Samantha szemszöge:

Mint akik ellentétes pólusú mágneseket nyeltek, úgy indultunk el tökéletesen egyszerre a másik felé, hogy aztán középen végre találkozhassunk. Gátlástalanul ünneplő, ujjongó diákokat kerültem ki, toltam finoman arrébb vagy éppen léptem át, azzal az eltökélt szándékkal, hogy Louis közelébe kerülhessek, miközben egy pillanatra se vesztettem őt szem elől. Tekintetünk összefonódott, ahogy a szívünk is és egyikünk se akart menekülni. Mosolya erőt adott ahhoz, hogy elé álljak és bevalljak mindnet. Kedves tekintete bátorított, hogy még van remény. Maradt egy kicsi a szíve mélyen abból a szeretetből, amit irántam érzett.

Már csak méterek választottak el minket egymástól és készültem szólásra nyitni a számat, mikor hirtelen mellénk szökkent egy vidám Sarah, aki érezhetően pulzált a vérében száguldó adrenalintól. Úgy fel volt pörögve, mint aki épp most szívott el egy csíknyi drogot és a szer hatásának a tetőfokán áll.

- Todson, tartozol nekem egy köszönömmel – vágott rögtön a közepébe, a mondat végét elnevetve, mire én elkezdtem komolyan elgondolkozni azon, hogy vajon a korábbi hasonlatomnak talán lehet némi valóságalapja, de gyorsan rájöttem, hogy Sarah nem olyan és egyébként se tudna egy könnyen szert szerezni errefelé.

- Ennyi erővel mindenkinek – felelte lazán Lou, majd a megfelelő hatás elérése érdekében, nemtörődömségét fokozta azzal, hogy kezeit a térd felett végződő farmer rövidnadrágja zsebébe csúsztatta. A szettje egyébként ezúttal is szívdöglesztő volt. Az előbb említette rövidnadrágot egy fekete V kivágású pólóval és szintén fekete Vans márkájú alacsony szárú tornacipővel párosította. Annyira sexy volt, hogy kezdtem magam különlegesnek érezni, amiért egy olyan fiú, mint ő, kitűntet engem a figyelmével.

Egy normális világban az olyan típusú lányok, mint én, max messziről ábrándozhatnának az olyan menő, tökéletes kinézetű és ráadásként még remek humorral is rendelkező fiúk után, mint Louis, nemhogy a barátjának tudni őket, esetleg többnek...

- És hogy tervezed meghálálni? – gördítette tovább a beszélgetést Sarah, mialatt Louis diszkréten egyre közelebb araszolt hozzám, míg végül le nem horgonyozott mellettem. Megcsapott a dezodorjának illata és onnantól elvesztettem a dialógus fonalát.

- Majd beszélek Tony-val, hogy hozzon össze egy vizes póló bulit – húzta széles mosolyra ajkait, ezzel megmutatva az összes makulátlan fogát.

- És az nekünk lányoknak miért lenne jó? – értetlenkedett a DÖK elnök. Ez a kis részlet nekem is felkeltette az érdeklődésemet, így erőszakosan kizártam a tudatomból Lou aromáját és igyekeztem a szavaira összpontosítani. Mit ne mondjak, nem volt egyszerű, tekintve, hogy emellett még zakatolt a szívem az előttem álló szerelmi vallomás és annak következményei miatt.

- Élvezhetitek a férfiak kitüntető figyelmét – érkezett az informatív válasz a fiút, melyre mi lányok összehangolt szemforgatással reagáltunk. – Mellesleg remek buli lesz – fűzte hozzá perverz mosollyal, majd felröhögött a saját remek viccén.

Az előbb látott komolyságának az utolsó szikrája is elpárolgott belőle és visszatért közénk az a Louis, aki mindenből viccet csinál, sose nő fel és annak ellenére, hogy folyamatosan perverz utalások tesz, még senki se képelte fel, mert mindenki kedveli.

- Rendben Todson, mára elég volt belőled – fecsegte nevetve Sarah, aztán futólag ellenőrizte a telefonját – most mennem kell. Ja, jut eszembe, egyébként várunk a következő DÖK gyűlésen

- Mindig egy élmény önnel beszélni elnök asszony – biccentett egyet röhögve Lou, melyre az elnökünk csak legyintett egyet, majd azzal a lendülettel magunkra hagyott minket.

Amint kettesben maradtunk a lámpaláz jellegzetes tünetei kezdtek el jelentkezni rajtam, melynek következtében, hiába volt a fejemben egy kész beszéd, egyetlen szóra se emlékeztem, de még ha eszembe is jutott volna, akkor se bírtam volna megszólalni. Csak tátogtam és nyöszörögtem, mint egy partra vetett hal, majd mikor erre ráébredtem, rögtön szégyenkezve lesütöttem a szemeimet.

Megalázva vártam, hogy Louis kinevessen vagy faképnél hagyjon a viselkedésem miatt, ám ehelyett, bizonyítva az állítást, hogy ő egy tökéletes fiú, finoman megemelte az államat és biztatóan rámosolyogott.

- Gyere, menjünk egy csendesebb helyre – mondta gyengéden és az ujjainkat összekulcsolva, elkezdett kivezetni az iskola területéről. Ha akartam se tudtam volna ellenkezni, a szavak a torkomon akadtak, így csak követtem őt, ingatag lábakkal és őszinte csodálattal.

Nem ismertette velem az úti célunkat, én se kérdeztem, de nem is volt fontos. Hagytam, hogy oda vezessen, ahova csak akar, hiszen nem a helyszín volt a lényeg, hanem ő.

Végül egy rövid séta után a tengerparton kötöttünk ki, mely hétköznap délelőtt révén, turistákkal, kutyás gazdikkal és nyugdíjas párokkal volt tele. Louis egy távolabb eső sziklatömb tövébe hozott engem, majd szó lehuppant a homokba. Lerúgta magáról a cipőjét, fészkelődött egy kicsit, aztán jelezte nekem, hogy üljek mellé, amit én azonnal teljesítettem.

Abból a szögből teljes rálátást nyertünk a tengerre, amit csak néha zavart meg egy-egy elhaladó emberke.

Tudtam, hogy most már nem lehet több kifogásom, hiszen elhatároztam, hogy megteszem, csak azzal kapcsolatban voltam bizonytalan, hogy miképp kezdjek bele. Vágjak a közepébe vagy lassan vezessem fel neki? Hagyjam, hogy ő kezdjen el beszélni? Esetleg őt utánozva, egyszerűen csókoljam meg?

Végül addig kombináltam a dolgokat, míg a fejem is belefájdult a sok gondolatba, ezért elengedtem magamat és hagytam, hogy a szívem vezessen végig ezen az úton. Kikapcsoltam az agyam és kitártam a szívemet. Biztos voltam abban, hogy ő ismeri a megfelelő szavakat.

- Szerettem volna veled beszélni valamiről – kezdtem egy mély sóhaj után, miközben a csupasz lábfejeimmel a homokot túrtam. Lou bólintott egyet, de nem nézett rám. Tekintetét a vízen tartotta, amit rossz előjelnek könyveltem el, ennek ellenére folytattam. Hoztam egy döntést, mely szerint, bárhogy is alakul kettőnk sorsa, most kiöntöm neki a szívemet. – Sokat gondolkoztam a buli óta. Mármint kettőnkről. A csókról – a csók említésére Louis arcizmai megrándultak, mely miatt tartottam egy kis szünetet, hátha hozzá fűz valamit, de ő néma maradt. Egyre kevesebb önbizalommal és reménnyel beszéltem tovább. – És ha már itt tartunk, szeretnék bocsánatot kérni a viselkedésem miatt. Be kell vallanom, hogy sokáig én magam se tudtam, hogy pontosan mit érzek. Észrevettem a jeleket, de nem tudtam, hogy komolyan gondold-e őket vagy csak viccelődsz, mint mindig. Emellett egy kicsit féltem is attól, hogy ha újra kezdjük, akkor nem-e ismétli meg a történelem önmagát. Aztán mikor a szobában ráébredtem, hogy megbántottalak és hogy elveszíthetlek, rájöttem, hogy hiába küzdök, megint ugyanazt érzem, mint 3 éve – ennél pontnál Louis nyelt egy hatalmasat és egyre erősebben fókuszált a hatalmas víztömegre, mintha megbabonázná. Ezúttal se szólt semmit. – Szóval, nem tudhatom pontosan, hogy te mit érzel, de ha az a dal, tudod, a sad song, egy vallomás volt az érzéseidről, akkor azt mondhatom, hogy a dolog kölcsönös, mert én is ugyanezt érzem. Én nem akarlak elveszíteni, szóval, ha már késő, akkor én boldogan elnyomom az érzéseimet és maradhatunk barátok, folytathatjuk úgy, ahogy eddig, de ha mégse...ha te is többet akarsz, akkor itt vagyok. – az utolsó szavakat szinte már csak leheltem, a hangom remeget, a szívem vadul kalapált, a világ halványodott körülöttem a magas vérnyomás következtében. Louis reakciója, ami nem változott a monológom kezdete óta, megrémisztett és sírásra késztette. Elkéstem. El löktem magamtól a bulin és ezzel elbaltáztam az egyetlen lehetőségemet.

Az első könnycseppek kiszabadultak a szemgödreimből és lelkesen futottak végig az arcélemen, mikor a fiú hirtelen rám kapta a tekintetét. A csordogáló könnyeim látványára pupillái kitágultak, majd az ujjai elindultak az arcom felé és felitatták a sós cseppeket.

- Sammy, drágám – a megszólításra rögtön felkaptam a fejemet, mire szembetaláltam magam egy csodálatos kék szempárral, mely egy varázslatos világot rejtett magában – szerinted azért csókoltalak meg, azért utalgattam folyamatosan és azért hajtok rád szeptember óta, mert a barátod szeretnék lenni? – hanglejtése és mosolya elárulta, hogy csak költői kérdésnek szánta a mondatát, ezért direkt nem válaszoltam, pusztán szégyenlősen lehajtottam a fejemet. A pólóm alját megfogva, egy gyors mozdulattal letöröltem az arcomra száradt cseppeket, de mindez csak pótcselekvés volt, mert annyira zavarban voltam a szituáció miatt.

3 éve, mikor elsőben összejöttünk, sokkal egyszerűbb volt minden. Akkor nem éreztem semmi hasonlót, az egész jelent nem tartott tovább pár percnél. Egy párbeszéd közben kiderült, hogy kölcsönösen tetszünk egymásnak, majd Louis megkérdezte, hogy leszek-e a barátnője, gyors csók és már vége is volt. Így visszagondolva, abszolút nem volt romantikus regénybe illő, talán még szerencsés is, hogy így alakult és lehetőséget kaptunk egy szebb, érzelmesebb egymásra találásra. – Verd ki a fejedből ezt a butaságot, hagyd abba egy kicsit, hogy mindent túlgondolsz és nézz a szemembe – úgy tettem, ahogy kért és miután a pillangók felébredtek a hasamban, kisebb hányinger fogott el, amit erőszakkal próbáltam eloszlatni. Más se hiányzott volna, mint hogy a szerelmi vallomásunk közepén lerókázzam Lou-t – szeretsz engem?

- Igen – vágtam rá hezitálás nélkül – te szeretsz engem? – kérdeztem rá óvatosan, bizonytalanul, a legrosszabból tartva. Valamiért még akkor és ott se tudtam teljesen biztos lenni abban, hogy ő is viszonozza az érzéseimet. Hiába a sok jel, nekem hallanom kellett, ahogy kimondja.

- Hát nem egyértelmű? – szökött ki az ajkai közül egy apró, hitetlenkedő nevetés, mialatt az arca egyre csak közeledett hozzám – első óta mást se csinálok, csak szeretlek – suttogta, majd végszóra az ajkaink végre összeforrhattak egy tökéletes csókban. Ez más volt, mint a bulin elcsattant puszi. Ebben nem volt bizonytalanság, sietség, kétség vagy félelem. Ez szeretettel, reménnyel és boldogsággal volt átitatva.

Tökéletes volt a hely. Tökéletes volt az időzítés. Tökéletes volt a fiú.

És egy végtelen pillanatig, a világ is tökéletesnek tűnt.