Tina szemszöge:

Bármennyire is jól esett kicsit lazítani és úgy tenni, mintha nem tartanának uralmuk alatt minket a gondok, a rövid szünet után, muszáj volt újra munkába állnunk. A bál sajnos nem szervezte meg magát, ahogy a szabad szombatos akció se, aminek kitalálása igaz, hogy Louis reszortja volt, mi is kellettünk ahhoz, hogy megvalósulhasson, tehát képben kellett lennünk azzal kapcsolatban is. Mindezek mellett pedig ott voltak még a hétköznapi gondok, mint az órára járkálás, a dolgozatok, beadandók, prezentációk és maga az érettségi. A magánéleti nehézségeket pedig már meg se említem, mert így se elég egy kezem ahhoz, hogy összetudjam számolni, mennyi mindent kell az irányításunk alatt tartani.

Szerencsére a lelkesedés nem lankadt, melynek hatására nem volt szükség plusz energiákra ahhoz, hogy a dolgokat beindítsuk, az embereket és az akciók olajozott szerkezet módjára működtek.

Szegény Sammy volt az, akiben leginkább nyomot hagyott a stressz, elvégre, Louis csak a szabad szombatért felelt, mi meg Tony-val a legnagyobb jóindulattal is alig egy lépcsőfokkal álltunk feljebb az átlagos segítő diákoktól, tehát neki kellett a legtöbb helyen megfelelnie. DÖK gyűlésekre rohangált, szervezte a bált, kezelte Louis túlbuzgóságát, próbálta uralni a katasztrofális szerelmi életét és mindeközben nem késett egyetlen beadandóval se, ahogy a dolgozatai illetve jegyei se sínylették meg ezt az időszakot, ami kisebb csoda.

Egy szobában élek vele és közel 4 éve a legjobb barátnőm, mégse volt ötletem azzal kapcsolatban, hogy miképp képes ezt bekattanás vagy gyógyszerek nélkül bírni. Én tutira már eret vágtam volna, ekkora nyomassál a vállaimon. De Sam nem ilyen. Sose volt az a feladós fajta és ez azóta se változott. Sam erős, nem úgy, mint én, aki csak megjátssza, hogy az.

Ilyen gondolatokkal a fejemben sétáltam keresztül a kolesz folyosóján, kivételesen egyedül, ugyanis Sam valamikor elkeveredett mellőlem és azóta se láttam. Nem aggódtam, mert biztosra vettem, hogy a számos feladata közül intéz valamit. Mostanában ebből állt az élete.

Az ajtónkhoz érve, lendületből beakartam nyitni a szobánkba, ám az természetesen nem nyílt, hiszen mikor reggel elindultunk, Sam szokásos módon bezárta. Az ő kulcsával, ami nála van, az enyém meg bent az asztalfiókomban. Röviden, ki voltam zárva.

Egy hitetlenkedő sóhajt hallatva támasztottam neki a homlokomat a zárt szobaajtónak és kezdtem agyalni, hogy most mit tegyek, míg végül valahogy a földön kötöttem ki. Hátamat az ajtónak vetve és felhúzott lábakkal bámultam a szemközti ajtót, miközben a kezemben a telefonommal vártam, hogy Sam reagáljon az üzeneteimre vagy visszahívjon, de percek után se jött tőle válasz. Biztosan valami fontos tárgyalás közepén van és lehalkította a mobilját. Isten tudja, mennyi időre, mire végez vagy eltud szabadulni, hogy beengedjen.

Elkeseredésem addig fajult, hogy ráírtam Louis-ra is, hátha ő tud valamit róla, ám tőle se kaptam választ, így mindössze egyetlen ember maradt a névjegyzékembe, aki potenciális informátor lehet: Tony.

Nem igazán fűztem hozzá túl sok reményt, de egy részem már régóta vágyott egy hasonló ürügyre, hogy okom legyen ráírni és beszélni vele, szóval mielőtt meggondolhattam volna magam, megnyitottam a chat-et és remegő ujjakkal gépelni kezdtem. 3 teljes szöveget írtam meg, majd töröltem ki, mire végre olyan eredményt kaptam, amit elmertem küldeni. Vadul kapáló szívvel és visszafojtott lélegzettel, tágra nyílt pupillákkal szuggeráltam a képernyőt, mely kijelezte, hogy Tony látta az üzenetem, alig pár másodpercen belül pedig feltűnt a felirat is: Tony gépel.

Az volt az a pillanat, mikor eluralkodott rajtam egy régen tapasztalt, lámpalázhoz hasonló izgalom és onnantól alig bírtam kivárni, hogy Tony befejezze a gépelést és láthassam a válaszát.

Lefagytam. Az összes szőrszálam függőlegesbe emelkedett és karjaim krónikus remegésbe kezdtek, miközben félrenyeltem a levegőt. Egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam, mialatt levegőért küzdöttem, mivel ez az egész mindössze egy üzenet miatt történet. De nem akármilyen üzenet volt és nem akárkitől.

A zárkózott, csendes, titokzatos fiú, akivel kapcsoltban kétséges volt számomra, hogy vannak e érzelmei, lazán meghívott engem a szobájába. Ha Louis invitált volna meg ugyanígy, akkor azt nem furcsálltam volna ennyire, ám Tony-tól több volt, mint különös.

Hosszú percekig üveges tekintettel magam elé meredve hezitáltam, hogy mit tegyek. Nagyon rég éreztem magam annyira tanácstalannak, mint akkor. Bizonytalan voltam és féltem. Féltem a következményektől, ugyanis bárhogy is döntök, ettől a ponttól kezdve már soha többé nem lesz semmi ugyanaz a kettőnk kapcsolatában.

Ha oda megyek, ha nem, örökké ott fog keringeni a levegőben ennek az ártatlan meghívásnak a szelleme. Hirtelen beugrott, hogy lehet nem is olyan nagy dolog ez, csak én fújom fel és akkor rádöbbentem, hogy ugyanolyan lehetetlenül viselkedek, mint Sam.

Annak idején, mikor ő Louis-al kapcsolatban fejtegette túl nekem így a dolgokat, ingerülten rászóltam, hogy ne kombinálja már túl ennyire, hiszen egyszerűbb, mint hinné. A sors fintora, hogy most én kerültem azonos szituációba, csak mellettem nincs itt egy Tina, hogy rám kiabáljon.

A telefonom képernyője váratlanul elsötétedett, mivel bekapcsolt az automatikus billentyűzár és rögtön azután, hogy már nem volt előttem a kínzó kérdés, minden nyomásával együtt, képes lettem a józan gondolkodásra. Hamar sikerült is döntésre jutnom, amihez nagyban hozzájárult az is, hogy a kemény padló kezdett rendkívül kényelmetlenné válni, illetve hogy eltelt negyed óra az utolsó hívásom óta és Sam továbbra se adott életjelet magáról. Így hát, fogtam magamat, talpra ugrott, majd magabiztosnak szánt léptekkel, vágtázó szívvel és magas vérnyomással, elindultam a kolesz fiú szárnya felé.

Út közben jó mélyre kellett ásnom a memóriámban ahhoz, hogy visszaemlékezzek arra, melyik szoba is pontosan a fiúké, mivel valahogy úgy alakult, hogy hiába állunk már szoros „baráti" kapcsolatban lassan már 2 hónapja, mégse jártunk még mi lányok a fiúk fészkében Samék szakítása óta, azaz 3 éve. Mindig a mi szobánkban tartjuk a megbeszéléseket, mintha valami szent hellyé vált volna akkor, mikor csapattá alakultunk ott Louis kezdeményezésének hatására.

A megfelelő emeletre felérve, a sarkon való befordulást követően, pillanatok alatt kiszúrtam egy nyitva lévő szobaajtó, mely egészen úgy festett, mintha rám várna, mire lehengerlő idegesség fogott el és muszáj volt nyelnem egyet.

Basszus.

Alig pár apró lépés után, Tony váratlanul kilépett a folyosóra, talán megérezte jelenlétemet és amint észrevett, hatalmas vigyorra húzódtak ajkai. Kinézete tipikusan Tony-s volt. Fekete csőfarmért, mely második bőrként tapadt rá vékony, izmos lábaira, egy szintén fekete, minta nélküli, egyszerű pólóval párosította.

Ha valaki nem ismeri, biztosan azt gondolja elsőre, hogy gyász miatt van talpig feketében, viszont az igazság az, hogy neki ez a stílusa. Mióta ismer, egy kezemen megtudom számolni, hányszor láttam más színt viselni és az se volt teljes értékű váltás, mindössze annyiban tért el a megszokottól, hogy feketéből szürkére váltott, esetleg fehérre, de az már tényleg ritkaság számba ment nála.

Cipőt nem viselt, zokniban caplatott ki a koszos folyosóra, mely meglepő módon, szintén fekete volt. Az egész srác egy magas, vékony, egybefüggő fekete oszlopra hasonlított. Lazán beletudott volna olvadni az éjszakába, ha húz egy maszkot az arcára.

Haja kúsza tincsekben meredezett a szélrózsa minden irányába, barna szemei vidáman csillogtak. Mosolya huncut volt, testtartása magabiztos, hangja sexyn mély.

Basszus.

- Héé, te hajléktalan! – üdvözölt engem lelkesen, miközben mosolya tovább nőt, amit, habár kissé sértőnek éreztem a megszólítást, muszáj volt viszonoznom – gyere – invitált maga után a szoba területére, ám mielőtt beléphettünk volna, az utolsó pillanatban megállt a küszöbön és hátra fordulva, gyorsan megjegyzett valamit – direkt miattad kiszellőztettem, viszont a többiért nem vállalok felelősséget. Ha elfogadsz egy tanácsot, figyelj oda, hova ülsz, mert érhetnek meglepetések.

Basszus.