Őszintén szólva, habár életem során nem ez az első író utószó és remélem, nem is az utolsó, amit írok, még mindig fogalmam sincs, miképp kell hivatalosan megírni. Hol kezdjem? Mikor mondjak köszönetet? Írjak statisztikát vagy sem? Mennyire vegyem személyesre?

Nem tudom, mit várnak el tőlem, úgyhogy írom úgy, ahogy jön.

Mondjuk, elkezdem ott, hogy talán mindenki közül engem lepett meg a leginkább, hogy befejeztem, mivel az egész sztori olyan hirtelen érkezett és én is olyan kapkodva vágtam neki, hogy abszolút nem bíztam abban, hogy valaha kifog belőle jönni valami értelmes, szerethető, Skyler-hez méltó.

Az egész történet úgy kezdődött, hogy egy mély, depresszív, kilátástalan írói válság közepén ücsörögtem és hadakoztam a „A lencse mögött"- et kísérő népszerűség karmaival. A történetet övező siker teljesen megrészegített, önbizalmat adott és egyszer csak azon kaptam magamat, hogy az évekkel ezelőtt lefektetett elveimet a kukába hajítva, csak azért töröltem egy általam szívesen írt történtet, mert nem érkezett rá szerintem elég megtekintés illetve csillag.

Persze, amint erre rádöbbentem, rögtön elszégyelltem magamat, majd az ihlet is elhagyott, aminek az lett a vége, hogy ott álltam történet és előre megírt részek nélkül, pár hónapra az érettségitől. Arra is emlékszem, hogy éppen decembert írtunk, méghozzá 2016-ban és a szülinapomat ünnepeltük, de az én mosolyom nem volt teljesen őszinte. Nyomasztott a tény, hogy az olvasóim egy „A lencse mögött"- höz hasonló minőségű munkát várnak én meg nem vagyok képes nekik megadni. Gyűlöltem magamat emiatt.

Valószínűleg az ihlet vagy az úristen megláthatta a szánalmas helyzetemet és megeshetett rajtam a szíve, ugyanis a szülinapom éjszakáján, valamikor éjfél után, mikor álomra hajtottam a fejemet, reggel arra ébredtem, hogy megszületett bennem egy történet. Kicsit kockázatos volt, mert olyan témákat feszegetett, amikről még nem írtam, de mivel nem volt jobb, úgy őrültem neki, mint fuldokló a mentőövnek.

Rögtön a reggelit követően belevágtam az írásba, anélkül, hogy kidolgozott karaktereim, történet vázlatom, vagy értelmes befejezés körvonalai lettek volna a fejembe és a művet elneveztem szabad szombatnak.

Na, valahogy így született meg az a történet, ami másfél év alatt 66 részesre növekedett és ami annyira a szívembe lopta magát, hogy most alig tudom elengedni. Rossz szokásom, hogy elképesztően morbid módon kötődök az általam alkotott szereplőkhöz és a világukhoz, melynek okán, szabályos gyászszerű érzés fog el mindig, mikor leírom a „vége" szót.

Próbálom azzal nyugtatni magamat, hogy nem vagyok klinikai eset, pusztán ez a történet az eddigieknél jóval tovább töltött be jelentős szerepet az életemben, mivel az írása közben többször is kisebb-nagyobb szüneteket voltak kénytelen tartani, hiszen, azért mert én írok, a valóság sajnos nem áll meg körülöttem.

Másfél év alatt a háttérben én lényegében felnőtté váltam. Az érettségi előtt álló végzős gimisként kezdtem és felnőtt, dolgozó emberként fejeztem be.

A felnőtté válás nehéz, megterhelő, idegtépő időszaka alatt az élet rendesen próbára tette a türelmemet és mindeközben mindössze két állandó pont volt előttem, amibe kapaszkodni tudtam: a barátom és a szabad szombat.

Amikor úgy éreztem, nem bírom tovább, nem akarok többé felnőtt lenni, csak bezárkóztam a szabad szombat világába, elrepültem Los Angeles-be és Sam-ék oldalán harcoltam az igazgató ellen, illetve éltem át izgalmas kalandokat. Voltak különösen kemény napok, amikor alig vártam, hogy végre visszatérhessek a fiktív valóságba.

Na jó, úgy látom kezd nagyon elhúzódni ez a szöveg, szóval itt és most rövidre fogom.

Tehát, a szabad szombat ezért is volt különleges számomra, de nem ez volt az egyetlen ok. Bizonyára nem tudjátok, de az alatt, a 6 év alatt, mióta „íróként" tevékenykedek és terrorizálom az olvasóimat a borzalmas írásaimmal, kialakultak bennem bizonyos megkötések, amolyan akadályok az írás terén, amiket eddig nem tudtam megugorni. Ilyenekre gondolok, mint, gimis történet, szemszög váltás, több főszereplő, karakter fejlődés, kidolgozott háttértörténetek.

Nos, azok, akik végig olvasták a sztorit, tudhatják, hogy ezek mind megvalósultak a szabad szombat során, mely számomra annyit jelent, hogy sikerült felülmúlnom a régi önmagamat. Szembeszegültem az akadályaimmal és szép lassan átugrottam őket.

A másik, ami nagyon meglepett, azok ti voltatok. Egészpontosan az a szintű érdeklődés, amit mutatattok a történet során. Különösen most, az utolsó időszakban.

Beismerem, hogy mikor egy-egy fejezethez alig érkezett 1 komment, kissé elbizonytalanodtam abban, hogy érdekel-e ez titeket és ha már itt tartunk, szeretnék kiemelni egy bizonyos embert az olvasóim közül, aki a cselekedetivel kiérdemelte, hogy személyes említést tegyek róla.

Ez a személy nem más, mint Justsilentgirl, aki akkor is írt nekem, mikor senki más és tartotta bennem a lelket a kritikus időkben. Szeretnék neked itt és most, mindenki szeme láttára köszönetet mondani a kitartásodért és a biztatásért. Szavakkal nem kifejezhető, hogy mennyire hálás vagyok és sajnos interneten keresztül nem kivitelezhető, de legszívesebben megölelnélek, szóval küldök neked egy virtuális ölelést. Te vagy a legszuper-királyabb olvasó!

De senki se értse félre, minden olvasómat imádom, akár kommentel vagy csillagoz, akár csak olvasni jár a történetemhez. Nem változott a véleményem, titeket tartalak a legcsodálatosabb olvasóknak az egész wattpad területén és ez sose lesz másképp.

Nektek köszönhetek mindent. Nélkületek lehet, hogy már régen nem írnék, ami azt jelentené, hogy nem csinálnám azt a dolgot, amit a legjobban szeretek.

Köszönöm a szívmelengető kommenteket, megkönnyeztem őket. Az utolsó rész alatt hagyott hozzászólások olvasása közben elfogott a bűntudat, amiért befejeztem a könyvet, ezzel elszomorítva benneteket.

Egyszóval: rettenetesen hálás vagyok. Ha tehetném, mindenkit egyesével megölelgetnék és köszönetet mondanák neki. #Tivagytokalegjobbak.

Most látom, hogy már lassan 2 oldalt betöltök betűkkel, úgy, hogy fogalma sincs, miről beszélek. Valószínűleg semmi lényegesről, ahogy szoktam.

A lényegre térve: ne aggódjatok, a szabad szombat befejezésével csak a történet ért véget, én továbbra is itt maradok, élni fogok és aktív maradok. Már 2 és fél fejezet készen van az új könyvemből, melynek a borítóját a hivatalos facebook csoportban fogom majd leleplezni, szóval érdemes csatlakozni és figyelni a posztokat (khm enyhe utalás, link a kommentszekcióban khm)

Na, ahogy látom, a Skyler féle írói utószavak minden kötelező elemét teljesítettem. Megvolt az indokolatlan rizsázás, a közhelyes köszönetnyilvánítás, a bőgés és az önreklám is. Mi maradt ki?

Ohh, én hülye! Hát a kulisszatitkok!

Na, akkor gyorsan pótlom

- Tina és Tony kapcsolata nem volt előre betervezve. Teljesen random jött és örülök, hogy így alakult, mert imádtam írni.

- A rózsa és a levél, amit Louis küldött Sam-nek a bál előtt, szintén egy hirtelen ötlet volt és őszintén szólva, kicsit el is feledkeztem róla utána, így mikor az étteremben előkerült, az a seggem diszkrét megmentése volt.

- Tony saját személyes szálát az apjával jobban ki akartam bontani, de végül az idő szűke okán ki kellett hagynom. Már így is túlságosan elhúzódott a sztori, ha benne hagyom, 2019-ig se végzek.

- Louis Todson-t Louis Tomlinson-ról mintáztam. Igen, a keresztnevét abszolút nem változtattam meg, a vezetéknevéből pedig csak kivettem pár betűt. This is me :D

- A történet Los Angeles-ben játszódik, ám valamiért ez a 66 fejezet egyikében se volt igazán kihangsúlyozva, egyedül a fülszövegben jelent meg.

- Az eredeti elképzelésem az volt, hogy a csapat öt tagból fog állni és Mark lett volna az ötödik, de valamikor a történet átvette az irányítást önmaga felett és végül egy negatív karakter vált belőle.

- Az utolsó előtti fejezet legutolsó bekezdése, mikor Sam és Louis egymásra néz az ünneplő tömegben, már hónapok óta megvolt írva egy kis külön jegyzetbe és alig vártam, hogy végre bemásolhassam a dokumentumba.

Hirtelen nem jut eszembe több dolog, pedig biztos van, ezért ezúttal hivatalosan is késznek nyilvánítom az írói utószót és befejezem a szövegelést is.

Ahogy már mondtam, nem tűnök el, sőt, a fél szemem mindig a wattpad-on lesz, míg vissza nem térek közétek dudaszó és hangos üdvözlés közepette, két fehér ló húzta hintóban ülve és foglalom el újra a méltó helyemet a klaviatúra mögött. (Nekem is az agyamra ment a hőség, nézzétek el ezt, kérlek)

A kérdéseket megelőzve, nem tudom, mikor kerül publikálásra az új történet, mert szeretnék egy pár részt megírni előre és átszellemülni a sztoriba, de amint lehet, belecsapunk a lecsóba!

Addig is, én Skyler voltam, legyetek rosszak és hamarosan újra találkozunk ;)