Samantha szemszöge:

A hangfalakból dübörgő Uptown funk című sláger utolsó akkordjai is elhaltak, mire a táncparketten eddig vidáman ugráló diákok mozdulatai is lelassultak és rövid pihenőt tartottak. Voltak akik elballagtak üdítőt szerezni vagy ledobták magukat a kikészített székek egyikére, míg mások kitartóan dobogták az ütemet a lábukkal és lelkesen várták a következő számot, ám az még hosszú másodpercek múlva se érkezett meg.

Értetlenül kaptam hátra a tekintetemet, hogy megtudjam, mi a késés oka, mikor a hangfalak hirtelen életre keltek és felcsendültek egy lassú számhoz illő zongora dallam első hangjai. A meglepettségemet még tovább fokozta tény, hogy Louis váratlanul kilépett a helyéről és mellém szökkenve, finom megfogta a kezemet, majd a tánctérre vezetett. A döbbenettől se szólni, se mozdulni nem tudtam, a légzésem is szakaszos volt, miközben Lou magabiztos mozdulatokkal átkarolta a derekamat az én kezeimet pedig a nyakába vezetett, aztán gyengéden, ütemre dülöngélni kezdett velem. A mozgásunk a legnagyobb jóindulattal se volt nevezhető táncnak, viszont akkor nem is ez volt a lényeg, ugyanis, miután az elmém tisztulni kezdett és már nem csak hallottam a zenét, hanem felfogni is képes voltam a dalszöveg sorait, rádöbbentem, hogy ez a szám egy szerelmi vallomás.

- Without you, I feel broke, Like I'm half of a whole, Without you, I've got no hand to hold, Without you, I feel torn, Like a sail in a storm, Without you, I'm just a sad song, I'm just a sad song. – egy kellemes hangú férfi csodálatos hangja töltötte be a termet, melyben folyamatosan fogyott a levegő. Legalábbis engem légszomj fojtogatott, ott Louis erős karjai között, ám ez közel se a fiú miatt volt, sokkal inkább a helyzet miatt, amibe a semmiből kerültem. Nem hagyott elég időt arra, hogy feldolgozzam. Túl sok volt az inger, az érzés, az információ, amit a tánccal és a körültekintő dal választással közölt velem. Mert lehetetlennek tartottam, hogy mindez véletlen legyen. Louis ezt eltervezte és üzenni akar vele valamit nekem.

Már legalább a szám fele lement, mire elég erőt és bátorságot gyűjtöttem ahhoz, hogy a szemeimet felvezessem a lábaimról, a fiú mellkasán át, a szempárjáig, amik egészen eddig engem figyeltek. A pillantásunk egy végzetes másodpercben találkozott és még a világ is megfagyott körülöttünk, mintha csak szemtanúja akarna lenni az eseményeknek. A zene tovább folyt a háttérben, viszont mi már mozdulatlanul álltunk a terem egyik nyugodt sarkában, egymáshoz simulva és egybefonódó pillantásokkal.

- Sammy – törte meg halkan a csendet Lou, mialatt a keze az arcomra simult és óvatosan cirógatni kezdte azt. Először még bizonytalanul nyúlt a bőrömhöz, majd mikor látta, hogy nem fogom ellökni, bátrabban simogatott férfias ujjaival. Érintése egyszerre hatott rám megnyugtatóan és emelte az egekbe a vérnyomásomat, ami eddig se volt éppen alacsony. A lábaim remegtek, a tüdőm összeszorult, a hasam görcsölt, a torkomba gombóc költözött. Rövidesen a hőség is kínozni kezdett, miközben realizáltam magamba a tényt, hogy ugyanazokat a tűnteteket produkálom, mint mielőtt pár hete elájultam a terem közepén, viszont akkor nagyon nem akartam eddig eljutni. Tudni akartam, hogyan végződik ez a pillanat. Tudnom kellett, hogyan végződik, különben megőrülök. Az a sok utalás, perverz megjegyzés, közeledés és együtt töltött idő...létezik, hogy több lett volna, mint egyszerű bolondozás? Louis-ban valóban komoly érzelmek rejtőznének? – Ne játszunk tovább – suttogta közénk a levegőbe, majd mielőtt megszólalhattam volna, elhallgatatott egy csókkal. Ajkai pontosan olyan tökéletesen simultak az enyémre, mint három évvel ezelőtt és pontosan ugyanazok az érzések hatalmaskodtak el rajtam, mint anno régen. Már nem is emlékeztem, milyen varázslatos érzés a fiú karjai között, őt csókolva lebegni és akárcsak a fiatalabb Sam, most is azt kívántam, bár soha ne érne véget ez a csodálatos pillanat. De sajnos véget ért.

Mindössze alig fél percet, egy hosszabb szájra puszit kaptam Louis-tól, mielőtt elhúzódott volna tőlem és ismét ugyanott álltunk, mint mielőtt a föld megállt volna a forgásban, ugyanis ilyen érzés volt vele csókolózni. Nem létezett más, nem érzékeltél mást, nem is akartál mást.

- Louis – leheltem ki magamból erőtlenül a nevét, még mindig a történtek hatása alatt állva, ám a hangom beleveszett a hangos zenébe – mégis mit csinálsz? Mi ezt nem tehetjük – ellenkező szavaim hatására a velem szembe álló csillogó tekintetű fiú vonásai elkomorodtak és olyan csúnya, dühös pillantást vetettem rám, hogy megrémültem. Eddig még sose sikerült komolyabban kihoznom őt a sodrából, állítása szerint azért, mert nem tud rám haragudni, viszont ez a kijelentés abban a pillanatban megdőlni látszott, mivel nagyon úgy tűnt, Louis most unta meg, hogy folyamatosan elutasítom. Sejtettem, hogy előbb vagy utóbb elfog érkezni ez a pillanat, és habár ez volt a célom, nem hittem volna, hogy ennyire pokolian fájni fog. A lelkem szinte belepusztult a gondolatba, hogy elvesztettem azt a fiút, akiért a szívem dobogott.

- Meddig akarsz még küzdeni a boldogság ellen? – vádló és neheztelő szavai mázsás súlyként nehezedtek a már egyébként is megviselt, omladozó lelkemre, mely nem gyakorolt jó hatást az egészségi állapotomra. Egyre nehezebben bírtam talpon maradni és visszanyelni a könnyeimet. A feszültség tombolt bennem és égtem a vágytól, hogy minden idegességemet kiadjam magamból egy sikítás formájában. Minden végtagom izzadtságtól csillogott, a szívem vadul pumpált a mellkasomban, én pedig az összeomlás határán egyensúlyozva néztem farkasszemet Louis-val, kinek arc kifejezése csak még nyugtalanabbá tett. Mindössze egyetlen gondolat volt világos a fejemben tomboló káosz közepén: menekülés!

Viszont, mindezek mellett, hiába a sok elterelő inger, a kérdése célba talált és elgondolkoztatott, elvégre, az utóbbi időben sok kérdést feltettem magamnak, azonban ezt, ami talán a legfontosabb, még soha: mégis meddig akarom ezt csinálni? Az világos számomra, hogy a félelem és a bizonytalanság akadályoz meg abban, hogy önmagamat Louis közelébe engedjem, ám azon még sose elmélkedtem, hogy ez az állapot meddig fog fennállni. A szabad szombat akció végéig? Míg Louis meg nem unja, hogy utánam fut? Vagy amíg én fel nem adom az ellenkezést ellene? Azt se tudtam volna megmondani, mikor kezdődött, nem hogy azt, mikor lesz vége. Ellenben, Louis ott állt velem szemben és nem várhatott örökké, annak okán se, hogy alig 1 percen belül muszáj lesz zenét váltania, ugyanis a szám véget ér.

- Nem tudom – böktem ki végül egy levegővel, harmat gyenge hangon, mely felemésztette az összes erőmet. A lábaim megremegetek alattam, a látásom elhomályosult, de még sikerült talpon maradnom. Vészen fogyott az időm. – Nem beszélhetnénk meg ezt máskor?

- Akkor itt egy könnyebb kérdés – Louis mintha meg se hallotta volna a kérésem, makacsul tartotta a beszélgetés fonalát, miközben a szeme sarkát állandóan a DJ pulton tartotta, gondolom, hogy figyelje, mennyi ideje van még hátra – miért csinálod?

Na, erre viszont tudtam volna válaszolni, hiszen ezerszer bevallottam már saját magamnak és Tinának, csak nem akartam. Nem akartam, hogy ő megtudja, mert azzal, hogy beavatom, már gyengítettem volna a magam köré vont falat, melyet egyébként is már csak a szentlélek tartott egyben.

Remegtem az idegességtől és a félelemtől. A vállai felett elnéztem a bálterem irányában, azon belül is az ajtóra fókuszált a tekintetem és elképzeltem, ahogy a fiút kikerülve, egyszerűen kifutok a szituációból.

Elmenekülök előle, az igazság elől, kettőnk elől, ahogy eddig is tettem.

A szám szélét rágcsálva és az ujjaimat tördelve szuggeráltam az egymástól pár centire elhelyezkedő cipőink orrait, mert nem mertem a beszélgetőpartnerem szemébe nézni. Jobb volt a bizonytalanság. Menedéket nyújtott a tény, hogy fogalmam sincs róla, milyen megvető vagy utálatos pillantással méreget. Elég volt hallani a csalódott hangját, mely úgy hatott rám, mintha kést szúrtak volna a szívembe.

Nem akartam én őt bántani. Nem akartam neki csalódást vagy fájdalmat okozni. Nem akartam, mégis megtettem, pedig sejthettem volna, hogy a történet végén egyikünk sérülni fog, csak bíztam benne, hogy az a valaki én leszek. Én megérdemlem, ő viszont nem.

Ilyen gondolatok forogtak a fejembe, mialatt a szám lassan elhallgatott körülöttünk és csend telepedett a teremre, mire meghallottam, ahogy valaki ingerülten a nevemen szólt. Ám nem az a személy volt, akire elsőre gondoltam, tekintve, hogy az illetőnek női hangja volt.

A megmentőm pillanatokon belül befurakodott a személyes buborékunkba és mialatt Louis egy fájdalmas sóhaj kíséretében tovább állt, hogy új zenét tegyen fel, Sarah szó nélkül karon ragadott és erőszakosan maga után kezdett vontatni.

- Most nincs idő a csevegésre. Fennáll egy kis probléma!

Meglepetés! 

Nem szokásom a fejezetekhez írkálni, viszont ezúttal indokolt, mert egy fontos dolgot szeretnék veleteket közölni. Akik tagjai a facebook csoportnak, már tudnak róla, hogy a tegnapi nap folyamán sikerült végig írnom a történetet, szóval, mos rendelkezésemre áll az összes fejezet. Azok az olvasók, akik már régóta követnek, valószínűleg már tudják, hogy ezután mi következik. 

Úgy döntöttem, hogy a hagyományokat nem megtörve, ezúttal se fogok mindig 1 hetet várni, hogy kirakhassam a részeket, inkább naponta feltöltök új fejezetet, míg a végére nem érünk. 

A történet végül 67 fejezetes lett + epilógus, ezért 8 napig számítsatok napi frissitésre, utána lehet lesz egy kisebb szünet, amíg megírok magamnak néhány fejezetet a következő történetemben. 

Na, nem is tartalak fel titeket tovább, mindössze ennyit szerettem volna mondani. 

Legyen szép napotok <3 találkozunk holnap 

puszi :*