Samantha szemszöge:

Szegény Connor kissé értetlenül állt a felszólalásom kelltette felforduláshoz viszont ezt próbálta palástolni azzal hogy minket utánozva, ő is zsákot ragadott és tölteni kezdte. Nagy meglepetésemre a zsákolásban mindenki kivette a részét, még a lusta „főnök" is beállt segíteni Tony mellé mivel ahhoz már túl nagy volt az egója hogy megtöltsön egy egész zsákot de értékeltem hogy legalább hozzájárult kicsit a feladathoz.

A szoba padlóján szeret heverő lufik csak nem akartak elfogyni viszont az időnk ezzel párhuzamosan úgy csökkent mintha muszáj volna neki melynek hatására ismét elkapott a félelem hogy lehetetlen időben végeznünk. Mégis, az univerzum újra megsegített mikor 11 előtt 10 perccel ugyan, vagyis az utolsó pillanatok egyikében végre nem került a kezem közé több lufi, már csak 10, szépen egymás mellé hajított, lufikkal kitömött zsák feküdt az ajtóban. Annyira meghatódtam hogy csodával határos módon mégis sikerült véghez vinnünk a nagyszabású tervünket hogy megkönnyebbülésem közepette majdnem elsírtam magam. Pattanásig feszült idegeim, ugyan csak egy rövid időre de ellazulhattak. Soha nem értékeltem még a nyugalmat annyira mint akkor. Mióta a DÖK bizottság mellett végzős diák és a szabad szombat csapat tagja is vagyok az stressz szintem napi 17-8 órában egészségtelen mértékű.

Viszont a békés állapot nem tartott sokáig. A pillanat szétpukkadt, akár a zöld lufi Tony kezében fél órával ezelőtt mikor véletlenül túl sok oxigént töltött belé, mikor Tina felhívta a figyelmemet arra hogy ideje lenne öltöznünk és hogy az újonnan érkezőknek nincs fekete ruhája mire nekem muszáj volt nagy fájdalmak árán újraindítanom az agyamat. Connor kicsit kedvezett nekem mikor bejelentette hogy a kolesz szobája futva 2 percre van innen így hamar áttud öltözni és majd találkozunk a helyszínen, a következő pillanatban pedig már az ajtón túl járt. Viszont Lucy több utcára lakott a kolesztól, ha végig futotta volna se ér vissza időben, ám a segítségére szükség volt, így azt se engedhettük meg hogy nem jön velünk.

- Majd én adok neked ruhát! Kb egy lehet a méretünk – kiáltott fel lelkesen Tina majd a szekrényéhez szökkenve nagy hévvel kitárta azok ajtóit és könyékig eltűnt a polcokra betömködött ruhák között.

- Ti meg mire vártok? – szegeztem neki a kérdésemet az ajtóban ácsorgó, de mozgásra nem sok szándékot mutató fiúnak akik türelmesen vártak a bajszuk alatt mosolyogva. Ám kérdésem hallatára mindketten kizökkentek laza állapotukból és dadogással próbálták húzni az időt hogy közben kitalálhassanak valami magyarázatot.

- Hát izé... - kezdett bele összeszedetlenül Louis miközben zavarában a tarkóját dörzsölgette – mire is várunk Tony? – dobta át a labdát a haverjának aki egy morcos pillantás után, csupán ennyit fűzött hozzá.

- Én személy szerint rád várok mert nálad van a szobakulcs – mondta közönyösen majd zsebre vágta kezeit és kifordult a szobából, maga mögött hagyva a leforrázott barátját aki értetlenségében hirtelen csak bambán bámulni volt képes. De Tony ezt a problémát is megoldotta – told már ki a segged, ha elkésünk akkor feleslegesen melóztam! – hallatszott be a folyosóról ingerült ordítása mely mindenkit kisebb meglepetésként ért ugyanis hozzá voltunk szokva ahhoz hogy Tony csak két hangnemen képes beszélni: cinikusan és közönyösen, illetve hogy mindig nyugodt annak következtében hogy néhány kivételtől eltekintve, magasról tesz a világra. Őszintén nem hittem volna hogy valaha megélem azt hogy a nagy Tony Lost kiabál de úgy látszik ez egy ilyen nap. Csupa meglepetés és váratlan esemény.

Tony felemelt hangjára Louis végre kegyeskedett ki cammogni a szobánkból így mi is neki állhattunk az átöltözésnek. Tina néhány fekete darabot dobott Lucy kezébe majd magának is elővett egy ruhát mialatt én is kerestem magamnak egy megfelelő öltözéket.

Lucy először vonakodott előttünk átöltözni amit megtudtam értetni elvégre szinte idegenek voltunk egymás szemében de végül be kellett látnia hogy szorított az idő így fénysebességgel ugyan de magára húzta Tina ruhát. A barátnőm szemmértéke nem csalt, valóban majdnem ugyanaz volt a méretük ezért Lucy-nak legalább amiatt nem kellett aggódnia hogy több számmal nagyobb ruhákat visel.

Viszont hiába voltunk mi már készen, nem indulhattunk el ugyanis nem tudtuk volna hárman egyszerre lecipelni a zsákokat – mert habár könnyűek voltak, de túl sok volt belőlük – melynek okán kénytelenek voltunk megvárni míg a srácok is befejezik a szépítkezést és a ráérős tempójukban, újra átérnek a kollégiumon.

.......

Pontosan úgy ahogy az első betörésnél, felsorakoztunk az épület fala mellett és szoborrá dermedve vártunk. Louis állt legelöl, mögötte Tony, én, Tina, Lucy és Connor zárta a sort. Mindannyiunk vállain 1-1 zsák pihent melyek nagyban megnehezítették a járást és mozgást, mindössze az vigasztalt hogy visszafelé már nem kell velük bajlódni mert üresek lesznek.

Nem tudom milyen matematikai logaritmus vagy megérzés alapján számította ki Louis hogy mikor válik biztonságossá a behatolást, mindenesetre egy számomra véletlenszerűnek tűnő pillanatban az ajtóhoz szökdécselt majd kitárta nekünk. A zsákok miatt egyesével, néhány másodperces szünetekkel léptünk be az iskolába és telepedtünk meg az aulában míg az utolsó ember, Louis is be nem futott közénk az ajtó csendes becsukását követően.

- Oké, mondom a tervet – szólaltam meg elfojtott hangon mire mindenki körém gyűlt egy eldeformálódott kört alkotva.

- Mikor lettél TE a főnök? – vágott közbe sértődötten Louis melyre a megszokott szemforgatás volt a válaszom.

- Jó, akkor főnök – ezt az egy szócskát külön megnyomtam hogy kihallatszódjon az ellenszenvem – halljuk a tervet – Louis egy fél percig gondolkozva meredt maga elé míg végül megadva magát, bosszúsan felhúzta az orrát és morogva visszaadta nekem a szót.

- Jó, akkor mindenki próbálja úgy szórni a lufikat hogy ne legyen egy kupacba de ne is szóródjanak annyira szét. Nagyjából fedjük le az aula területét – vázoltam fel nekik mutogatva az elképzelésemet. Szavaimat mindenki egy bólintással vette tudomásul majd zsákjaikat megragadva, neki kezdtek a lufik kipakolásának. A kör felbomlott, már csak kettesben ácsorogtunk a gyűlés helyén Louis-al.

- Ennyi volt a terv? – ráncolta össze homlokát balgán mire egy elégedett vigyort villantottam rá.

- Miért, mire számítottál? – nevettem rá egy költői kérdést követően – ezek csak lufik – mondtam miközben kiemeltem egy lufit a zsákból aztán végszóra egyszerűen a földre ejtettem.