Tina szemszöge:

- A kurva életbe bele! – A vallomásomat követően Tony hosszú percekig nem szólt semmit, mely az akkori szituációban számomra végtelen időszaknak tűnt, ám mikor végre szavak hagyták el száját, látszólag azoknak se volt semmi értelme. Nem tudtam rájönni, hogy mi miatt káromkodik, mi felé irányul az indulata, azt pedig csak remélni tudtam, hogy nem felém. Nem is lenne logikus, elvégre ő erőszakolta ki belőlem a vallomást és a pár órája történtek alapján, számára kedvező reakciót adtam. Nem reagáltam a csúnya szavaira, nem is tudtam volna mit, csupán némán figyeltem, ahogy széttépi őt a feszültség. Egyértelműen tépelődött. Úgy nézett ki, mint aki éppen egy életre szóló döntés kapujában áll és nem tudja, melyik a két lehetőség közül a helyes út. Szívesen megszabadítottam volna a terhektől, segítettem volna neki, de volt egy sanda gyanúm, hogy akkor se tudnék, ha beavatna. Ezt a döntést egyedül kellett meghozni, én pedig nem tehetek mást addig, mint várok, mely az adott keretek között hasonlóan erőt próbáló feladatnak bizonyult. Megfojtom Louis-t. Ha egyszer kijutok innen, istenemre esküszöm, hogy kiherélem, amiért ilyen lelkizésre kényszerít Tony-val.

Tony egyre csak rótta a köröket a szobában, világfájdalmas, leterhelt vonásokkal és a haját markolva bámulta a padlót. Láthatóan hatalmas vitában volt önmagával. Érdekelt volna, hogy milyen lehetőségek között hadakozik ennyire. Mi az, amit ennyire elakar kerülni. Milyen dolgot ébresztett fel benne a vallomásom, ami ennyire felkavarta. Ezek a kérdések ráébresztettek a tényre, hogy jóformán semmit se tudok Tony-ról, mely miatt tudtam, hogy bűntudatot kellene éreznem, mégse tudtam, hiszen a fiú direkt egy ilyen személyiség volt. Sam se ismerte jobban, a suli többi diákja pedig még ennyire sem. Az egyetlen ember, akinek megnyílt valamennyire, az Louis volt, viszont bíztam benne, hogy én is bekerülök a kiváltságosok közé, elvégre múltkor a tetőn elindult köztünk valami, ami most folytatódni látszik.

Hirtelen megváltozott a levegő rezgése a szobánkban, mikor Tony váratlanul abba hagyta a mászkálást és gondterhelt szemeit rám emelte. Pillantásunk találkozott és először azóta, hogy bezártak minket ide, egymásba olvadtak, mire Tony arcán pillanatok alatt ezer érzelme futott át. Pusztán pár másodperc leforgása alatt eljutott a fintortól, a nyugodt mosolyán át, újra a feszült vonásokig. Nem tudott megnyugodni a lelke.

Elindult felém, leült mellém, majd óvatosan a kezébe vette az ő bőréhez képest fehérnek tűnő karomat, végigsimított az alkaromon, aztán finoman összefűzte az ujjainkat és ezt kezdte vizsgálgatni. Ötletem se volt, mi játszódhat lenne benne, de a látottak alapján, hatalmas harcot vívott éppen, így hagytam neki, hogy olyan tempóban dolgozza fel, ahogy neki kényelmes és azt tegyen közben, amit csak szeretne. Nekem se volt könnyű, de neki még nehezebb volt. Legalább 4 éve ismertem a mellettem ülő fiút, de még sose láttam ennyire érzelmesnek. Mindig elrejtette a lelkét, az érzéseit és maszkot hordott a nagy nyilvánosság előtt, mely miatt mindenki azt gondolta, hogy érzékelten, erős jellem, pedig a valóság pont ennek ellentétje. Valójában azért látszik olyan keménynek, mert túl sok érzelem van benne, csak ezeket elrejti, hogy ne tudják bántani. Ebben a tekintetben, tökéletesen olyan, mint én.

- Biztos vagy benne? – mint derültégből villámcsapás, olyan hirtelen ért a kérdése, ami semmi előzmény nélkül, hosszú csend után érkezett felém, így szükségem volt egy kis időre, hogy fel tudjam fogni. Először azt se értettem, hogy mire céloz, de mikor szembesültem a félelemtől csillogó szempárjával, már tisztává vált a kép előttem. Bizonytalan volt a vallomással kapcsolatban. Mondjuk én is kicsit, de nem akartam tovább nehezíteni a helyzetét egy kétséges válasszal, így megelőlegeztem magamnak és a kapcsolatunknak is egy határozott igent.

- Igen – leheltem bele a csendbe egy alig hallható, halovány szót, miközben a szívem olyan hevesen vert a mellkasomba, hogy tisztán hallható lehetett egy külső személy számára is. A tenyerem izzadt, a torkomat gombóc szorított, a gyomrom borsóméretűre zsugorodott. Légszomj fojtogatott. El akartam ájulni. Én kurvára nem bírom az ilyen feszült helyzeteket! Meghalsz Louis!

- Nehéz eset vagyok – mondta bizonytalanul, a tarkóját vakargatva, mialatt szája gúnyos mosolyra húzódott. Hát, ha eddig nem is voltam benne biztos, az utóbbi pár perc után már nem volt előttem titok, hogy tényleg sok minden nyomhatja a lelkét, viszont nem zavart. Én őt akartam, mindennel együtt, ami vele jár.

- Tudom – feleltem egy nehéz sóhaj közepette – én is – fűztem hozzá egy gyenge nevetés mellett, mire Tony ajkai is végre őszinte mosolyra húzódtak. Igazi megkönnyebbülés volt ez a kis nevetés a mögöttünk lévő nehéz percek után. Felszabadultan távozott belőlünk a feszültség nevetés formájában. Miután abbahagytuk, csak ültünk összekulcsolt kezekkel és hagytuk, hogy újabb csend telepedjen ránk, de ez már nem volt olyan nehéz, mint az előző. Reménnyel és boldogsággal volt átitatva.

- Tina – szólított meg gyengéden, ezzel megtörve a csendet, mely után rápillantottam – őszinte leszek veled, fogalmam sincs róla, hogy jelenleg mit csinálok – ennél a pontnál keserűen elnevette magát, amire én egy halvány mosollyal feleltem, majd folytatta – de azt biztosan tudom, hogy én is kedvellek – annak a bizonyos szónak a hatására, a szívem kihagyott egy ütemet, a lélegzetem pedig elakadt. Hatalmas boldogság kerített hatalmába és legszívesebben átöleltem volna a mellettem ülő fiút örömömben, viszont ez minden bizonnyal számára túl gyors tempó lett volna, én meg szerettem volna tiszteletben tartani a szokásait. – Szóval, ha nincs ellenedre, vagyis....szeretném...., ha neked is jó, akkor....izé...., lehetnénk egy pár vagy valami.....bazd meg! Nem megy ez nekem... - dadogása röfögés szerű nevetésbe fulladt, melyet hallva én se bírtam megállni, hogy ne engedjek szabadjára egy kis kuncogást. Annyira aranyos volt, ahogy próbált megkérni rá, hogy legyek a barátnője, hogy hirtelen ötlettel vezérelve, az arcához hajoltam és egy apró, finom puszit hintettem rá, mire Tony olyan sebességgel hallgatott el, majd húzta ki magát, mintha kikapcsolták volna. Felnézett rám, majd arcára halvány pír kúszott.

- Igen, leszek a barátnőd – jelentettem ki boldogan, melynek hatására Tony arcáról végre eltűntek a ráncok és hatalmas mosoly vette át a helyüket. Tony mosolya úgy hatott rám, mint mikor a sötét felhők mögül végre előbújnak az első melengető napsugarak és külön boldogsággal töltött el, hogy ez a mosoly egyedül nekem szólt.

- Akkor most már csak egy dolog van hátra - jegyezte meg lelkesen, mire a szemöldökeim a homlokom közepéig szaladtak, ugyanis halvány gőzöm se volt arról, pontosan mi az, amire céloz, viszont ő hamar felvilágosított. Elengedte az eddig határozottan szorongatott kezemet és miután mindkét mancsa felszabadult, áthelyezte őket az arcom két oldalára, majd puha puszit lehelt az ajkaimra. Teljesen más volt, mint az első csókunk. Nem volt benne semmi kétségbeesés vagy sietség. Finom volt, gyengéd és tökéletes. Tökéletes második csók, ám így kapcsoltban az első és remélem nem is az utolsó.

Ilyen idilli, rózsaszínködös, romantikus pozícióban ültünk éppen Sam ágyán, mikor hirtelen kulcs zörgés hangjait hallottuk, melyet a zár kattanásának utánozhatatlan zaja követett, ami után pontosan az következett, amire mindketten számítottunk. Louis betört a birodalmunkba, ám nem jutott sokáig. Ahogy meglátott minket az ágyon csókolózva, lefagyott, melynek következtében Sam, aki őt követte, nagy lendülettel a hátának ütközött.

Louis gyanakvó pillantásokkal végigmért először engem, aztán a haverját is, majd együtt mindkettőnket, míg végül letörölhetetlen győztes vigyor ült ki az arcára.

- Hát srácok, szívesen! – jelentette be önelégülten, ezután a mellette ácsorgó barátnőm felé fordult – jössz nekem 5 dolcsival drága Sammy