Samantha szemszöge

A matricázási procedúra ilyen ütemben és pontosan ugyanilyen eljárással folytatódott szünetről-szünetre, egészen addig, míg úgy nem láttuk, hogy minden diákot felcímkéztünk, az iskola minden érinthető és forgalmas pontjára jutott legalább 3 matrica és míg ki nem fogytak szinte teljesen a készleteink. Az utolsó megmaradt, gyűrött és olvashatatlan firkával ellátott darabok kerültek ránk, a szervező bizottság tagjaira, hogy mi se lógjunk ki a sorból, mely után, ünnepélyesen lezártuk illetve sikeresnek nyilvánítottuk az akciót.

Az örömünk mégse lehetett felhőtlen, legalábbis bennem végig ott motoszkált az attól való félelem, hogy Mr.Nelck ránk talál, mely azzal párosult, hogy minden órán behúzott fülekkel vártam a hangosbemondó recsegő hangjának felszólalását, ám hiába.

A hét első felében teljesen elkerült minket minden veszélyforrás, már-már úgy látszott, a vezetőségnek fel se tűnt, hogy minden diák fehér pöttyökkel a ruháin mászkál, ami lehetetlennek tűnt így hamar gyanússá is vált a szervezetünk számára, aminek következtében, Sara hivatalosan elrendelte, hogy aki csak teheti, járjon nyitott szemekkel és fülekkel.

De nem jutottunk előbbre. Mr.Nelck csendes volt. Túl csendes és ez a bizonytalan állapot feszültségszintemet villámsebesen a maximumra emelte, mely miatt úgy életem meg a mindennapokat, akár egy időzített bomba. A barátaim nem mertek hozzám szólni, mert nem lehetett tudni, mikor tör ki belőlem az elfojtott indulat. Ezt persze igyekeztem orvosolni, hiszen ez a helyzet semmiképp se hatott kedvezően az életemre, ám minden próbálkozásom kudarcba fulladt.

Ahogy teltek a napok, úgy váltam fokozatosan egyre idegesebbé a folyamatos készenléti állapot miatt, aztán, pont mikor már kezdtem fontolgatni, hogy falra mászom ha nem történik szélsebesen valami, megtört a jég és recsegését, a hangosbemondó hangja szemléltette minden gimnáziumban tanuló diák számára.

- Kedves diákok! Mint észrevehettétek, a halloween-i buli eltörlése se riasztotta vissza a „szabad szombat" névre hallgató lázadozó csapat törekvéseit, melyet az elmúlt napokban, új szintre emeltek. Titeket, diákokat is bevontak az akcióba, melyet nem tűrhetek tovább tétlenül. Éppen idejét látom annak, hogy egyszer és mindenkorra megtoroljam további akcióikat és véget vessek a lázadásnak, ezért a mai napot annak szentelem, hogy az intézményünkben tanuló összes diákot, egyesével behívatom egy beszélgetésre, melynek során, profi szakemberek illetve egy hazugságvizsgáló gép segítségével, pontot teszek a rejtély végére.A mai nap végére, lerántom a leplet a banda tagjairól és mindegyiküket azonnal hatállyal eltanácsolom az iskolából. – halkult el Mr.Nelck éles hangja melyet az egész osztály rémület tekintettel, tátott szájjal és jéggé dermedve hallgatott. 

A gyomrom bukfencet vetett, a torkom összeszorult, könnycsatornáim ingerelték szemeimet. Sírni szerettem volna, üvölteni, remegtem az idegességtől, és legnagyobb vágyam volt elmenekülni a világból. Miközben éreztem, ahogy kicsúszik a padló a lábam alól és lelkileg zuhanok, egyre csak egyetlen gondolat ismétlődött a fejembe: hogy én tudtam. Tudtam, hogy ez lesz a vége és mégis belevágtam. Hibáztathatnám Louis-t, Tinát, vagy a felé táplált érzéseimet de az egyetlen személy, aki hibás, az én vagyok. Önszántamból léptem be az akkor még négy fős csapatba, saját döntésből segítettem az akciókban, éjszakáztam és kockáztattam meg a DÖK titulusomat, senki se kényszerített semmire, minden a saját felelősségem. Azért csináltam, mert akartam és mert elhittem, hogy győzhetünk. A diákok érdekében vállaltam minden kockázatot, hogy a köznek segíthessek, és hiába minden, egy szép kerülő után, ugyanott kötünk ki. A szombati tanítás marad, minek pedig eltanácsolnak a gimiből a végzős évünk elején. Mind veszítünk, a kérdés az, hogy ki nagyobbat. Ők, akiknek ilyen előzmények után továbbra is Mr.Nelck iskolájába kell járniuk, heti 6 napot, vagy mi, akiket kirúgnak? És talán ez ebben a legrosszabb. Hogy mi csak jót akartunk mégis nagyobb bajkeletkezett, mint előtte volt.

Ilyen gondolatokkal a fejembe, fehérre sápadva, az ujjaimat tördelve, 200-as vérnyomással ültem a székemen, a végtagjaim zsibbadtak, a szívem kalapált, a lelkem pedig haldoklott. Nyugalomra vágytam. Egy másodpercnyi szünetre amikor nem kell egy világ terheit cipelnem a hátamon és akkor, ott úgy tűnt, egy szép ájulás formájában, a kívánságom beteljesül.

A látásom lassan elfehéredett, a hangok elnyúltak majd eltompultak, a levegő elnehezült körülöttem és én elengedtem a valóságot. Az utolsó dolog, melyet érzékeltem, hogy a fejem landolt valami keményen, melyet tompa fájdalom követett, utána képszakadás.

------.-------

Halk, nyugodt, kellemes hangvételű beszélgetés hangjaira ébredtem, melyet egy lány és egy fiú folytatott, a hangok alapján, nem messze az én akkori tartózkodási pontomtól, melyről fogalmam se volt, hol van, mivel a szemhéjam felemeléséhez még nem volt elég energiám, viszont ez a tény, kivételesen, nem foglalkoztatott. Inkább úgy döntöttem, kiélvezem ezt a pár percnyi nyugalmat, ami jutott nekem ilyen erőt próbáló napok után, hiszen ennyi már csak kijárt nekem, és ellazulva, hallgattam az eszmecserét.

- Ő itt a tengerimalacom, Szuszó. Azért hívom így, mert mindig alszik. Sokkal inkább hörcsög, mint tengerimalac.

- És hogy nem fullad meg?!

- Miért fulladna meg?

- Hát tengerimalac. Nem vízben él?

- Dehogy! Nem azért hívják tengerimalacnak, mert vízben él!

- Akkor miért? Ez egy szőrcsomó! Se nem malac, se nem él vízben! Én kurvára nem értem ezt!

- Azért mert....ahj, tudod mit? Inkább hagyjuk. Hosszú...

A dialógus végére, az elmém kezdett lassan kitisztulni, melynek hatására, rádöbbentem, hogy én ezt a hangot ismerem, sőt, mindkettőről tudtam, hogy kihez tartozik és ezen okok miatt jutottam arra az elhatározásra, hogy ideje visszatérnem a produktív élők sorába. Annak ellenére, hogy nagyon csábító volt a semmittevés hívogató nyugalma.

Lassan megmozdítottam elgémberedett ujjaimat, tettem egy félkört bokáimmal, majd erőt véve magamon, komótos tempóban, nyitogatni kezdett fáradt szemhéjaimat. Először csak résnyire kukucskáltam ki alóluk, aztán félig felhúztam őket, míg végül eljutottam addig a szintig, hogy egy gyors és határozott mozdulattal, teljesen felnyitottam őket. Aztán azzal a lendülettel rögtön össze is rántottam a bőrfelületeket mivel a hirtelen fény úgy elvakított, mintha a szemembe vakuztak volna és ez a kellemetlen érzés egy akaratlan nyöszörgést hívott elő belőlem, amire persze azonnal felfigyelt a két felügyelő tisztem.

- Sam?! – kiáltott fel bizonytalanul, egyszerre aggodalmas és boldog hangon Lucy melyet izgatott mozgolódás hangjai követtek. Hamarosan azt is megtudtam, pontosan ki és hova mozgolódott, mivel mikor legközelebb kilestem pilláim takarásából, szőke tincsek látványa fogadott, amik pont belelógtak az orromba és melyekhez egy aggodalmas lány arc társult, aki kíváncsian követte nyomon mozdulataimat.

- Magához tért! – kiáltotta határa a válla felett vidám lelkesedéssel, mire arcom fájdalmas ráncba szaladt. Túl közel volt a fülemhez és túl hangos ahhoz, hogy tolerálni tudjam az ájulásból való ébredést követő második percben.

- Értesítem Louis-t – közölte tájékozató hangon Connor amire a lány már nem reagált, minden figyelmét nekem szentelte.

- Hogy vagy? Fáj valamid? Kérsz egy pohár vizet? – terhelt le rögtön ezer és ezer aggodalmas kérdéssel amiknek felét még értelmezni se volt időm, nem hogy válaszolni rájuk, a helyzetemet pedig az is tovább nehezítette, hogy a torkomban rettenetes szárazság uralkodott melynek hatására, egy apró bólintást intéztem a lány felé. Lucy sietős mozdulatokkal elviharzott mellőlem, hogy aztán fél perc múlva, újra felbukkanjon egy pohár vízzel a kezében.

Egy hálás biccentés mellett átvettem tőle a poharat majd szomjasan, egy nagyot kortyoltam a tartalmába. Szerintem még életemben esett annyira jól a víz, mint akkor. Miközben torkomat átjárta a nedvesség és végre kezdtem élő embernek érezni magam, az agyam benyomta a reset gombot aminek következtében, elmémet elárasztották az emlékképek. Az igazgató beszéde. Az egész lényemet átjáró félelem és aggodalom kettős érzése. Az elmosódó hangok és képek. Aztán hirtelen megszűnt minden, mintha elvágták volna.

Tökéletesen feltudtam idézni magamba az igazgató recsegő hangját illetve az érzést is, amiket szavai ébresztettek bennem, de valamiért akárhogy erőltettem, nem emlékeztem a beszéde tartalmára.

- Louis nem válaszol, de látta – tájékoztatott minket Connor. Louis. Igazgató. Félelem. Tanterem. Ájulás. Az emlékképek rendezetlenül szaladgáltak a fejembe, felrémlettek beszéd foszlányok is melyek így egymagukban, kontextusból kiragadva értelmetlennek tűntek, én pedig ott ültem a káosz közepén, a fejemet fájlalva és végtelenül értetlenül.