Tina szemszöge:

Mikor fél éve Robert-el belevágtunk ebbe a tiltott kapcsolatba, nagy buzgósággal vártam minden alkalmat, mikor kettesben lehettem vele. Az adrenalin, melyet a folyamatos veszély, hogy bármikor lebukhatunk idézett elő bennem, teljesen függővé tett és megfűszerezte a pár perces kis légyottjainkat a zárt teremajtó mögött vagy az üres tanári szobában. Nem éreztem iránta szerelmet, de ezt az űrt betöltötte a tiltott gyümölcs okozta izgalom és a tény, hogy egy tapasztalt férfi öleli a derekamat. Egy idő után a bűntudatnak is búcsút tudtam inteni, melyet követően már semmi nem árnyékolta be a kapcsolatunk túlfűtöttségét, azt leszámítva, hogy mindig hagyott egy kis keserű szájízt maga után az, hogy hazudnom kellett Sam-nek.

Mindent félretéve, mindig nagy izgalommal és bugyuta vigyorral az ajkaimon léptem át a küszöböt Robert társaságában, hiszen tudtam, mi következik, egészen eddig az esetig. Most nem az adrenalin fűtött, hanem a félelem és ugrás helyett menekülni akartam a karjaiból.

Gondolhattam volna azt is, hogy egy újabb menetre invitál az irodájában, ám a folyosói jelent illetve morcos, kemény arckifejezése minden reményemet szétoszlatta. Tudtam, hogy egy komoly beszélgetés áll előttem és azt is, hogy mi lesz a témája. Egyetlen szó, vagyis inkább név: Tony.

Már hetek óta sejtettem, hogy a diszkrétnek szánt, ám mégis látványosra sikerült kerülésem és az, hogy folyton lerázom illetve csak Tony oldalán lát engem, egy idő után meghozza majd a böjtjét, de mindvégig bíztam abba, hogy ez a pillanat inkább utóbb, mint előbb érkezik el.

Míg folyamatosan készenlétben vártam a halálomat, menekülési stratégiákon, eltereléseken, hazugságokon és kiskapukon agyaltam, hogy legyen valami a tarsolyomba, mikor a kaszás utolér. Voltak is ötleteim, de ahogy szembekerültem illegális szeretőm jéghideg tekintetével, a szavak a torkomban akadtak és még levegőt venni se mertem, nemhogy elcsábítani. Nem mintha úgy nézett volna ki, mint aki bevesz egy ilyen olcsó elterelő trükköt.

- Sejtettem, hogy egyszer eleged lesz a bujkálásból és egy friss, veled egykorú fiúra fogsz vágyni, akivel nyilvánosan élhetsz párkapcsolatban... – szólalt meg hosszúra nyúló, feszült csend után, miközben könyökeit a combjain támasztva, széttett lábakkal és összekulcsolt ujjakkal ült velem szembe az íróasztala elé kihelyezett fotelek egyikében. Én vele szembe foglaltam helyet, elegánsan, egymásra helyezett lábakkal, kezeimmel a karfát szorítva és egy babszem se fért volna a seggembe, annyira ideges voltam.

Tudtam, hogy ez már veszett ügy, de azért bepróbálkoztam.

- Miről beszélsz?! Ez hülyeség – kiáltottam fel felháborodottan, de közben mardosott a szégyen, hogy ennyire ostobának tűntetem fel őt. Bűntudatom volt, amiért hagytam, hogy egy másik fiú is beköltözzön a szívembe, holott már volt valakim, annak ellenére is, hogy Robert-el sose léptem hivatalos párkapcsolatba és egyikünk se táplált többet a másik iránt, felszínes testi vágyon kívül.

- Mindezt sejtettem, de hogy pont Tony Lost?! Ezt sose gondoltam volna – fejezte be a megkezdett gondolatmenetet egy mély levegő után és teljesen figyelmen kívül hagyva az én reakciómat.

- Robert... - eresztettem el egy fájdalmas sóhajt, ám ő nem hagyta, hogy bármit is mondjak, ami szerencse, mert fogalmam se volt, hogyan folytassam. El akartam neki mondani, hogy nagyon élveztem azt a valamit, ami köztünk volt, de Tony olyat váltott ki belőlem, amit még soha senki és ezek után már képtelen vagyok vele folytatni, még érzelmek nélkül is, viszont ezt kigondolni könnyebb volt, mint kimondani.

Robert csendre intett, majd bizonytalanul megvakarta a tarkóját.

- Ne Tina, kérlek, hagyjuk a magyarázkodást, a kifogásokat és a hazugságokat. Csak egyetlen kérdésre válaszolj őszintén, kérlek – mondta lassan, tagoltan. Szavai nehezek voltak, súlyos súlyokként telepedtek rá a lelkemre, melynek hatására hatalmába kerített a bűntudat. Míg ő hatásszünetet tartott, én szégyenkezve lesütöttem szemeimet és sóhajtottam egy nagyot. Az ember azt gondolná, hogy két ember, aki soha nem érzett egymás iránt szerelmet, könnyen szakít, ám ez hatalmas butaság. A szakítás mindig, minden esetben, mindenkinek piszok nehéz. – Nem fogok haragudni, csak kérlek, mond ki őszintén a szemembe: szeretnéd velem tovább folytatni?

A gyomrom összeugrott, a torkom elszorult, a levegő a tüdőmbe rekedt, a szívverésem meglódult. Hirtelen borzalmasan és borzalmas embernek éreztem magam. Kénytelen voltam nyelni egyet, majd nagy levegőt venni, mert úgy éreztem, megfulladok. Robert fojtogatott a szembesítő kérdésével és fagyos pillantásával.

Tudta a válaszomat és én is tudtam, mégse bírtam a szemébe mondani. Robert aljas módon kihasználta az áldozat szerepét és kikövetelte, hogy én mondjam ki, hogy vége. Ezért haragudhattam volna rá, de nem volt hozzá jogom. Akármennyire is tisztességtelen volt a módszere, rászolgáltam és ideje volt, hogy így vagy úgy, de pontot tegyek ennek az egésznek a végére.

Vettem még egy utolsó mély levegőt, mintha bátorságot tartalmaznának az életet adó levegőmolekulák, aztán, ahogy kérte, mélyen az övébe fúrtam a pillantásom.

- Sajnálom – az idő mintha belassult volna, miközben kiejtettem az ajkaimon ezt az egyetlen, rövid, mégis tartalmas szót, ami önmagában is óriási lelki fájdalmat okozott, ám ez semmi volt ahhoz képest, amit Robert bánatos arca idézett elő bennem.

- Én is – felelte hasonló hangnemben, mire bennem eltört valami. Nem bírtam tovább. Az erős, magabiztos, megrendíthetetlen lány maszkom leolvadt rólam és én ott maradtam csupaszon, sebezhetőn, sírógörccsel küzdve.

- Sajnálom – ismételtem el újra, immár potyogó könnyekkel, aztán se szó, se beszéd nélkül, felpattantam a kényelmes fotelből és kimenekültem az irodából. Bíztam abba, hogy az érzéseimet is magam mögött hagyom, ahogy Robertet, ám ők kitartóan követtek engem a csukott szobaajtón túl is.

Épp mikor kiértem a folyosóra, felharsant a csengő szó és abszurd módon, ezer diák közül, pont abba az egybe botlottam bele, akibe a legkevésbé se akartam. Mintha csak pont így lett volna megírva a forgatókönyvben.

Tony állt előttem a maga csodájában és aggodalmas tekintetével a sírástól érdes arcomat pásztázta.

- Mi a baj? – nyögte ki értetlenül és bizonytalanul, mire én csendre intettem, akárcsak Robert pár perce engem. Nem volt most erőm ehhez. Csak egyetlen dologra vágytam: magányra. És azt is tudtam, ezt hol kaphatom meg, de ehhez szükségem volt az előttem álló fiúra.

- Ne most – böktem ki hadarva, mivel a sírás miatt csak hüppögni tudtam – nálad van a tető kulcsa? – szegeztem neki a kérdést határozottan, melynek hatására ő meghökkenve bólintott egyet, aztán kiemelte a fém kulcsot a zsebéből. – Köszi – mondtam és már kaptam is ki a kezéből a tárgyat, a következő pillanatban pedig már robogtam is a célom felé. Oda akartam érni, mielőtt még teljesen összeomlok. Ezt nem láthatta az egész iskola. Ezt nem láthatta Sam vagy Tony. Ezt nem láthatta senki. 

Boldog újévet mindenkinek!