Samantha szemszöge:

A szívem kihagyott egy ütemet ahogy meghallottam az igazgató szavait és a csapat többi tagjához hasonlóan, feszültem, mozdulatlanul, lélegzet visszafojtva vártam a folytatást mert azt mind sejtettük, ha nem is tudhattuk biztosra, hogy a nagy bejelentés kapcsolódni fog hozzánk meg a halloween-i bulihoz. Másodpercekre voltunk attól hogy az egész suli utáljon minket, habár nem konkrétan a személyünket, hanem a szabad szombatot. Ekkor fogtam fel csak igazán hogy mennyire meggondolatlanul rohantunk bele ebbe a kezdeményezésbe anélkül hogy mélyebben végig pörgettük volna, hogy milyen könnyen fordulhat ez az egész terv viszályára. Egészen eddig, amikor is megtörtént amitől mind tartattunk és amire talán egyikünk se számított. A hullámok összecsaptak a fejünk felett és már szinte vártam hogy egy cápa uszony is felbukkanjon a láthatáron ugyanis ha egy valamit megtanultam az életem során az az; hogy a baj nem jár egyedül.

- Tisztelt diákok! A mai napot egy mindenkit érintő nagy bejelentéssel indítanám. Bizonyára mind emlékeztek arra a múlthét pénteki bejelentésemre amikor mindenki figyelmét felhívtam a szabad szombat névre hallgató vandál bandára és arra, hogyha nem fedik fel magukat vagy érkezik róluk bármilyen információ, akkor az következményekkel fog járni. Nos, a határidő lejárt és se hozzám, se a vezetőség bármely tagjához nem jutott el nyomravezető információ, tehát sajnos nincs más választásom, mint büntetést kiróni az elkövetőkre de mivel nem tudom pontosan ki vagy kik állnak mögötte, kollektív büntetést vagyok kénytelen alkalmazni. Ez pedig nem más, mint hogy további értesítésig, eltörlöm az idei halloween-i bulit! – zárta le kegyetlen hangsúllyal beszédét majd egy drámai csapással, a rádió elhalkult mely csak erősítette azt a halotti csendet, mely az iskolában honolt. Az egész osztályt hallgatott, emésztették az információkat és próbálták feldolgozni az előbb hallottakat.

Ahogy végig néztem osztálytársaim csalódott arcain, eszembe jutottak a lány öltözőben lezajlott beszélgetések melyek hetek óta, kivétel nélkül arról folytak, hogy ki kivel megy, mit vesz fel és mennyire várja, mérhetetlen bűntudat kezdett mardosni. Bűnösnek éreztem magamat mindenki helyett hiszen, mint a „csapat kimondatlan esze", nekem kellett volna előrelátóan gondolkodnom és meghátrálnom mikor még lehetőség volt rá. Figyelembe kellett volna vennem hogy az éremnek két oldala van és a kezdeti sikerek öröme mellett, arra is gondolni hogy bármikor jöhet egy gödör ami kigáncsolja a tervet. De nem tettem, mert lefoglaltak az érzelmeim és buta birka módjára követtem a tömeget. Hatalmasat csalódtam magamba.

Hagytam hogy a szerelem és Louis megszédítsen és elfelejtettem használni az agyamat pedig DÖK alelnökként elvárják tőlem hogy mindig körültekintő és felelősségteljes döntéseket hozzak, akármilyen apróságról is van szó.

A bűntudat felemésztett és miközben könnyeimmel küszködtem, az alelnöki posztom lemondását fontolgattam. Viszont tudtam hogy nem tehetem meg mert azzal magamra irányítanám a figyelmet és gyanússá válna hogy miért pont most, továbbá ha én bukok, akkor a többiek is, őket pedig semmi pénzért nem kevertem volna bajba, így ezt a tervet elvetettem. Úgyis csak nyárig kell kibírnom, utána az iskolából való távozással együtt a posztot is automatikusan elveszítem.

Ilyen gondolatok kergették egymást az agyamba melynek hatására szép lassan elment az életkedvem és miközben az élet lassan visszatért az órára. A tanár az általunk hozott könyv elővételére ösztönözte az osztályunkat majd mikor szembesült azzal hogy 24 emberből mindössze 8 teljesítette a kérését, irodalmi nyelven megfogalmazott szidásba kezdett. Az oktató dühöngött, a diákok gyászolták a bulit, én pedig csendben haldokoltam a sarokba. Így telt el az óra.

A szünetet jelző csengőszó megkönnyebbülést hozott mindenki számára, rám kiváltképp mert úgy éreztem, egy percnél tovább már nem bírom elfojtani a könnyeimet. A lelkem nehéz volt, a szívverésem tompa, látásom homályos, könnycsatornám tele és legalább annyira vágytam egy kis magányra, mint nyugalomra és sírásra.

Ezért hiába volt nagy bunkóság a többiekkel szembe, rögtön a csengőszót követően sebesen egy kupacba rendeztem cuccaimat és egyetlen szó nélkül rohantam ki a terem ajtaján, a kolesz szobánkat megcélozva. Volt 15 percem arra hogy felérjek, megnyugodjak és visszaérjek a következő órára mely elméletben elégnek tűnt.

Már a szobánkhoz vezető lépcső közepén jártam és kezdtem érezni ahogy a torkomat szorító gombóc zsugorodni kezd ahogy távolodok a gyűlölködő diákoktól, mikor egy férfias kéz hirtelen karon ragadott és egyetlen mozdulattal, kíméletlenül maga felé fordított.

- Neked meg mi bajod? – kérdezte élesen mire a lelkemben tomboló fájdalom és szomorúság helyét, düh vette át. Feszült voltam és Louis lekezelő viselkedése közel se hatott rám nyugtatóan így bármennyire is tiltakoztam ellene, készen álltam magamat meghazudtolva, Tina stílusában elküldeni a franca, ha nem állít magán.

- Az Louis, basszus hogy elcsesztük – kiáltottam rá idegesen – az egész iskola miattam bűnhődik és én ezt nem bírom nézni – panaszoltam el neki dühöngve majd sarkon fordulva, folytattam az utamat felfelé, remélve hogy nem követ. De nem volt szerencsém, Louis felvette a tempómat és mellettem gyalogolva, folytatta a vitát.

- De ugye nem akarsz beköpni minket a dirinek? – nézett rám aggodalmasan mire én szokásos módon szemet forgattam de ezúttal nem volt mozdulom mögött semmi vidámság.

- Azért ennyire ne nézz hülyének – vettem oda neki foghegyről, olyan bunkó hangnemben, ami nem csak őt, engem is nagyon meglepett.

- Akkor mit akarsz csinálni? Kilépsz? – kérdezte fennhangon, a lépésben is megtorpanva mely engem is megállásra késztetett. Romantikus kettesben álltunk egymással szembe, egy kihalt folyosó közepén, pusztán annyi volt a baj, hogy a szituációban nem volt semmi romantikus. Szerelem helyett feszültség töltötte meg a levegőt és minden eltelt másodperccel közelebb kerültem ahhoz hogy robbanjak. Márpedig pont azért akartam felmenekülni a szobámba, hogy ennek ne legyen senki szemtanúja.

- Nem is rossz ötlet! – vágtam vissza erélyesen, félig kiabálva melynek hallatán, Louis arcáról leolvadt minden érzelem, ajkai lekonyultak, ragyogó kék szemeinek ragyogása eltűnt, láthatóan elkeseredett válaszom hatására amit nem értettem.

- De...mi lesz a csapattal? – kérdezte akadozva, tőle sose látott bizonytalansággal. Miért töri le ennyire annak gondolata hogy kilépek a hülye csapatából?

- Maradtok elegen, ott van még Lucy és Connor is, ők is segíthetnek – feleltem immár nyugodtabb hangnemben. A beszélgetés hatására még arról is elfeledkeztem hogy egy perce még sírógörcs kerülgetett.

- De nélküled nem igazi a csapat. Társalapító vagy. A csapatnak szüksége van rád. Az iskolának szüksége van rád – a mondat ezen részen a hangja hirtelen elcsuklott, viszont a hangsúlyából éreztem, hogy még van folytatás, mégse mondott semmit. Nagy, csillogó, ártatlan szemekkel nézett rám melyek tele voltak érzelemmel. Nem mondta ki, mégis éreztem hogy sokkal több van az érvelése mögött mint a csapat érdeke. Önző szándékkal akar a bandába tartani és ezt a szándékot sejtettem is, csak nem akartam elhinni. – Nekem szükségem van rád

Aztán kimondta. Kimondta és én abban a pillanatban megtörtem.