyója kimerülhetne az elméjében, megállhatna, és néma maradhatna örökre, ahogy a tincsek a földre hullanak. Vágás, vágás, vágás. A tükörben már látszódtak hegyes fülei. Vágás, vágás, vágás. Egészen könnyűnek érezte a fejét. Eddig a pillanatig nem is vette észre, mennyire nehéz is a haja. Vágás, vágás, vágás. Mintha az olló megéleződött volna, miközben dolgozott, mert az utolsó néhány tincsen már könnyedén átszaladt. Éirinn vett egy mély levegőt.

Tudta, ha valaha visszatérne a klánjához, ha valaha elmenne Wycome-ba, és találkozna a tündék tanácsával, csak a címe miatt ismernék fel. Többé nem lenne Éirinn Lavellan. Nem lenne a klán tagja, az Őrző Első Tanítványa, de még a sápatag kislány sem, aki shemlen könyvekkel bujkált. Csak „Inkvizítor" lenne. Semmi más.

És ez megdöbbentően jó érzés volt. A kezdetekkor tudatosan fogadta el ezt a szerepet. Az Inkvizítor neve alatt biztonságban lehetett, tisztelték, az embereknek pedig az elméje, és a morális kódja kellett, nem az érzései. Egy ilyen jövőt boldogan választott volna. Egy szabad embernek pedig joga van dönteni. Ne legyen hát semmi. Ne maradjon semmi, csak egy szerep és egy cél.

Többé nem hallotta megismétlődni Solas szavait. Ahogy a visszhangok elcsitulnak, úgy a crestwoodi vallomások és csókok is visszasüllyedtek az elméje mélyére. Az ollót visszazárta a fiókba. Feltakarította a hajat a padlóról. Egyenként, sorban elfújta a gyertyákat. Lehajtotta a fejét a párnára, a térdét a mellkasához húzta, és belesüllyedt a Homály ölelésébe, ahol ismerős, de mégis új utakon járt, égig érő hegyeket, és fülsüketítő zenét álmodott.

Nem vette észre – vagy nem akarta – hogy ha valaha megfordult volna, hátranézve a válla felett keskeny kis út vezetett egy túl ismerős barlangba, és azon túl egy tisztásra. Ha hagyta volna, hogy elhallgasson a zene, csak egy pillanatra, a távolban még mindig zúgott a víz, a folyó sosem állt meg. És a bokrok közül egy fekete farkas hat, vörösen villogó szeme figyelte minden mozdulatát, rejteni sem próbált, ősi szomorúsággal.