Louis szemszöge:

- Mit művelsz?! – kérdezett rá élesen, értetlenül Tony az aktuális cselekedetemre mintha nem lett volna egyértelmű mire én egy utolsó gombnyomást követően felé fordítottam a telefonom képernyőjét.

- Kitettem instára a művedet – feleltem egyszerűen majd az alkalmazást megnyitva hagyva az üres füzetem mellé helyeztem a készüléket és vártam a reakciókat.

- Egy barom vagy Louis! Mi van ha egy tanár meglátja? – hördült fel indokolatlanul mérgesen amit én hirtelen nem tudtam mire vélni. Eddig sose aggódott ilyen apróságok miatt, mindig partner volt a hülyeségeimbe és ha véletlenül le is buktunk, lazán kezelte a büntetéseket és sose hibáztatott engem holott a legtöbb esetben bőven lett volna hozzá joga. A mostani szabad szombat akciónkról nem is beszélve ami finoman szólva se legális kezdeményezés volt részemről.

- Mrs.Martin-ra gondolsz? – biccentettem a táblánál magyarázó, már elég szép kort megélt tanárnő felé aki vastag keretes szemüvege alól kukucskálva körmölte az évszámokat a fehér felületre – szerintem azt hiszi hogy az instagram egy mértékegység

- Nem, mondjuk Mr.Toller-re, ő elég modern – feszegette tovább aggodalmaskodva a félelmét amivel erősen Samantha-ra emlékeztetett. Hirtelen eszembe jutott hogy mi van ha az éjszaka folyamán személyiséget cseréltek és Sam Tony testében ragadt mint azokban a hülye sc-fi filmekben. Természetesen tudtam hogy ez még tőlem is hatalmas idiótaság de a biztonság kedvéért a jobbomon ülő lányra sandítottam aki szemét a táblára szegezve, némán jegyzetelte Mrs.Martin minden szavát. A megszokott látvány hatására megnyugodtam aztán a móka kedvéért egy villámgyors mozdulattal egy szép fekete csíkkal egészítettem ki Sammy dokumentációját.

Amíg a lánynak leesett hogy mi történt, folytattam a csevegést a haverommal.

- Mr.Toller jó arc. Nem köpne be a dirinek – ez a megjegyzésem látszólag lenyugtatta Tony-t, habár továbbra is kissé mereven ült a székén, de nem piszkált tovább azzal hogy szedjem le a képet ami nekem elég volt. Ha már a gondolataim erre jártak, kíváncsiságból ránéztem a profilomra és végig pörgettem, kik szívleltek eddig és egy névhez muszáj volt hangos kommentárt fűznöm.

- Tina, ejnye, ejnye, telefonozunk az órán?! – szólítottam meg vigyorogva a Sam mellett helyet foglaló lányt aki lábait a padon támasztva, a mögöttünk húzódó falnak döntött székkel tette kényelmesebbé az unalmas történelem órát. Kezében most is ott volt fekete tokos telefonja és ujjai mozgásából ítélve éppen chat-elt valakivel.

- Mintha te jobb lennél...- felelte lekezelően mely alapján tisztán megtudtam állapítani hogy hiába a közös szövetség, közös titok és többszörösére növekedett együtt töltött idő, még mindig nem kedvel, annak ellenére se, hogy Sam, akinek lényegesen több oka volna utálni, már kezd velem megbékélni.

- Köszike a szívecskét – mondtam elvékonyított, gúnyolódó hangon melyet viccesnek szántam ám közel se talált be ugyanis Tina arca még morcosabbá vált.

- Nem neked szántam, Tony-nak – színtelen és egyre dühösebb hangja hallatán jobban láttam őt békén hagyni és inkább a füzetembe mázoló Sam-re koncentráltam aki a fejébe vette hogy duplán vissza adja az általam készített csíkot. Pusztán annyi volt a különbség hogy ellenben vele, engem ez nem zavart így hiába piszkított össze több üres sort is, nem érte el nálam a várt hatását ami még ingerültebbé tette.

Elégedetten, arcomon levakarhatatlan vigyorral döntöttem hátamat a kemény faszék támlájának miközben kezeimet a tarkómon nyugtattam és azon gondolkoztam, Sam milyen édes mikor dühös.

Samantha szemszöge:

Legközelebb az ebéd szünetben találkozott a csapat mikor Louis és Tony hívatlanul megjelentek az asztalunknál és úgy döntöttek hogy ott fogyasztják el az ebédjüket. Miután Louis vicceskető hangnemben sértő megjegyzéseket tett az általam fogyasztott diétás salátára és kikönyörögte az én puding adagomat, beszélni kezdett:

- Szóval, fel kéne törni az iskola hivatalos oldalát – avatott be minket legújabb agyszüleményébe miközben bizalmasan közelebb hajolt hozzánk és elfojtotta hangját mintha attól tartana bárki is kihallgat minket. Nem akartam lelombozni azzal hogy a diákokat az asztalterítőn hagyott apró foltok is jobban érdeklik mint 4 átlagos ember csevegése a menzán, illetve hogy azzal hogy ilyen feltűnően próbál diszkért lenni, sokkal jobban magunkra vonja a szempárokat mint normál testhelyzetben. Bejelentését, akárcsak az első esetben, ezúttal is hosszúra nyúló csend követett ami arra engedett következtetni hogy nem csak én nem tudtam elképzelni hogy ezt Louis mégis miképp akarja megvalósítani. Valószínűsíthetően a jól bevált taktikát követve ebben az esetben is ránk akarja bízni a terv részletesebb kidolgozását míg ő hátradől a „főnöki" székében.

- És mégis hogyan? – köpte ki flegmán a kérdését Tina két falat között mire Tony-val szinkronban kezdtünk helyeslően biccentetni a csapat „agya" felé aki csak elnézően somolygott az ebédje felett. Szem forgatva böktem fel a villám hegyére egy újabb saláta levelet mialatt fintorgással adtam Louis tudtára hogy pont ezt vártam tőle. Bedob egy hollywood-i filmből ellesett tervet a közösbe majd elvárja hogy mi megvalósítsuk.

- Gondolom némi hackelés-el megoldható – mondta egyszerűen mintha a „némi hackelés" olyan könnyű feladat volna – tud valaki programozni?

- Természetesen Louis – válaszolt rögtön fennhangon, erősen gúnyos hangon Tina miközben ingerülten lyukakat vájt az egyik ártatlan salátalevelébe – hiszen programozói tudás nélkül szégyen kilépni az utcára!

Louis rá se hederített Tina megalázó hangnemére, inkább reményteljesen pillantott rám és Tony-ra viszont én se tudtam jobb hírekkel szolgálni

- Bocsi de nekem még a word is magas – feleltem sajnálkozva. Ezután minden szem Tony-ra szegeződött aki pusztán egy értetlen szemöldök felhúzással reagált a hirtelen nyomásra. Bár, szerint fel se fogta mit vár tőle a haverja.

- Tony? – szólította meg reményteljesen a barátját Louis melynek hatására Tony elkomorodott.

- Haver, az elmúlt 3 és fél évet együtt és egy szobába összezárva töltöttük. Szerinted mégis mikor tanultam volna meg programozni úgy hogy te nem tudsz róla?! – költői kérdésnek szánta ám Louis ezt vagy nem vette észre vagy nem akarta.

- Nyáron?

- Ne légy idióta! – Tony több energiát nem is fordított a témára, szó nélkül belemélyedt a telefonjába. Louis arcáról olyan mély csalódás tükröződött amit lelkiismeretem nem engedett tétlenül nézni így egy mély, öblös nyelést követően eltemettem magamba az önzőségem és döntést hoztam. Egy olyan döntést ami lavinát indíthat el ami biztosan maga alá temet.

- Azt hiszem én tudok valakit aki segíthet nekünk