Louis szemszöge:

Esküszöm az életemre, hogy kevésbé lepett volna meg az, hogy egy csapat tehén beront az iskola kapuin, mint Tina felém tanúsított viselkedése. Megvoltam győződve arról, hogy Tina előbb segítene kiiktatni Mr.Nelck-et az élők sorából, mint nekem behálózni Sam-et, mégis ez történt. Oda libbent mellém és szabályosan megparancsolta, hogy menjek beszélgetni a barátnőjével, miközben ő egyszerűen lehuppant az én helyemre Tony mellé, akit legalább annyira ledöbbentettek az események, akárcsak engem.

De ennek ellenére, természetesen hülye lettem volna nem élni az ajánlattal, így egy gyors hálálkodás után, már repültem is a szöszi csajhoz, aki teljes nyugalommal pakolgatta a poharak. Talán fel se tűnt neki a csere, míg meg nem szólítottam, azután viszont ő se volt rest kimutatni, mennyire lesokkolódott.

Ha őszinte akarok lennie, habár rettenetesen örültem, hogy végre kicsit kettesben lehetünk, mégis volt bennem egy kis kétség afelé, hogy Sam milyen magatartást fog felém tanúsítani, illetőleg, hogy képesek leszünk e normálisan kommunikálni. Nem másért féltem ettől, mint a pár hete történtek miatt, mikor egy gyengébb pillanatban vallomást tettem neki, olyan formában, hogy szükségem van rá. Nem is tudom pontosan megfogalmazni, hogy mit vártam tőle, de biztosan nem azt, amit kaptam. Sam ugyanis teljesen kiborult, sírógörccsel küszködve omlott össze a suli padlóján és fel se nézett begubózódott pózából, míg fel nem csendült az óra kezdetét jelző csengő. Egyedül a hang hatására volt hajlandó felkelni és engem szó nélkül kikerülve, elkezdett lefelé rohanni a lépcsőkön, miközben pólója ujjával próbálta eltűntetni a sírásra utaló nyomokat arcáról.

A történtek után nem bírtam bemenni órára, inkább önostorozásban kezdtem és bánatomat alkoholba fojtottam. Tudtam, hogy Tony barátom hol tartja a tikos készletét a szobánkba, ahogy azt is, hogy nem fog megölni, amiért eltűntetem az egyik sörét, főleg ha megtudja, mi vezetett erre a cselekedetre. Szóval miközben Sam az órán szenvedett magányosan, én a kolesz szobánkban utáltam magamat, amiért olyan idióta vagyok, hogy szegény lány idegösszeroppanására ráteszek még egy lapáttal, ahelyett, hogy segítenék neki.

A következő napokban, pont a történtek következtében, tudatosan igyekeztem kerülni őt, de nem annyira, hogy feltűnő legyen, csak próbáltam békén hagyni kicsit, hogy lenyugodjon. Ez többé –kevésbé ment is, az események egymást követtek a szabad szombat akcióban, egészen addig, míg a szemem láttára le nem fordult a székéről az óra közepén. Akkor minden eddigi szabályomat felrúgtam és nem érdekelt semmi. Fejvesztve rohantam vele az orvosiba és a mai napig azt állítom, hogy életem legidegőrlőbb percei voltak azok, amiket távol kellett tőle töltenem, azzal a tudattal, hogy fogalmam sincs, mi van vele.

Az eset után a kapcsolatunk normalizálódott. Én flörtöltem vele, ő pedig nem vett komolyan, a történekről pedig egyikünk se beszélt. Ő nem hozta fel, én meg nem akartam ráerőltetni, így hagytam, hogy feldolgozza, aztán ő kezdeményezzen. Ehhez az elhatározásomhoz egészen eddig hűségesen tartottam magamat, ám most úgy éreztem, elérkezett a tökéletes pillanat.

- Figyelj Sam – szólalt meg néhány mély levegővételt követően, mely közepette erősen próbáltam magamnak tököt növeszteni. Hihetetlen, hogy szembeszálltam az iskola igazgatójával, de egy lánnyal képtelen vagyok beszélgetni. A vérnyomás az egekbe szökött, a mellkasom elnehezült, a torkom összeszorult és miután Sam kíváncsian rám emelte szemeit, nem bírtam mást tenni, csak viszonozni a szemkontaktusát. Na jól van Louis, légy férfi! – mantráztam magamnak, mely közepette vettem még egy utolsó mély levegőt, majd egyszerűen kimondtam, mielőtt beszarhattam volna – beszélnünk kellene arról, ami a koleszban történt

Sam először meglepődött, aztán elgondolkozott és végül nem kaptam tőle más reakciót, mint egy értetlen fintort. Tényleg nem emlékszik rá? Amilyen zaklatott volt abban a pillanatban, nem csodáltam volna, ha kiesik neki ez a kis „jelentéktelen" mondat, ám mégis kicsit szíven ütött, hogy elkerülte figyelmét a vallomásom.

- Mire gondolsz? – hallottam meg bűntudatos hangját, ami szinte kötélként rántott vissza a csalódás gödréből. Talán mégis emlékszik, csak én fogalmaztam ködösen. A remény szikrája feltámadt szívemben, mellyel párhuzamosan örült módjára kezdett dobogni mellkasomban.

- Amikor utánad rohantam az igazgató bejelentése után – kezdtem el neki lassan, óvatos hangon, meggondolt szavakkal felvázolni az esetet, miközben folyamatosan kerestem a szemében a felismerést, mely megnyugtatott volna, hogy emlékszik, de nem történt meg, így száj húzva folytattam – mikor összevesztünk és kiakartál lépni a csapatból – Sam szemeiben végre fény gyúlt, engem pedig egyszerre fogott el nyugalom és izgatottság. Akartam, hogy megbeszéljük, de egyben rettegtem is attól, hogy milyen következményekhez fog vezetni. Féltem, hogy hiába a sok jel, Sam már csak barátként néz rám, vagy ami még rosszabb, hogy ő is többet érez, csak a múlt miatt nem mer újrakezdeni mindent. Az elsőt könnyebben elfogadtam volna, viszont a második jobban fájna.

Kétségek közt hánykolódtam. Magabiztosságom úgy liftezett, kanyargott akár egy túlpörgetett hullámvasút. Semmivé akartam tenni az egész beszélgetést, visszaszívni minden szavamat, majd úgy éreztem, ennyi kockázatot megér, aztán megint világgá akartam rohanni. Teljesen belebetegedtem a bizonytalanságba, mialatt Sam maga elé meredve, gépiesen rakosgatta a poharakat. Jobb kézzel felveszi a poharat, átrakja a balba és leteszi a helyére, aztán az egész elölről. Nem tudtam eldönteni, hogy azért húzza az időt, mert nem akar válaszolni, vagy csak tényleg nem emlékszik arra a bizonyos beszélgetésre, azzal kapcsolatban is tétova voltam, hogy melyik lehetőségnek örülnék jobban. Esetleg, melyik fájna kevésbé. Végül megegyeztem magammal abban, hogy teljesen mindegy, hiszen elpatkolok idegösszeroppanásban, mire a lány kinyög valamit.

Sam csak pakolt és pakolt, miközben idegesen rágcsálta az alsó ajkát, míg hirtelen jobb tenyere csak levegőt markolt. Ez a jelenség kizökkentette a zen állapotából, mely után zavartan egy fejrázással észhez térítette magát, ezt követően végre rám emelte tekintetét és végtelennek tűnő idő után szólásra nyitotta a száját. A remény tűzijátékként robbant ki lelkemből és nem bírtam kivárni szavait, ám miután mondandója eljutott tudatomig, csalódással keveredett düh fogott el

- Elfogytak a poharak, gyorsan hozok még. Mindjárt vissza jövök, addig szavad ne feledd – aztán felállt és sietősen magamra hagyott a pohártenger egy üres lyukában. Időm se volt arra, hogy önsajnálatba zuhanjak, esetleg menekülőre fogjam és vissza se nézzek, inkább betámadjam Tony dugi pia készletét a kolesz szoba mélyében, ugyanis, mintha csak Sam távozását várta volna, Connor ugrott oda mellém.

- Főnök, végeztünk. Készen van a minta. Van még valami, vagy mehetünk haza? – hirtelen fel se fogtam szavainak súlyát, mindössze kómásan bólintottam egyet, mire Connor arca felderült, állásba emelkedett, majd egy mély levegővételt követően, elordította magát – Kész vagyunk emberek! – hangja bejárta az egész aulát, melynek hatására népes segítőtáborunk vidám ovációban tört ki. Én is csatlakoztam az ünnepléshez egy szegényes kis tapssal viszont gondolataim még akkor is messze jártak. Szemeimmel folyamatosan Sam után kutattam, aki minthogyha elpárolgott volna. Se őt, se Tina-t nem találtam sehol, pusztán Tony-ra bukkantam rá, aki vigyorogva közeledett felém. Rendkívül furcsa vigyor virított ajkain, de nem volt erőm ezzel foglalkozni.

Egyre csak azon járt az agyam, hogy vajon a sors akart e nekem üzenni ezzel a kis közjátékkal.