Valamennyien felsorakoztunk a B épület fala mögött ahonnét a lánc első elemét képző Louis tökéletesen rálátott a főépület hátsó ajtajára míg mi rákényszerültünk hogy kövessük és megbízzunk benne. Talpig feketében, fejünkön sapkában, csuklónkon órával és plakátokkal teletömött táskákkal a hátunkon vártuk hogy az éjszaka ügyeletes, Burt, befusson a parkolóba és kinyissa számunkra az ajtókat viszont félő volt hogy nem is jön, ugyanis már negyed 11 felé járt az idő ám neki nyoma se volt. Már éppen rákérdeztem volna a „főnöknél" hogy mit teszünk ha Burt nem érkezik meg, mikor autómotor dorombolásának hangja belém fojtotta a szavakat. Pár pillanat erejéig fényszórók fénye vetült a falra mely mögött bujkáltunk, mire Louis pár lépést hátra ugrott mi pedig engedelmesen követtük mozgását, ezt követően leállt a motor és már csak nehéz léptek zaja hallatszott. Kulcs zörgés, zár kattanás, zsanér nyikorgás aztán csend lett. Vártam az újabb kattanást ami a kizárásunkat jelezte volna de az ajtó csendes volt. Louis-nak igaza lett, Burt valóban nem zárta maga mögött az ajtót tehát akadálytalanul ugorhattunk a következő lépésre.

- Oké, most lepakol aztán jön cigizni, percek kérdése – magyarázta visszafojtott hanggal a csapat rányitója, én pedig akaratlanul is elgondolkoztam hogy vajon honnét tudja ilyen pontosan Louis Burt napirendjét. Bizonyára sok megfigyelés szükséges ahhoz hogy ilyen szinten kiismerje.

Louis jóslatai ismét beigazolódtak hiszen pár perc után újabb ajtónyitódás zavarta meg az éjszaka nyugalmát. Kavicsropogtatás, öngyújtó sercegése majd csend. Mint négy szobor úgy lapultunk a falnak ugyanis akár egy rosszkor időzített köhögés is lebuktathatott minket. Akármilyen rossz biztonsági őrnek tűnt Burt, nagy valószínűséggel nem engedett volna minket lazán besétálni az iskolába fél 11-kor, szóval muszáj volt észrevétlennek maradnunk míg elalszik.

Percek rohantak el a fejünk felett miközben a hideg levegő és mozdulatlanság hatására kezdett átfagyni a testem a vékony latex nadrág és pulcsi alatt. A városban nap közben 25-30 fok körüli az átlag hőmérséklet, ellenben éjszaka lehűl a levegő és még a legkevésbé fázósaknak is elkell egy melegebb pulcsi az utcákon.

Már alig bírtam visszatartani a fogkocogtatásomat, amikor egy örökkévalóság után Burt végre befejezte a szálat és megkönnyebbülten hallgathattam ahogy beletapossa a kavicsba majd becsapja maga után a kemény fém ajtót. Viszont a kaland kinti része ezzel még nem ért véget, még meg kellett várnunk amíg mély álomba merül. Már előre elkezdtem fázni annak gondolatára hogy akár 20 percbe is beletelhet mire ez a behemót benyomja a szunyát.

Ekkor Louis, mintha csak meghallotta volna gondolataimat, nyugodt, halk hangon tájékoztatott minket hogy 5-6 perc és mehetünk. Őszintén aligha hittem abba hogy ilyen kevés idő elég Burt-nek a mély alvás állapotának eléréséhez viszont a hideg erősen ösztönzött az épületbe való bejutásra így mikor a csapat megindult előttem, engedelmes kiskacsa módjára tipegtem Tina után.

Pár lépést tettünk meg csupán mikor vérfagyasztó kopogó hangok ütötték meg a fülemet és Louis ledermedése láttán, nem csak én képzelődtem. A főnök kővé dermedt, ahogy mi is és némán hegyeztük a füleinket ám a hang nem jelentkezett újra. Louis intett hogy tovább de két apróbb lépés után megint felbukkant a kopogó hang. Kezdett gyanús lenni hogy csak akkor halljuk mikor mozgunk és hogy kísértetiesen hasonlít egy magas sarkú cipő kopogásához ezért gyanakvóan lepillantottam a barátnőm lábaihoz. Sejtésem beigazolódott amit egy hangtalan szemforgatással és egy valamivel hangosabb panaszos nyögéssel reagáltam le.

- Tina, képes voltál magas sarkút felvenni? – suttogtam rá számon kérően a barátnőmre aki nem törődőm módon megrántotta a vállait.

- Mondtam hogy fekete, kényelmes ruhát vegyél és sportcipőt! – szállt be a beszélgetésbe Louis is szigorú hangon de Tinát az ő szidalma se hatotta meg.

- Ha lebukunk és elkapnak a zsaruk legalább jól nézzek ki közben – érkezett a kielégítő magyarázat ami egyikünket se győzött meg viszont szükségünk volt Tina kezeire, cipőt váltani pedig már nem volt idő ezért a kopogó hang kíséretében folytattuk az utunkat az ajtóig.

- Mindenkinél 10:24 van? – kérdezte Louis az óráját mustrálva melynek hatására mind a csuklónkra pillantottunk majd bólintva feleltünk a főnöknek. – Oké, pontban 0:20-kor mindenki bújjon el és csak akkor jöjjön elő ha meglátja a jelet – szavait egybehangzó bólintás követte ezután bizonytalanul rákönyökölt a kilincsre, torzult arccal, összeszorított állkapoccsal tűrte ahogy az ajtó nála is felnyikorog majd miután nem történt semmi, engedélyt adott a belépésre.

A portás szobája elé érve átrendeződött a sorrend ugyanis Tony-nak a hátára kellett kapnia Tina-t hogy a cipője ne verje fel édes álmából a medvét így én kerültem Louis mögé, mögénk pedig Tony a terhével. Tina arckifejezéséből ítélve különösen élvezte hogy szállítják melyet látva képtelen voltam elvetni a gondolatot miszerint direkt, csak Louis bosszantásának kedvéért vette fel azt a cipőt. Aztán eszembe jutott hogy nem érné meg neki fokozni a lebukás kockázatát és inkább elhessegettem a buta ötletet.

Visszafojtott lélegzettel, vadul dobogó szívvel, árnyékként suhantunk el a nyitott ajtó mellett mely az őr szobájára nyílott és melyben a széken ülve Burt szuszogott gyanútlanul.

A veszélyzónából kiérve aztán Louis megfékezte a csapatot, Tony pedig ledobta magáról Tina-at aki mivel nem készült fel a landolásra, szépen seggre esett a márvány padlón. Tony elégedetten vigyorgott, Louis pusztán egy pillantásra méltatta így a két úriember helyett én segítettem fel őt a földről.

- Rendbe, íme a beosztás – kezdett bele suttogva mégis tekintélyparancsoló hangon – Sam és Tina, ti maradtok itt és megcsináljátok az „SZ" betűt és a bejáratot. Haver, tiéd a második emeleti folyosó és az étkező. Tudom hogy sok de majd kapsz segítséget. Én pedig megyek a tanári folyosóra. Ha valaki végzett, megy segíteni máshova. És ne felejtsétek, pontban 0:20-kor fedezékbe! Nincs kifogás! Érthető voltam? – mind megszeppenten bólintottunk majd szétváltunk. A két fiú rövidesen kiért a látókörünkből mi pedig kettesben maradtunk az üres iskola aulájában mely hátborzongatónak tűnt így sötéten és minden apró neszt visszhangozva. Akkor, ott, az üres épületben állva döbbentem csak rá hogy mire vállalkoztam és a felismerés annyira megrémített, hogy kedvem támadt kirohanni ott ahol bejöttem. Hirtelen nagy csábítóvá vált az ágyam és a paplan alá bújás de nem hagyhattam cserben a csapatot. A lelkiismeret győzelmet aratott a félelem felett és a következő pillanatban már a földön térdelve kenegettem ragasztóval a plakátok hátulját.

- Rendbe, te állj neki a betűnek, én addig megcsinálom az ajtót. Ha végeztem, segítek – osztottam szét a feladatokat mire Tina válaszul felmutatta a hüvelykujját, aztán egy adag plakátot és ragasztót a kezébe kapva, kopogva elindult az aula közepe felé.

- Hé, Tina! – „kiáltottam" utána, a barátnőm pedig rögtön hátra nézett a válla felett – szerintem vedd le a cipődet – a lány egyetértett javaslatommal így pár mozdulattal lehámozta magáról a lábbelit aztán fehér zokniban folytatta tovább az utat.