Samantha szemszöge:

- Hello? Louis? – kezdeményeztem beszélgetést elfojtott hangon, miközben kilopóztam a szobánkból, hogy ne zavarjam Tinát, habár a fátyolos tekintete alapján, mellyel a plafont bámulta már hosszú percek óta, arra következtettem, hogy fejben már nincs velem. Akár egy bombát is robbanthatnék mellette, valószínűleg az se tűnne fel neki. Azt pedig csak remélni tudtam, hogy minden rendbe vele és nem valami örült vagy felelőtlen dolgon töri éppen a fejét.

- Szia! Mizu? – jött a laza válasz Louis-tól, pont amilyet vártam. Úgy tesz, mintha nem történt volna semmi és fogalma se lenne arról, miért hívom, ám az enyhén remegő hangja mindent elárult. Furcsa volt őt újra hívni. Furcsa volt őt, 3 év után, újra hívni. Esküdni mertem volna, hogy már nincs meg a száma a telefonba, a szakításunk tükrében nem csodáltam volna, ha egy mérgesebb pillanatomban kitörölöm, esetleg Tina teszi meg, az én érdekemben, ezért is ért hatalmas meglepetésként, mikor óvatos kutatásom közepette, rábukkantam a névjegyzékemben „Lou" név alatt. A becenév láttán megrohantak az emlékek és az érzések, melynek hatására, egy másodpercre meginogtak a lábaim alattam.

Azt hittem, az volt a nap legdöbbenetesebb ténye, hogy megvan Louis száma, viszont miután a srác egyértelmű magabiztossággal köszöntött, tehát nem csak nekem, neki is megvolt még az én számom, győztem összekaparni az államat a padlóról.

- Ohh, hát semmi különös – utánoztam le a nemtörődöm stílusát, ami azzal párosult, hogy igyekeztem a lehető legnyugodtabb és színtelenebb hangmagasságot megütni a beszédem közepette, de ezt különösen nehezítette a tény, hogy alig bírtam kivárni, hogy megtudjam, Tony hogy kezeli ezt az egészet. Elvégre, ez az egyetlen oka, hogy felhívtam... - Veled?

Legalább magadnak ne hazudj, Sam – torkolt le egy hang a fejembe, mire elszégyelltem magamat.

- Minden rendben – felelte vigyorogva, hallottam a hangján, mely után lelki szemeim előtt akaratlanul is megjelent a mosolygós Louis és ez a kép engem is mosolygásra késztetett.

Ha létezik ezen a világon valami, ami akármikor kitud rántani a legmélyebb szomorúságból és stresszes helyzetből is, akkor az Louis Todson mosolya. – Meglepett, hogy hívtál – fűzte hozzá valamivel komolyabb hangon, ezzel tudatva velem, hogy vége a szórakozásnak. Nem csak téged Lou, nem csak téged – futott át az agyamon a keserű gondolat.

Akárcsak az elmúlt hónapokban oly sokszor, most is eszembe jutott az a délután, mikor a legnagyobb zokogások közepette, két zsebkendőbe dudálás között ígéretet tettem Tinának és magamnak, hogy soha többé nem fogok tudomást venni Louis-ról. Ebbe beletartozott minden a beszélgetéstől, a chat-elésen át egészen odáig, hogy idegenként fogok elmenni mellette a suli folyosóin.

Micsoda egy abszurd helyzet, hogy mindezek ellenére, 3 év kihagyás után most ugyanott tartunk, mint a gimi első évében, mikor még csak ismerkedtünk és ő feltűnően udvarolt nekem.

- Gondolom tudod a hívásom okát – leheltem bele erőtlenül a telefonba hosszú szünet után. Nem tudtam, hogy válaszolhatnék a megjegyzésére anélkül, hogy elárulnám magamat.

- Ja, sejtem – hallottam meg a kissé elkeseredett, mégis közönyös választ, mire nagyot dobbant a szívem. Talán azért csalódott, mert más okban reménykedett? Lehetséges volna? – Tina elmondta?

- Aha – tudtam le a legrövidebb módon az egészet. Volt egy sanda gyanúm, hogy se ő, se én nem így, telefonon keresztül szeretnénk ezt megvitatni. Meg egyébként is, már megbeszéltük a lényeget az éjszakai pohár pakolás közben. – Tony is?

- Igen – lényegre törő felelte után rövid csend borult a vonalra, amit végül én törtem meg.

- Hogy bírja? – utaltam Tony állapotára. Tináért már ismertem és fúrta az oldalamat, hogy Tony is ugyanígy érez vagy ha nem, akkor hogyan.

- Adtam neki piát, azóta jobban, de előtte eléggé ki volt bukva. Szerintem attól tart, hogy Tina nem érez úgy mint ő, ami érthető azok után, hogy Tina elrohant a csók után

- Én megértem őt. Én is ezt tettem volna – vettem a védelmembe a barátnőmet

- Szóval ha megcsókolnálak, te is elrohannál? – ismét nagyot dobbant a szívem. Erre mégis hogy válaszoljak, anélkül, hogy hazudnék? Vajon ez csak egy elméletben létező lehetőség, vagy azért kérdezi, mert hasonló tervei vannak? Ölni tudtam volna akkor néhány válaszért. Esetleg mindössze egy egyértelmű kijelentésért, de csak kétértelmű utalásokat kaptam.

- Lehet – fogtam rövidre, mert féltem, hogy a szívem vad dobogás áthallatszik a vonalon. Eredetileg csak egy gyors, röpke párbeszédet terveztem vele, hogy információt kapjak, erre eljutottunk oda, hogy a kettőnk csókjáról diskurálunk, mely miatt az ájulás kerülget. Hirtelen meggondolatlan cselekedetnek tűnt, hogy kijöttem beszélni a folyosóra, ezt a beszélgetést csak ülve bírom végig csinálni.

- Oké, vágom én, hogy így színpadiasabb meg minden, de azért mondhatott volna valamit, mielőtt lelép. Tony gyilkolja az idegeit miatta

- Tina sincs sokkal jobban – csaptam le gyorsan a lehetőségre, hogy másfelé tereljem az eszmecserénk vonalát. Megkönnyebbülés tört rám annak hatására, hogy nem firtatja tovább a csókot. – viszont az alapján, amit kitudtam húzni belőle, mivel nem volt túl beszédes kedvében, szerintem örül a dolognak, mert kedveli Tony-t. De ezt ne mond el neki, szeretném, ha ezt ők beszélnék meg egymással

- Tina is kedveli Tony-t?! – kérdezett vissza magas hangon, hitetlenkedve, mintha nem hinne a saját fülének.

- Igen, miért lep meg ez ennyire?

- Csak rohadtul nem hittem volna, hogy pont ők ketten...hát izé, érted....

- Mire célzol?

- Hát tudod, ők olyan mások. Tina egy ilyen élettel teli, mozgékony, nem tud a seggén megülni csaj, míg Tony elvan egy lapát szaron, ha nála van a telója. Tony olyan csendes gyerek, Tina meg pont az ellentéte.

- Lehet, hogy pont ezért fognak tökéletes párt alkotni. Az ellentétek vonzzák egymást – jegyeztem meg bölcsen, aztán hirtelen eszembe jutott egy fontos esemény, mely egyszerre kötődött hozzá és ehhez a mondathoz, de mire rájöttem, már késő volt, nem szívhattam vissza. Mindössze elfojtott levegővel várhattam, hogy Louis is emlékszik e rá vagy megúszom.

- Ezt akkor is mondtad, mikor összejöttünk – azt elfelejti, hogy mit reggelizik, de erre bezzeg emlékszik – bosszankodtam magamba, miközben legszívesebben fejjel neki rohantam volna a falnak, amiért ilyen buta és meggondolatlan vagyok. Néha a kivétel kedvvért, igazán gondolkodhatnék, mielőtt beszélni kezdek.

- Tényleg? – hadartam el gyorsan, hogy mégse hagyjam reakció nélkül, viszont a tervet tovább folytatva, gyorsan témát is váltottam, ezzel megelőzve Louis-t. – Szerintem össze kéne terelni őket, hogy megbeszéljék a dolgokat – vetettem fel könnyedén, mintha titokban nem imádkoznék keresztbetett ujjakkal azért, hogy ne kanyarodjon vissza az előző témához. Szó sincs arról, hogy nem akarok vele kettőnkről beszélni, viszont nem most és nem így. Még nem állok készen rá.

- Jó ötlet – olyan mély és felszabadult sóhaj szaladt ki az ajkaim közül a szavai hallatán, hogy el kellett tartanom magamtól a telefont, nehogy véletlenül meghallja. Ez nagyon közel volt. Ijesztően közel. – és már tudom is hogy hogyan. Én hozom Tony-t és találkozunk nálatok. Addig te gondoskodj róla, hogy Tina ne hagyja el a szobát.