- Amikor megkértél hogy szerezzem meg neked a DÖK raktár kulcsát, nem gondoltam hogy engem is belerángatsz a kis betörésedbe! – sziszegtem már sokadszorra háborogva az előttem, guggolva osonó fiúnak mialatt a folyosó falaira plakátként tapadva szeltük az üres épület horrorfilmbe illő folyosóit. Újból betörtünk az éj leple alatt az oktatási intézménybe, ám ezúttal csak a csapat fele volt jelen. Én és Louis.

- Szívesen jöttem volna egyedül, valószínűleg jobban is jártam volna tekintve hogy folyamatosan beszélsz mintha leakarnál buktatni minket – szúrta oda éles, ingerült hangon mire én ijedten csuktam vissza a replikára előkészített számat – de szükségem van valakire aki őrköd amíg én bent vagyok

- És miért nem tudott Tony veled jönni? – kérdeztem elfojtott hangon és követtem őt a hátsó lépcsőház felé mivel az bizonyult a biztonságosabbnak viszont egyben a pókhálósabbnak is. Tudni illik hogy ezt a rejtett lépcsősort nem használja senki, ennek okán nem is túl gyakran takarítják ezért tökéletes lakóhelyként szolgál a pók családoknak. Fedett, meleg és még táplálék is akad bőven. Valóságos bogár populáció fészkelte be magát az évek során a hátsó lépcsőházba.

- Azért, mert rá fél órára hogy megígérte hogy segít, eltűnt egy szó nélkül és nem tudom elérni – felelte bosszúsan aztán egy erőteljes rántással kitárta előttünk a lépcsőház szoruló ajtaját. A váratlan mozgás és a zseblámpa fényének hatására halk, sietős szöszmötölés hang támadt a lakk fekete toronyszerű helyiség alján melyben egyetlen világos kör alakú fény foltot a lámpa fénye adta. A rohanó rovar léptek hallatán elfogott a vágy a menekülésre viszont társam mintha csak megérezte volna, karon ragadott és vezetni kezdett. Lépcsőfokról-lépcsőfokra haladtunk felfelé az üres, kihalt, majdnem élettelen helyen melyről úgy érződött, mintha nem is az iskola része volna. A fal túlsó felét mindennap élet töltötte be míg ide hetek óta senki se dugta be az orrát. A szívem vad kalapálására koncentrálva csoszogtam Louis mögött az átlag sebességem felével haladva ugyanis minden lépésemet különös óvatossággal kellett megtennem mert féltem hogy valamire rálépek. Amiből egyenesen következett volna hogy sikítok, mellyel aztán lebuktattam volna magunkat. Hosszú sóhaj hagyta el ajkaimat mikor érzékeltem hogy már a lépcsőfordulóban vagyunk. A DÖK raktár az első emeleti folyosó végén van, az út felett már megtettük. Már csak még egyszer ennyit kell kibírnunk. Éppen próbáltam elhitetni magammal hogy azok az élősködő rovarok amiket nem látok nem is léteznek, illetve hogy még eggyel se találkoztam, talán már mind más búvóhely után néztek mikor valami megmozdult a hátam mögött. Apró talpakon elhelyezkedő körmök kopogása ahogy végig rohan a márvány kőlapokon.

- Louis – szólítottam meg a fiú alkarját félelemtől elvékonyodó hangon – valami mozog mögöttünk – tájékoztattam szinte sírva miközben a pulzusom az egekbe szökött a füleim pedig kihegyeződve vártak egy újabb hangra.

- Nyugi, mindjárt ott vagyunk – arra számítottam hogy gúnyolódni fog, esetleg kinevet, vagy válaszra se méltatat, ehelyett együtt érzően összekulcsolta a kezeinket és biztatóan rászorított. Az út további részét összekulcsolt ujjakkal tettük meg. Hirtelen elfeledkeztem a hátborzongató hangokról, a bogarakról, a lépcsőházról és magáról a félelemről is. Csak az összekulcsolt kezeinkre és a tényre, miszerint 3 éve nem értünk így egymáshoz, tudtam koncentrálni. Mikor évekkel ezelőtt szakítottunk, nagy összeget mertem volna tenni arra hogy önszántamból sose fogom többé megfogni ÍGY Louis kezét. Milyen jó hogy csak gondolatban tettem meg ezt a tétet, nagyot buktam volna most.

Louis érintése semmit se változott. Ugyanolyan meleg, férfias és kissé nedves volt mint akkoriban. És pontosan ugyanúgy hatott rám; nyugtatóan. Hiába meneteltünk felfelé a rémisztő lépcsősoron, biztonságban éreztem magam a tudattól, hogy Louis velem van. És emiatt pofon akartam vágni magamat.

- Megjöttünk – Louis suttogása szakított ki gondolataim hálójából mire egy gyors fejrázással térítettem észhez magamat és ahogy az agyam kitisztult, úgy tért vissza a félelem érzetem is mely elől már Louis kézfogása se biztosított védelmet. Szerencsére már az ajtó előtt álltunk amit csak ki kellett lökni, máris a tiszta,jól ismert, barátságos folyosón találtuk magunkat, pár rövid lépésnyire a célállomástól.

- És miért nem Tina-t hívtad? – folytattam a lépcsőházba érkezéskor elkezdett beszélgetésünket.

- Félek hogy Tina rám zárta volna a raktár ajtaját és ott hagyott volna reggelig

- Honnan tudod hogy nekem nem ez a tervem? – vigyorogtam rá játékosan. Természetesen,képtelen lettem volna ilyesmire vele. Vagyis, nem csak vele, bárkivel.

- Tudom hogy te nem bántanál – felelte magabiztos fülig érő mosollyal ami szem forgatásra késztetett – illetve, nem hinném hogy egyedül visszamernél menni a lépcsőházon át – biccentett a kísérteties helyet rejtő ajtó felé melynek látványa újra eszembe jutatta a félelmetes hangot és az érzéseket amiket keltett bennem. Továbbá akaratom ellenére felrémlettek a kézfogás emlékfoszlányai is de ezeket elhessegettem ám de sejtettem hogy valószínűleg egy darabig biztosan nem fogom tudni dobozba zárva elrejteni a memóriám egy hátsó zugába. Főleg ha a kapcsolatunk ugyanolyan rohamos ütemben mélyül tovább ahogy az elmúlt hetekben.

- Oké, megfogtál – feleltem a győzelemről lemondva melyre ő egy nyertes, önelégült arckifejezéssel reagált – de csak a lépcsőház miatt – fűztem hozzá kis szünet után csak hogy kicsit lehervasszam a hangulatát.

- Tudom hogy szeretsz – játékos szavai hallatán egy nagyot dobbant a szívem és muszáj volt egy mély levegőt véve emlékeztetnem magamat a hangsúlyára és vigyorárra amik egyértelművé tették hogy csak viccel. Hát persze, hogy máshogy mondaná? Annak örökre vége, akármi is folyik és alakul most köztünk.

- Persze, imádlak – vetettem oda neki erősen gúnyolódva félvállról és közben igyekeztem nagyon lazának mutatkozni nehogy megsejtsen valamit a gondolataim közül. Az eddigi tapasztalatok alapján, kezdtem tartani attól hogy ezeket is megérzi valami természetfeletti hatodik érzékével.

- Kár hogy ezt nem vettem fel! – kiáltott fel félig sajnálkozva, félig haragosan de természetesen csak humorizált. Egy vidám mosollyal díjaztam produkcióját majd észbe kapva, hogy éppen mit művelünk, gyorsan megkomolyodtam és a lényegre tértem.

- Gyerünk! Vedd elő a kulcsot! – utasítottam türelmetlenül mire Louis a zsebéhez kapott majd az arcán rémült kétségbeesés tükröződött.

- Basszus!