Samantha szemszöge:

- Ha nem érsz ide 1 percen belül, akkor istenemre esküszöm, kiheréllek Todson! – sziszegtem bele vészjóslóan elfojtott hangon a telefonba, majd kinyomtam a fiú hangpostáját, melynek kedves női hangját már a pokolba kívántam, pedig az a szegény nő nem tehetett arról, hogy Lou képtelen betartani az ígéreteit. A tervek szerint 8 órakor kezdődő buli előtt álltunk pontosan 2 perccel, már minden készenlétben állt, az egyik legfontosabb tényezőt, a zenét kivéve, mivel a DJ-nk rejtélyes módon köddé vált. Ezt nem úgy értem, hogy a szemünk láttára vált eggyé a levegő molekuláival, hanem úgy, hogy az utolsó óra után kisétált a teremből és azóta senki se látta. Még különösebb és említésre méltó, hogy Tony-nak is pontosan ugyanígy veszett nyoma Tina szerint, mely több mint valószínűleg azt jelenti, hogy együtt voltak valahol.

Ellenben, Tony-ra nem voltam dühös, hiszen, egyrészt, ő nem ígérkezett el semmire, másrészt, nagyjából 1 órája előkerült és a bálteremben tartózkodik Tina társaságban, míg Louis továbbra se érhető el sehogy.

Még Tony se tudta megmondani, hogy merre kószálhat és hozzám hasonlóan, ő is megpróbálta felhívni, ám ugyanazt a választ kapta, amit én is: hangposta.

Nem csodálkoztam volna azon, ha a fiú memóriája betelt volna a sok hangüzenet hatására, amit küldtem neki, mivel az elmúlt fél órában legalább 15-ször hívtam és minden alkalommal hagytam neki egy rövid szöveget. Az első üzeneteim még kedves hangúak voltak és arról szóltak, hogy lassan ideje lenne ideérnie, hogy átbeszéljük még egyszer utoljára a fontosabb dolgokat, aztán, ahogy csökkent az idő 8 óráig, úgy váltak a szavaim is egyre fenyegetőbbé, idegesebbé és durvábbá.

- Nyugalom baby – szelte át a folyosót egy hang, akinek tulajdonosát az első pillanatban még nem láttam, ugyanis a sarkon túl járt még, ellenben a hangját ezer közül is felismertem volna. Illetve maga a becenév is árulkodó volt, hiszen más nem hív és nem is hívhatna így. Neki sincs megengedve, csak őt nem érdekli. A tény hatására, hogy végre megérkezett, a vérnyomásom rögtön az egekbe szökött és az elmúlt fél óra összes idegességét magamba szívva, akár egy felbőszült bika indultam el a folyosó vége felé, azzal az eltökélt szándékkal, hogy a sárga földig elszidom, ám ahogy megpillantottam, teljesen lefagytam.

A suli szigorú szabályzatának köszönhetően, az év nagy részében minden diák csak egyenruhában látja egymást és ez velünk sincs másképp, éppen ezért ért kisebb sokként a hétköznapi, az elegáns stílus apró szikráját mutató öltözéke, mely a testének olyan részeit is a napvilágra tárt, amit az egyenruha nem.

Fekete farmere második bőrként tapadt izmos lábaira, felsőtestét pedig szintén fekete rövid ujjú póló fedte, melyre egy vörös nyakkendő és fehér inggallér matrica volt nyomtatva a megfelelő helyekre. Gondolom az átlagos ing ellenkezett az elveivel, így ezt a megoldást választotta. A rövid ujjak alól kibújtak izmos bicepszei, amik ugyan nem voltak a legnagyobbak, de ahhoz elég termetesek voltak, hogy egyből kiszúrd őket.

Mialatt leplezetlenül és szégyenkezve végigmértem, ő is ugyanígy tett velem, ám ő velem ellentétben nem érzett miatta bűntudatot, majd a kezeit lazán zsebre vágva, közönyösen megszólalt:

- Tudtam én, hogy érdekel a kicsi Louis – mindössze ennyi mondanivalója volt számomra a bál előtt 1 perccel. Semmi sajnálom vagy magyarázat a késésére, esetleg arra, hogy merre volt eddig. Nem, ő sokkal fontosabbnak tartotta azt, hogy reagáljon a hangpostájára felmondott utolsó üzenetemre, amit ezek szerint olyan hangosan közöltem, hogy hallotta út közben.

- Kicsi? – bukott ki belőlem az első gondolatom hangosan, mielőtt még az agyam újra elkezdett volna dolgozni a ledermedésem után. Lou ajkai az égig szaladtak az arcán, mire én legszívesebben elástam volna magamat. Azok után, hogy eltökéltem, hogy lecseszem a viselkedése miatt, inkább adom alá a lovat a perverz játékaiban, miközben tőlünk egy ajtónyira másodpercek múlva kezdődnie kellene a bálnak.

- Szeretnéd megnézni mekkora? – érdeklődött pimasz vigyorral az arcán, melyre jobbnak láttam, ha nem adok választ, így csak egy szemforgatással reagáltam, mielőtt a báltermet megcélozva, sarkon fordultam volna a kényelmetlen báli cipőmben, amiben még a járás is nehezen ment, nemhogy a forgás.

- Inkább most kihagyom – jegyeztem meg mégis röviden, remélve, hogy ezzel lezárhatjuk a témát, aztán elindultam előre, ő pedig automatikusan felzárkózott mellém.

- Akkor majd később – morogta olyan halkan, hogy valószínűnek tartom, hogy csak magának mondta, miután én még inkább bánni kezdtem, hogy az éles halásommal elcsíptem a szavait. Nem akartam tudni, mit, kivel, hogyan, miért és mikor tervez, se azt, hogy komolyan gondolta e, sőt, szerettem volna elfelejteni amilyen gyorsan lehet, ezért úgy tettem, mintha nem mondott volna semmit.

Ilyen körülmények között, kínosan feszengve és némán léptük át a tornaterem ajtajának a küszöbét, melyen 2 napon keresztül temérdek ember dolgozott folyamatosan azért, hogy kicsit többnek látsszon egy koszos tornateremnél. Mindenfelé az óceán kék és az arany kombinációi díszelegtek, a bordásfalak előtt fehér terítővel letakart édességekkel és finomságokkal megpakolt egyszerű iskolai padok sorakoztak egyenes vonalban. A terem legközpontibb részén pedig, pontosan a kosárpalánk alatt, ott állt Lou helye, a DJ pult, mellette pedig néhány szék és asztal egy kupacban, ami arra szolgált, hogy a táncban elfáradt diákoknak legyen hova leülni. A terem közepén direkt a tánc miatt üresen hagyott teret már kezdték betölteni az izgatott fiatalok. A lányok szebbnél- szebb kisestélyikben, a fiúk pedig elegáns feketébe bújva. Öltöny vagy ing csak elvétve bukkant fel, de már önmagában az is öröm, hogy egyáltalán volt fiú, aki bevállalta.

Alig haladtunk előre pár lépést, Sarah rögtön elénk toppant egyszerű mégis csinos szürkés, testre simuló ruhájában, kezében az elmaradhatatlan mappával, arcán a megszokott szigorral. Első látásra sokkal idegesebb lehetett Louis miatt, mint én pár perce, de az is tény, hogy ő nem érzett iránta többet, mint puszta iskolatárs. Talán még örült is annak, hogy végre van oka arra, hogy kicsit kiabáljon a fiúval és levezethesse valakin az elmúlt napok feszültségét.

Ám mindkettőnk nagy meglepetésére, a DÖK elnök nem kezdett se szentbeszédbe, se durva káromkodásokkal megtoldott ordibálásba, inkább karon ragadta a fiút és elkezdte a helye felé vonszolni.

- Most nincs időnk arra, hogy kiabáljak veled. 2 perce kezdenünk kellett volna ezért minden másodperc számít, de amint vége a bulinak, olyat kapsz amit nem raksz zsebre – magyarázta ingerült hangon és szikrákat szóró szemekkel, miközben áthaladtunk a teremen és megérkezünk a pult mögé, ahova már ki volt készítve minden. – Most pedig ajánlom, hogy tökéletesen teljesít, ha már a buli előtt eljátszottad a bizalmunkat – fűzte hozzá lesajnálóan, ezután sűrű kopogások kíséretében elviharzott.

- Huhh, majdnem beszartam – morogta gúnyosan Louis, majd a képernyő elé hajolva, szakszerű mozdulatokkal elkezdte átböngészni a rendelkezésére álló dallistát. – Na jó, akkor kezdjünk egy kis Avicii-val, ő még sose okozott csalódást – magyarázta, vélhetőleg nekem, mivel más nem volt a közelünkben, az pedig furcsa lett volna, ha magában beszél, ezért, habár nem látta, mert a képernyőre szegezte a szemeit, bólintottam, majd elégedetten figyelni kezdtem, ahogy megtelik a tánctér. – Mond meg Tináéknak, hogy fél óra múlva találkozunk itt és megyünk akciózni

- Miféle akcióról beszélsz? – kérdeztem kissé rémült hangon. Louis szemében olyan örült fény csillogott, hogy egy elfogott a félelem egy másodpercre.

- Szabad szombat akció. Csinálunk egy kis meglepetést a diri számára