Samantha szemszöge:

Borzasztó fáradtnak, leterheltnek és ingerültnek éreztem magamat. A legnagyobb álmom abban a pillanatban nem volt nagyigényű: egy kád forró víz, lejátszási lista a kedvenc számaimmal és nyugalom. Ám mielőtt ezt megvalósíthattam volna, várt rám egy több órás vonatút ami önmagában még kibírható lett volna, viszont fenn állt annak kockázata hogy ezt kénytelen leszek Louis társaságában eltölteni.

4 éve áldottam a mindenhatót amiért a lakhelyem útba esett vonattal Louis lakhelye felé, ezúttal viszont átkoztam ez a tény miatt. A kapcsolatunk fénykorában tűkön ülve vártam ezeket a vonat utakat, amikor végre, egy hosszú, megterhelő, kompromisszumokkal teli iskolai hét után, romantikus kettesben lehettünk egy kicsit anélkül hogy bárki megzavart volna minket. Habár mindketten imádtuk a barátinkat, mégis más volt úgy szerelmeskedni hogy körülöttünk ültek vagy bármikor ránk nyithattak valamelyik kolesz szobában.

Abban az időszakban minden hétvégén hazamentem a közös vonatozás miatt, aztán mikor szakítottunk, ezek a látogatások nullára szűkültek Louis miatt, majd havi egyszeri viziten stagnálnak azóta is.

A szakítás óta minden hazaút számomra egyszerre egy nindzsa akció mely közepette kisurranok az épületből anélkül hogy Louis meglátna és egy szerencsejáték ugyanis sose tudhatom előre hogy az univerzum mikor tréfál meg azaz mikor jön el az a pillanat hogy az elővigyázatosság ellenére is összefutok a fiúval a vonaton, ahonnan még elmenekülni se tudok.

Szerencsére Louis is hasonlóan vélekedett mint én, legalábbis azt vettem észre hogy bár nem olyan feltűnően mint én de ő is próbálta elkerülni a közös utazásokat. Vagy sokkal korábban vagy sokkal később indult mint én de az elmúlt 3 évben, bár minden alkalommal számítottam rá, egyszer se sodort minket egy szerelvényre a sors és ezzel az állapottal én tökéletesen elégedett voltam, ám a szabad szombat most felkavarta az állóvizet. Mivel nem tudhattam hogy a furcsa barátsággá fejlődött viszonyunk nem e készteti Louis-t arra hogy felelevenítse ezt a közös, régi, vonatozós szokásunkat és amilyen leharcolt stádiumban voltam, nem is akartam most kideríteni.

Nekem nem volt se energiám, se erőm, se kellő gyűlöletem ahhoz hogy elküldjem Louis-t, viszont Tinánál keresve se találtam volna jobb személyt a feladatra, így amint a fiú kényelembe helyezte volna magát a szokásos helyén, az ágyamon, a szobatársam mellé libbentem és a fülébe súgtam egy rövid mondatot:

- Most nincs energiám Louis-hoz, kérlek – nem is kellett többet mondanom. Tina szemei felcsillantak és gonosz vigyorral arcán, rögtön a cselekvés mezejére lépett.

- Rendben Louis, beszédem van Sam-el, ezért távozásra utasítalak – jelentette ki határozottan miközben már nagyra tárta az ajtót az emelgetett személy számára aki persze, önmagát nem meghazudtolva, egyértelműen nem mozdult az első, kedves felszólításra, csak ráérősen vigyorgott Tina szemeibe bámulva. – Én a helyedben mennék amíg még kedves vagyok – fűzte hozzá valamivel idegesebb és rémisztőbb hangsúllyal mint az előbb de ez se bizonyult hatásosnak a fiúnál. Bal könyökén megtámaszkodva, eldőlt az ágyamon és jobb kezébe kapva mobilját, koppintott párat a képernyőre. Nem hogy nem hallgatott a barátnőmre, még csak figyelemre se méltatta és pont ezzel a viselkedéssel érte el, hogy Tina elveszítse a türelmét. Még én se sejtettem előre hogy mire készül de megrémített az a lendület ahogy megindult az ágyamon terpeszkedő fiú felé melynek következtében, a legrosszabbra számítva állásba emelkedtem Tina ágyáról, hogy közbe tudjak lépni, ha esetleg szükséges volna. Viszont félelem alaptalannak bizonyult ugyanis Tina egy ujjal se nyúlt Louis-hoz, mindössze kikapta kezéből szent telefonját és mire a fiú ráébredt mi történik, az már a folyosó vége felé repült. Louis persze azonnal utána vetette magát, ordítva robogott ki az ajtón és Tina, aki csak erre várt, hatalmas önelégült vigyort villantva zárta ránk a szobát ahogy kettesben maradtunk benne.

A pakolás kétszer olyan megterhelőnek bizonyult egy kézzel mint kettővel ugyanis hiába könyörgött Tina fáradhatatlanul hogy had segítsen, pusztán akkor fordultam hozzá, amikor már tényleg nem tudtam megoldani 3 végtaggal.

Fél óra szenvedés után végül mégis sikerült időben végeznem és megrakott bőrönddel kezemben, már futva szedtem a kolesz lépcsőit mivel már csak 10 percem volt a vonat indulásáig mely a 15 percre fekvő pályaudvaron várakozott. Ez alapesetben nem lett volna gond hiszen gyakorlott voltam az idővel való versenyfutásban, pusztán az aggasztott hogy, az eddigi esetektől eltérően, most nem voltam egészségileg a toppon. Megtehettem volna hogy megyek a következő, fél óra múlva induló járattal de az idegszálaim a szakadás szélén jártak és úgy éreztem, nem bírok még fél órát várni azzal a tudattal hogy Louis bármikor felbukkanhat mellettem így a reménybe kapaszkodva, futólépésbe kapcsolva belevágtam az akcióba.

Éppen az aulában tanyázó diákokat kerülgetve szeleltem az ajtó felé mikor szó szerint belebotlottam Sophie-ba aki direkt elém állva, akadályozta a tovább haladásomat.

- Sam, te meg hova mész? Mindjárt kezdődik a DÖK gyűlés! – hadarta el sietősen, a következő pillanatban pedig már az alkaromnál fogva vezetett az iroda felé ám mikor felvisítottam a fájdalomtól, bocsánatkérően elengedte bőrömet.

- Milyen gyűlés? – kérdeztem értetlenül mivel úgy tudtam a legközelebbi gyűlés hétfőn lesz viszont ennek ellenére engedelmesen követtem a lányt.

- Nem kaptad meg az üzenetet? – kért számon két lihegés között mire nekem eszembe jutott hogy valóban elég régen néztem utoljára a telefonomat.

- Dél óta nem néztem a telefonom – feleltem bűnbánóan miközben zsebemből előbányásztam az emlegetett tárgyat melynek képernyőjén, a feloldást követően valóban megláttam egy új üzenet érkezéséről szóló értesítést. Nem nyitottam meg, feleslegesnek láttam tekintve hogy az informátor szerepébe bújt Sophie ott sprintelt mellettem.

- Sara rendkívüli DÖk gyűlést hívott össze – közölte tárgyilagosan ahogy ráfordultunk a DÖK iroda néven csúfolt tanterem folyosójára.

- Miért?

- Mr.Nelck a szabad szombat lázadás miatt leakarja fújni a halloween-i bulit – hangzott a drámai válasz Sophie szájából melynek hallatán a szívem kihagyott egyet. A szabad szombat hirtelen globálissá vált azzal hogy már nem csak a saját helyzetünket veszélyeztettük hanem áratlan diákokat fosztottunk meg egy remek szórakozástól. Ettől a pillanattól kezdve nem hősök voltunk, hanem azok a személyek akik önzősége miatt egy egész iskola bűnhődik.