Samantha szemszöge:

- Nem láttad Tina-t? – kérdezetem rá kíváncsian és kissé aggodalmaskodva barátnőm tartózkodási helyére, az éppen terembe toppanó Tony-nak célozva kérdésem, aki miután levágta a táskáját a padra, fáradtan zuhant le Louis mellé a székre. Ötletem se volt mi történhetett vele, de úgy tűnt, bármi is volt, eléggé megrázta őt, tekintve, hogy mennyire nem találta önmagát. Kába volt és mintha nem lett volna köztünk szellemileg. Csak azután kapott észbe, hogy Louis oldalba könyökölte, majd ingerülten tájékoztatta, hogy kérdeztem tőle valamit. Gyorsan megismételtem neki szavaimat, amikre ezúttal végre választ is kaptam.

- Összefutottunk Mr.Toller-el a lépcsőn és elhívta magával. Azt mondta, beszélni szeretne vele – mindössze annyit mondott, aztán szó nélkül belemerült a telefonja és az internet világába, én pedig gondolkodóba estem. Gyanúsan sokszor kerülnek ők egymás közelébe. Már a sokadik eset volt az elmúlt 1 év során, hogy Mr.Toller négyszemközti beszélgetésre invitálta Tina-t, vagy éppenséggel a barátnőm akart vele sürgősen társalogni az irodalom anyaggal kapcsolatban. Ez még önmagában nem is lett volna annyira furcsa, ha Tina bukásra állna a tárgyból, ám tulajdonképpen az egyik legjobb az osztályból. Neki lenne a legkevesebb szüksége plusz segítségre, mégis rendszeresen bent marad óra után a terembe konzultációra. Mintha keresné a tanár úr társaságát.

Aztán hirtelen belém hasított a felismerés. Nem lenne egyedi eset, annak ellenére, hogy abszurd, valamilyen szinten taszító és nem utolsó sorban, mélységesen illegális, de annyira nem akarom elhinni, hogy a közvetlen közelemben, a legjobb barátnőmmel is megtörténik. Tudtam, hogy nem akar párkapcsolatot és hiába tagadta, nyilvánvaló volt, hogy piszkálja a fantáziáját Tony is, de annyira összevágott minden. Tina vonzódik Mr.Toller-hez. Bízom benne, hogy csak tetszik neki és nem keveredik butaságba, viszont ebbe akkor is bele kell avatkoznom, mielőtt túl késő lenne. Őszintén remélem, hogy még nem késtem el.

Megszédített a felfedezés. Olyanná váltam, mint Tony. Fáradtnak, kábának és a tehetetlenségtől ingerültnek éreztem magamat. Egyedül akartam maradni és sikítva összetörni valamit, vagy Tina után rohanni és elrángatni a veszélyes tűz közeléből, mielőtt megégetné magát. Azonnal tudatnom kell vele, hogy tudok a kis titkáról és bár nem villanyoz fel, segítek neki túllépni rajta és számíthat a támogatásomra.

A csengő éles visítása zökkentett ki a sokkból, amit az ajtó zsanérjaink nyikorgása követett, mely a tanár érkezését jelentette. Kiadtam a parancsot az agyamnak, hogy gyorsan szedje össze magát, mert nem engedhetem meg magamnak, hogy nem figyelek a tanórán, csak azért, mert éppen rádöbbentem arra, hogy a legjobb barátnőm (talán csak) gyengéd érzelmeket táplál az egyik tanárja iránt.

A gondolattól felbuzdulva, erősen megráztam a fejemet, majd erőszakosan kiűztem a rémképet az agyamból, ám a tábla felé tekintve, nem azzal az oktatóval szembesültem, akivel kellett volna.

- Mrs.Martin megbetegedett, én helyettesítem – tájékoztatott minket a testnevelés tanárunk, Mr.Olken, majd végig nézett rajtunk – ti már elég nagyok vagytok ahhoz, hogy ne keljen rátok folyamatosan felügyelnem. Bízhatok bennetek, hogy nem gyújtjátok fel a termet, ha egyedül hagylak titeket? - érdeklődött vigyorogva, mire rögtön érkezett a hangos válasz, miszerint nyugodtan bízhat bennünk, menjen csak. Mr.Olken látszólag kissé elbizonytalanította a túlzottan lelkes reakció, ám annyira mégse lehetett lelkiismeretes, ugyanis a kezdeti megingást követően lazán kisétált a teremből, mi pedig magunkra maradtunk.

Louis-nak több se kellett. Még be se csukódott teljesen az ajtó Mr.Olken mögött, ő már talpon volt és a tanári asztalra kihelyezett laptop-ot bűvölte. Vártam, hogy Tony is kövesse, hiszen ha hülyeségről van szó, ő mindig partner benne, de ezúttal jobban lekötötte az, ami a mobilja képernyőjén történt.

Rövidesen a többi fiú is észbekapott és lassan, egy félkört alkotva Louis köré gyűltek, aki arcáról sugárzott, hogy mennyire élvezi a reflektorfényt, miközben Steve, az egyik padra felállva, gyakorlott mozdulatokkal benyomta a projektort is, melynek következtében, pár pillanat múlva már nagyban láthattuk a kivetítőn, hogy mi folyik a gépen.

Louis éppen a szabad szombat hivatalos oldaláról töltötte le a profilképünket képező szabad szombat feliratot, majd két kattintással beállította háttérképnek. Egy pillanatra beugrott, hogy mekkora bajba fog kerülni, ha rájönnek, hogy ez az ő műve volt, de amilyen gyorsan érkezett, olyan sietősen söpörtem ki az elmémből az aggodalmat és inkább a tömeghez csatlakozva, jókedvűen felnevettem a fiú alkotásán.

- Lou, odaengedsz? Mutatok egy videót, amin én beszartam – szólalt fel röhögve Joe, a következő pillanatban pedig már nyitva is volt a youtube, melynek keresőjébe Joe beírta a megfelelő szavakat. Néhány kattintás után pedig mind tanúi lehettünk annak, ahogy egy idióta önként beugrik egy hatalmas adag kaktusz közé. Mi lányok fájdalmasan felszisszentünk a látottak hatásra, míg a fiúk hatalmas nevetéssel kommentálták a videót.

Ezután persze nem volt megállás. Úgy tűnt, minden fiú ismert egy hasonlóan debil, undorító vagy vicces videót, amit mindenképpen beakart mutatni a többieknek.

Tony-t és az osztály stréberét, Harry-t kivéve, minden fiú a laptop körül nyüzsgött, középpontban Louis-al, aki Steve és Oliver vállat átkarolva, teli szájjal, felszabadultan hahotázott azokon a videókon, amiken én csak szemet forgatottam, és ez volt az a pillanat, amikor újra, visszafordíthatatlanul beleszerettem Louis Todsonba. Ezt már kár lenne tagadni, legalábbis magamnak már felesleges volna.

Mi lányok pedig a helyünkön ültünk, egyesek nézték és nevettek a videókon, mások egymással, vagy kisebb csoportokba verődve pletykáltak, illetve voltak azok, akik nem felejtették el, hogy végzősök vagyunk és tétel kidolgozásra fordították a felszabadult perceket. Ezek közé tartoztam én is, habár többször is fel akartam adni, mivel ekkora hangzavarban fizikailag fájt a tankönyvi szövegre koncentrálni.

Így telt el a töri óra. Mr.Olken nem jött fel egyszer se ellenőrizni minket, színét se láttuk többet, pedig már lassan a kicsengetéshez közelített az idő. Éppen nagyban jegyzeteltem a II. Világháborús főbb csatahelyszíneket, mikor egy túlzottan ismerős hang ütötte meg a fülemet és azonnal elnyomta a videó zajait. Louis volt az első, aki kapcsolt és sietősen a laptop elé ugorva, egy gombnyomással leállította a videót.

- Kérjük Samantha Pirmer-t, hogy fáradjon az igazgatói irodába – mindössze ennyit közölt rideg, kemény hangnemben Mr.Nelck a rádión keresztül, mielőtt egy recsegés után elhalt a hangja, mire engem elsodortak a pánik hullámai. Abban a pillanatban, minden megtettem volna a tudatlanságért. Bár, ne lettem volna biztos abban, hogy a kihallgatás miatt kíván velem találkozni a diri és nem valami sürgős DÖK-ös ügyben akar konzultálni. Várható volt, hogy előbb-utóbb, akárcsak a gimi összes diákja, én is sorra kerülök a rettegett interjún, mégse voltam lelkileg kész rá, holott majdnem 1 egész hetem volt felkészülni. Tony és Louis már megjárták, ahogy Lucy és Connor is, már csak mi lányok voltunk vissza a csapatfőnökük közül.

A végtagjaim remegni kezdtek, a levegő a tokromban rekedt, mert a gombóc elzárta útját, miközben a gyomrom úgy összeszorult, mintha most rúgtak volna hasba egy labdával. Szédülni kezdtem, szemeim világa a homályos és az éles között ingadozott, a vérnyomásom ismét egészségtelenül magas szintre ugrott. Egy másodpercig biztos voltam abba, hogy pillanatokon belül elájulok. Ismét. És ezt a kis pihenőt, kész voltam engedélyezni a szervezetemnek. Inkább az ájulás, csak had ússzam meg az interjút.

Annyira belevoltam merülve a testem működésének tanulmányozásába, hogy csak akkor vettem észre, hogy Louis a padon áthajolva aggodalmasan szemlél, mikor hirtelen a fülemben hallottam csengő hangját.

- Elkísérjelek? – kérdezte lágyan, majd a kezét nyújtotta, hogy támaszt nyújtson. Borzasztó hálás voltam neki az önzetlen gesztusért, ám sajnos képtelen voltam ezt neki szavakban kifejezni. Ajkaim szárazak voltak, nyelven béna, az agyamban pedig beállt a teljes üzemzavar. Ilyen körülmények között, csoda lett volna, ha tudok beszélni, így jobb híján, csak bólintottam, miközben a kezét elfogadva, lassan felemelkedtem a helyemről. Ilyen állapotban léptünk ki a teremből. Louis teljes erejével engem támogatva, én pedig úgy, mint aki éppen a kivégzésére tart.