A kezem reszketett, ahogy leléptem a buszról, majd megiramodtam Austin külvárosának lezüllött utcáin. Fényes nappal volt, azonban az utamat kimondottan ijesztő alakok keresztezték. Néhányan jól meg is néztek maguknak, de nem törődtem velük. Kizárólag arra koncentráltam, hogy minél hamarabb eljussak a folyópartra. A helyre, melyet vészhelyzet idejére jelölt ki apám találkozási pontként.

Lefordultam a megfelelő utcában, majd átvágtam a sűrű bozóton, aminek túloldaláról egy folyó hangja töltötte be a teret. A víz lágy csobogása némiképp ellazított, azonban mégsem bírtam megnyugodni. Fejemet forgatva szeltem át a földutat, ami közvetlen a parton szaladt végig, egészen addig, amíg meg nem láttam egy kisebb csoportosulást a fekete furgon körül, melynek oldalán egy hatalmas csótány alakja rajzolódott ki. Mesteri ötlet rovarirtó cégnek álcázni az üzletet. Vagy ezek szerint mégsem? Hiszen valamiért itt voltunk.

Amint odaértem a kocsihoz, apám elém lépett, majd váratlanul magához húzott. Megilletődötten, ezerszeresére tágult szemmel pislogtam a felsőtestére, miközben ölelt. Nem is emlékeztem, mikor tett ilyet utoljára.

 – Apa? – motyogtam meglepettségemben.

 – Riley, most nagyon figyelj rám! – tolt el magától, majd csak a vállamat fogta tovább. – Valaki fülest adott a kopóknak – közölte némileg zaklatottan, aztán felsóhajtott. – El kell mennünk! – pillantott futólag a mögötte álló Jack Caldwellre, kinek kopasz fején megcsillant a nap erős sugara. Nyakát végig különböző tetoválások borították, de a legfeltűnőbb mégis a karján lévő hatalmas kígyó volt, mely már bajt suggalt, ahogy felém nyújtotta széles, halvány rózsaszín nyelvét.

 – Hova megyünk? – pislogtam apára kétségbeesetten, mire idegesen megrázta a fejét.

– Te nem jössz velünk! – közölte komoran. Arcomra lehetett írva a rémület, ahogy hátratántorodtam egy lépést, az állam jóformán a kavicsos talajon landolt, miközben lassan tudatosult, az apám elengedte a kezem.

 – Itt hagysz? – nyögtem döbbenten.

 – Kénytelen vagyok – ráncolta szőke szemöldökét, majd felém nyújtott egy hátizsákot, amit eddig Jack tartott a kezében. – Ebben vannak a cuccaid. 
Nem bírtam mozdulni, csak álltam földbe gyökerezett lábbal, és azon kattogtam, hogy mégis mitévő legyek.

– Riley! – rázta meg a táskát. – Vedd már el!

Nyeltem egy nagyot, aztán kivettem a kezéből, de reszkető ujjaim közül kicsúszott a pánt, így egyenesen a földön landolt.

– Én... – suttogtam megsemmisülten, majd felmarkoltam a hátizsákot, és mint egy robot, magamra vettem.

 – Ne félj! – biztatott apa. – Gondoskodtam rólad!

 – Mi? – meredtem rá továbbra is sokkos állapotban.

– Bármelyik percben ideérhet! – szólalt meg Jack, majd megkerülte a gépjárművet, és beült a volán mögé. Az eddig mellette álló két gorilla is követte őt.

 – Kicsoda? – tudakoltam feszengve.

– Liam Caldwell, Jack fia – felelte apa kimérten, mire összeráncoltam a homlokomat. Fogalmam sem volt róla, hogy Jacknek lett volna gyereke. – Vele fogsz élni.

 – Tessék? – szakadt ki belőlem majdhogynem visítva.

 – A srác tiszta – adta tudtomra lehalkított hangon. – Nincs semmi köze ehhez – bökött a furgon felé, majd vett egy nagy levegőt. – Riley, nem mehetsz haza. Valószínűleg már átkutatták a házat is. Nem keverhetlek bele ennél is jobban ebbe az egészbe! – csóválta fejét rosszallóan. – Azt akarom, hogy vele menj, ő vigyázni fog rád, amíg vissza nem jövök érted.

 – Nem értem, miért nem viszel magaddal – hoztam fel az első logikus dolgot, ami züllött elmémben megfogalmazódott. Pont úgy éreztem magam, mint aki bedrogozott. A sokk rátelepedett az agyamra, szinte alig bírtam tisztán gondolkodni.

 – Nem lehet! – vált apa hangja szigorúvá. – Lényegében menekülök, Riley! Nem cipelhetlek magammal, azonban biztosítottam számodra, hogy rendben legyél az elkövetkezendő évekre.  

Évek?

 – Nem vagy normális! – mormoltam tágra nyílt szemmel. – Elküldenél egy idegenhez?

 – Liam nem idegen! – szállt velem azonnal vitába. – Befogad téged, és elrejt a zsaruk elől.

 – Nem csináltam semmit, ami miatt bujkálnom kéne! – húztam ki magam makacsul, amikor eljutott tudatomig, mire is készült az apám. Le akart éppen passzolni egy ismeretlen csávónak, akivel sosem találkoztam.

– Riley – húzódott félmosolyra apa ajka –, remélem, tisztában vagy vele, hogy ez nem ennyire egyszerű. Nem találhatnak rád, mert azzal engem juttatsz börtönbe.

Tenyerem ökölbe szorult, a szívem összefacsarodott. A legvisszataszítóbb ütőkártyát húzta elő, amit csak tudott. Tisztában volt vele, hogy minden hibája ellenére is törődtem vele. Talán butának tűnhettem, de valamicskét mégis számított, hogy anya halála után csak ő maradt nekem.

A távolban egy motor dorombolása csendült fel. Elképedve fordultam a hang irányába, majd hátrahőköltem, amikor megpillantottam az érkezőt egy Harley-Davidsonon. A fiú bukósisakot viselt, így nem figyelhettem meg, mennyire ütött az apjára, habár tartottam tőle, hogy nem kicsit.

Felül egy laza, fekete bőrkabátot viselt, míg lábát szűk, térdén szakadt, sötét farmer takarta. Nyakában egy dögcédula lógott, míg csuklóján egy ezüstlánc fityegett.

– Mit tartott ennyi ideig? – tette fel a kérdést Christopher a srácnak, aki jobb lábát letette a motorról, majd felegyenesedett ültében.

– Nagy volt a forgalom, de még az is lehet, hogy más dolgom is akadt! – Hangjából némi gúnyt hallottam ki, de nem foglalkoztam vele. Lefagyva meredtem rá, és megpróbáltam elképzelni, hogy mégis miért érhette meg neki az, hogy magával visz... valahova.

 – Menj! – tolt meg apa a motor felé. – Amint tudok, jövök!

– Pattanj fel, kislány! – tartott felém Liam egy sisakot, mire idegesen fújtatni kezdtem. Nem kedveltem az ehhez hasonló beceneveket, főleg nem olyanoktól, akiket két perce láttam először. De mégis mit várhatott az ember egy olyan mocsok ember fiától, mint Jack Caldwell?

Elvettem tőle, de nem tettem szóvá, mennyire zavart, hogy kislánynak nevezett.

Nem volt ínyemre vele menni, de úgy éreztem, hogy sarokba szorítottak.

 – Viselkedj, Riley! – utasított apa, majd hátrált egy lépést. – Te pedig vigyázz a lányomra, különben...

– Ne félj, Christopher, jól megleszünk mi Rileyval! – jött a szenvtelen felelet, mire apa felhúzta az orrát. Úgy tűnt, nem tetszett neki sem Liam megjegyzése.

– Indulj, Riley! – parancsolt rám újból, ugyanis egy tapodtat sem mozdultam.

Esetlenül vetettem át a lábam a motoron, majd elhelyezkedtem, hogy ne zuhanjak le róla. Habár talán jobban jártam volna, ha meghalok. Lényegében nem számítottam senkinek, még a tulajdon édesapámnak sem, aki inkább rábízott egy vadidegenre, ahelyett, hogy időben észbe kapott volna.

– Hayes! – dörrent Jack hangja a levegőben. – Mennünk kell!

Apa még egyszer végigmért, majd összeszorította száját, és sebtében bepattant a kocsiba. Jack nem várt, amint az ajtó becsukódott, beletaposott a gázba, majd csikorgó kerékkel elhajtott.

Ahogy néztem a furgont, lelki szemem előtt láttam eddigi életem távolodó valóját. Még nagyobb homály fedte be az eddigi szürkeséget.

– Kapaszkodj, kislány, különben leesel! – figyelmeztetett Liam, mire viszolyogva ugyan, de átfontam karommal a felsőtestét, majd vártam, hogy elinduljunk. Ezúttal inkább fel sem vettem a kedves becézést, inkább úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna. Túlságosan lefoglalt, hogy felocsúdjak a megkeseredett valóságból.

A motor felvisított, miközben kilőtt alattunk. A felerősödött szél megcibálta a ruhámat, ahogy átszeltük Austin kijjebb eső területeit, majd Liam elkanyarodott egy olyan környékre, ahol még életemben nem jártam. Az épületek itt merőben mások voltak, mint ahol mi éltünk apával. Sokkal nagyobbnak és díszesebbnek tűntek. Amolyan kertvárosi résznek tituláltam magamban a helyszínt, miközben a bukósisak sötétített üvegén pislogtam az új környezetre, ahova keveredtem.

Zakatolt az agyam, ahogy megpróbáltam logikus válaszokat keresni az imént történtekre, de valamiért nem találtam őket. Magam sem értettem, mit kerestem itt, hiszen simán leléphettem volna. Az egyetlen gond azzal volt, hogy nem lett volna hova. Egy kósza dollár sem rejtőzött a zsebemben, rokonaim pedig az apámon kívül nem voltak. A legviccesebb az egészben azonban a tény, miszerint egy ismeretlenhez kellett csatlakoznom ahhoz, hogy ne legyek hajléktalan.

Haragudtam Christopherre, amiért ilyen helyzetbe sodort. Legszívesebben bevertem volna a képét is, ha nem lenne nálam hússzor nagyobb és erősebb. Milyen apa az, aki képes lelécelni ahelyett, hogy vállalja a felelősséget a tetteiért és a lányáért egyaránt? Erkölcstelen, gyáva alak, akinek mindig is önmaga volt a legfontosabb az életében. Rajta kívül pedig a pénz, amit illegális úton szerzett meg, más emberek tönkretételével, hiszen egy függő, aki napok óta nem jutott anyaghoz, bármennyit képes lett volna fizetni egy kósza szippantásért, vagy egy tablettáért.

Liam leparkolt egy kétemeletes, fehér ház előtt, aminek oldalán halványkék szegély szaladt körbe. A közepén egy erkély díszelgett, alatta gondosan elrendezett virágágyás helyezkedett el, melyben különböző színű nyári virágokat ültettek. Volt ott fehér margaréta, lila baracklevelű harangvirág és még sárga kasvirág is.

Meglepő lehet, de édesanyám nagyon szerette gondozni a mára már elhervadt növényeket a házunk hátsó kertjében. Kókadozva konyultak a föld felé, ahogy én is tettem anyu távozása után. Aztán szépen lassan felemésztette őket a természet.

– Sokáig bámészkodsz, vagy még ma leszállsz? – kérdezte Liam, mire azonnal elengedtem őt, és lendületből leugrottam a motorról, de megbotlottam a járda szegélyében, így zakóztam egy hatalmat, és elterültem a betonon. Még szerencse, hogy a sisak a fejemen volt, mert amilyen esetlenül érkeztem, a fejem a betonnak koppant.

Hallottam, ahogy Liam egy óriásit sóhajt, majd leszállt a járműről, hogy felkanalazzon igencsak kínos pozíciómból. Megragadta a karom, hogy felsegítsen. Levettem a bukót, majd belenyomtam a kezébe, és hátat fordítottam neki.

– Gyere! – lódult meg a ház felé, aztán öles léptekkel átszelte a kavicsokból kirakott utat, ami a bejárathoz vezetett. Ott felszökkent a verandára – két lépcsőfokon egyszerre átlépve –, majd már nyílt is az új otthonom kapuja.

Összefont karral követtem egészen a küszöbig, azonban amikor beléptem Liam Caldwell rezidenciájába, megtorpantam. A csávót elnézve rumlira számítottam, szétdobált kajamaradékra és istentelen bűzre, de a levegőben kellemes eperillat terjengett, míg a széles, halványkékre mázolt nappaliban mindenhonnan sütött a rendezettség. Egy porszemet sem véltem felfedezni a helyiségben.

Megilletődve pislogtam körbe, végül tekintetem megállapodott Liamen, aki éppen egy előszobaszekrénynek tűnő bútorra pakolta kulcsát.

– Nem tudsz beszélni? – szegezte nekem a kérdést, miközben felém fordította a fejét, majd megszabadult bőrkabátjától, és lazán a kanapé háttámlájára dobta.

– Nem szoktam olyanokkal társalogni, akik lenézően viselkednek – emeltem meg a szemöldököm, mire a srác megrántotta a vállát, majd lerúgta magáról a cipőjét.

– A te bajod – jött a hűvös válasz.

Az én sisakomat a kanapéra hajította, majd várakozón ismét felém forgatta a fejét, amin azóta is ott virított a sajátja.

– Egész nap ebben az izében leszel? – érdeklődtem ugyanolyan lekezelő stílusban, ahogy ő beszélt velem odakint. – Nem szükséges takargatnod magad. Apádnál nem lehetsz rondább.

Liam felkacagott kijelentésemre, majd kezét a fekete védőeszközre simította.

– Levehetem a kedvedért – emelte le magáról, majd beletúrt barna hajába, míg vékony ajkára egy féloldalas mosoly húzódott, ahogy a másik mellé helyezte a bukót.

Az előttem álló fiú kicsit sem hasonlított Jack Caldwellre. Hosszúkás arcán továbbra is szenvtelen vigyor ült, a haja körbe fel volt nyírva, míg felül hosszabb, göndör szálak mutatkoztak. Vizslató, zöldeskék írisze folyamatosan engem méregetett. Lehetetlennek tartottam, hogy ez a nálam legalább tíz centivel magasabb ember Jack fia legyen. Szinte a szöges ellentéte volt a kopasz férfinak. Emellett egy rémisztő tetoválást sem fedeztem fel a karján. Sima, napbarnított bőr fedte.

– Most örülsz, kislány? – döntötte oldalra fejét, de ajka továbbra is felfelé kunkorodott.

– Nagyon – feleltem kimérten. – Megkérhetlek, hogy a nevemen szólíts?

– Nem! – vágta rá gondolkodás nélkül, mire szám sarka megrándult. Hitetlenkedve engedtem le a kezem, majd vettem egy nagy levegőt, hogy lenyugtassam magam. Nem értettem, mégis hogy bízhatott apám erre a tuskóra. – De hívhatlak tündérkének is – férkőzött be a privát szférámba, ahogy megragadta az egyik szőke tincsem. Automatikusan csaptam rá a kézfejére, majd tettem egy lépést hátrafelé.

– Ne merj még egyszer hozzám érni! – fenyegettem fennhangon. – Inkább mutasd meg, hol fogok aludni, aztán hagyjál békén, Caldwell!

Liam szája a füléig szaladt, kivillantotta tökéletesen egyenes fogsorát, majd karba fonta kezét mellkasán.

– Mellettem megfelelő lesz? – kérdezte, mire szemöldököm felszaladt.

– Előbb aludnék egy sertéssel, mint veled, Caldwell! – vágtam hozzá, de a levakarhatatlan vigyor továbbra is ott ült meglepően helyes pofiján. A csávónak konkrétan gödröcskéi voltak, mint valami idegesítő filmsztárnak.

– Jóban leszünk, tündérke – fordított nekem hátat, majd meglódult a balra található lépcső irányába. Amikor feltűnt neki félúton, hogy nem követtem, visszafordult. – Egész nap ott fogsz állni, kislány? Engem nem zavar, de egy idő után kényelmetlen lesz.

Fújtatva indultam meg Liam után, aki miután konstatálta, hogy végre megembereltem magam, folytatta útját felfelé a fehér falépcsőn. Az első emeletre érve csak továbbsétált egyenesen. A legalább négy méter hosszú folyosó mindkét oldalát két-két sötétbarna ajtó szegélyezte, mely tökéletesen passzolt a homokszínű falhoz.

– Minek van itt ennyi szoba? – érdeklődtem, amikor megállt a leghátsó előtt, majd kitárta a nyílászárót, és belépett. Fintorogva követtem befelé, továbbra is válaszára várva.

Szemem elé egy egész barátságos hangulatú tér tárult. A szoba világoskékben pompázott, míg a bejárattal szemben egy franciaágy terült el, bal oldalán egy éjjeliszekrénnyel. A fekvőhellyel szemben egy világosbarna íróasztal díszelgett, rajta egy kisebb lámpával. A fűzöld függöny ugyan elütött a helyiség többi részétől, illetve kicsit hivalkodónak tűnt, de nem számított különösebben zavarónak.

– Megfelel, tündérke? – kérdezte Liam.

– Ja – válaszoltam szűkszavúan, miközben lefejtettem magamról a hátizsákot.

– Oké – mondta, majd várakozás nélkül megindult kifelé.

– Hé! – kiáltottam idegesen, aztán utánarohantam a folyosóra. – Válaszolnál a kérdésemre?

– Szemben a tiéddel van az én hálóm, balra az enyémtől egy fürdő, azzal párhuzamosan pedig egy vendégszoba. Boldog vagy, tündérkém?

– Továbbra is van nevem! – sziszegtem összeszorított fogakkal.

– A konyha lent van, a nappaliból nyílik – közölte közömbösen, majd eltűnt a lépcső takarásában, míg én ott maradtam egyedül mardosó kételyeim tengerében.