Tony szemszöge:

Meggyötörten ültem az ágyam szélén és a fejemet fogva bámultam a félig bepakolt bőröndömet. Az óra lassan elérte a fél 4-et, a vonatom pedig 4-kor indult, szóval ideje volt befejeznem a pakolást, aztán kimenni az állomásra és felszállni a vonatra, hogy hazavigyen. Az egyetlen hiba a képletben az volt, hogy én kurvára nem akartam hazamenni. Vagyis, ez így nem pontos. Haza akartam menni, de féltem találkozni az apámmal, aki viszont otthon várt rám.

3 hete tért haza és pontosan ennyi ideje nem jártam én a nagyszüleim házába, ahol laktam, amíg apám elvonón volt. Addig hallogattam a dolgot, ameddig csak lehetett, ám a tisztaruháim elfogytak és már az öregemnek se bírtam tovább a képébe hazudni a kifogásokat, hogy miért nem járok mostanában látogatóba.

Olyan jól alakultak mostanában a dolgaim. A szabad szombat sikeres, Louis-al se baszogatjuk egymást annyira, Tinával kapcsolatban is kezd megtörni a jég, tehát minden fasza, nem akarom most elszúrni ezt egy sikertelen találkozással, ami biztos úgy fog végződni, hogy megint összetörök.

Viszont a másik oldalról, a nagyszüleimmel se tehetem meg ezt. Ők voltak azok, akik magukhoz vettek, miután anyám kilépett az életünkből és apámat is elvesztettem az alkohol miatt, tartozom nekik annyival, hogy nem lököm el magamat tőlük és nem hazudok nekik folyamatosan.

A nagyapám mindig azt szajkózta nekem, hogy adjak egy esélyt az apámnak, hiszen az egyetlen ok, ami miatt önként bevonult az elvonóra, az én voltam. Miattam akart meggyógyulni, hogy utána egy biztonságos életet tudjon nekem biztosítani, és teljes erejéből támogathasson engem az utam során.

Az öreg szerint, minden telefonbeszélgetésünk után faggatja őt a hogy létemről és mindig elkeseredik, mikor közli vele, hogy most se jövök haza, mely alapján arra következtetek, hogy nagyon beszélni akar velem és nem hajlandó elfogadni, hogy én vele nem. Pont akkor tűnt el mellőlem, mikor a legnagyobb szükségem lett volna egy szülői támaszra és utána se volt velem, mert az elvonón feküdt. Persze, a történethez hozzátartozik, hogy nemes céllal ment oda, önként, nem a mi nyomásunkra, hanem értünk. Értem.

A gondolkozásból kiszakadva, gondterhelten újra rápillantottam az órára, mely szerint még kereken 27 percem volt bepakolni és eljutni az állomásra, ami kb 10 percre volt a kolesztól. Arra már nem volt időm, hogy felmásszak a tetőre cigizni, így illegálisan az ablakba könyököltem ki és az utca emberinek bámulásával szórakoztattam magam füstölés közben.

A tetőről mindig az udvart mustráltam, ám a szoba ablakunk az utcára nézett, ezért most egészen más perspektívából szemlélhettem meg a kolesz környékét, ezért is lehettem szemtanúja annak, ahogy egy ismerős vörös hajzuhatag kilép az ajtón a bőröndje társaságában, majd beugrik egy, a padka szélén várakozó autó hátsó ülésére. Micsoda luxus, háztól-házig szállítják őt – gondoltam élcelődve, miközben töretlenül bámultam az autót, melynek ablaka hirtelen lehúzódott és egy vékony, sápadt fehér kéz nyúlt ki rajta és kezdett vidám integetésbe.

Első döbbentem közepette, értetlenül nézelődni kezdtem az utcán, kerestem az embert, akinek szól Tina köszönése, viszont a járdán nem láttam senkit, aki viszonozta volna a gesztust, tehát kizárásos alapon, csak nekem szólhatott. Ahogy eljutott a tudatomig a szituáció, egy undorítóan kellemes és meleg érzés járta át a testemet és dobogtatta meg a szívemet. Undorodtam magamtól, ám titokban nagyon jól esett. Ez lenne a boldogság?

Kissé vonakodva visszaintettem neki, direkt olyan lazán és kelletlenül, amennyire csak tudtam, hogy ne sejtse, mennyit jelentett nekem, mire az ablak újra felhúzódott, a motor felbőgött, az autó pedig tovább gurult, benne VELE, csupa nagybetűkkel.

A cigim még csak félig égett le, én mégis gondolkodás nélkül elpöcköltem, mivel már nem volt kedvem tovább pásztázni az embereket. Visszacsuktam az ablakot, aztán neki estem a pakolásnak, mely annyiból állt, hogy nagyjából 6-7 perc alatt minden koszos ruhámat behajítottam a táska üreges részébe, utána pedig ráülve, némi erőlködés árán behúztam a cipzárt. 3 óra 48 perc. Tökéletes.

Nem is vesztegettem tovább az időt a bűzős koleszban, mindössze írtam egy gyors üzenetet Lou-nak, hogy remélem, van nála kulcs, mert nem leszek otthon, szóval máshogy nem jut be, majd a választ meg se várva, nagy sebességgel robogtam is lefelé a lépcsőkön.

Az állomásig vezető utat futólépésben tettem meg, gyorsan jegyet váltottam és ugyan igaz, hogy a peronon már futnom kellett, de végül sikerült felugranom a szerelvényre mielőtt bezárták volna az ajtókat. A bőröndömet magam előtt tartva iszkoltam végig az ülések között húzódó keskeny közeledő folyósón, a fogaim közt harapva a jegyemet, míg rá nem találtam az ülésemre. Egyetlen mozdulattal, izomból fellöktem a táskámat a tárolóra, aztán fáradtan ledobtam magamat a helyemre. Megpróbáltam annyira kényelembe helyezni magamat, amennyire azt a szaros szék engedte és miután vettem egy mély levegőt, előkaptam a telefonomat. Még egy utolsó sóhaj közepette összeszedtem minden bátorságom, aztán remegő ujjakkal tárcsáztam a nagypapámat. Két csörgés után fel is vette.

- Hello, Tony? Gond van? – szólt bele öreg, megfáradt hangján, amiben egy kevés aggodalom is vegyült. Nagyon ritkán szoktam hívni, általában csak ő keres engem, és ha nem ér el, akkor szoktam visszahívni, ezért se lepődtem meg a reakcióján.

- Nem, nincs, ne aggódj – mondtam miközben lassan kiengedtem egy nagy adag levegőt a tüdőmből és frisset szívtam a helyére – úton vagyok hazafelé – böktem ki a lényeget bizonytalanul, melynek hatására ezúttal a papámon volt a sor, hogy éles légcserét végezzen.

- Valóban? – kérdezett vissza bizakodva, a hangja érezhetően megváltozott, sokkal vidámabban és lelkesebben csengett, amit hallva muszáj volt elmosolyodnom.

- Igen, 1 óra múlva fut be kb a vonatom

- Kimenjünk eléd? – érdeklődött kedvesen, aztán a háttérben hirtelen meghallottam egy régóta nem hallott, túlságosan is ismerős hangot.

- Tony az? Vele beszélsz? Hazajön? – kezdet rögtön, gyermeki lelkesedéssel és türelmetlenséggel bombázni az öregemet kérdésekkel, szegény pedig alig győzte levegővel a válaszolgatást. – Majd én kimegyek elé – jelentette ki ellentmondást nem tűrően és mielőtt még a papám vagy én reagálhattunk volna, hangos léptekkel eltűnt a szoba területéről.

- Apád várni fog rád – tájékoztatott búcsúzóul az idősebb generáció tagja, majd bontotta a vonalat.

- Picsába – bukott ki belőlem első felindulásom közepette egy nem túl diszkrét káromkodás, miközben idegességemben az ülés karfáját markolásztam. Ám több időm nem is jutott arra, hogy bosszankodjak, ugyanis tudtom nélkül, a telefonom felcsatlakozott a vonat wifi hálózatára és mintha csak megérezte volna, vad pityegésbe kezdett a kezemben.