Egy nagy zacskó chipsszel terültem el a kanapén, miközben unottan kapcsolgattam a csatornák között. Immáron három napja hazaengedtek a kórházból, így azóta minden percet igyekeztem pihenésre felhasználni.

Miután Liam és én átbeszéltük a dolgokat, abban maradtunk, hogy eltitkoljuk a terhességet mindaddig, amíg csak lehetséges. Továbbra is kötötte az ebet a karóhoz a magzattal kapcsolatban.

Értettem, miért ragaszkodik hozzá ennyire, tekintve arra, hogy milyen szomorúan kezdődött az élete. Némileg átfordította a szememben ez a történet Liam Caldwellt. Elkezdtem megérteni azt az embert, aki a magabiztos kiállása és csípős nyelve mögött rejtőzött. Valószínűleg egész élete során úgy érezte, hogy csak magára számíthat. Ahogy agyaltam a történetén, és szép lassan összeraktam, amit mondott, rájöttem, hogy valószínűleg az anyja miatt vélekedett úgy, miszerint mindenki megérdemel egy esélyt az életre. Hisz' őt is megszülte az anyja, igaz, utána eldobta, de ezáltal esélyt mindenképpen kapott.

Bekaptam még egy falat chipset a számba, majd feltápászkodtam, hogy igyak egy pohár vizet. A csípőmbe éles fájdalom hatolt az egyszerű, végrehajtani kívánt manővertől.

Nyöszörögve tűrtem fel a pólóm, majd szemügyre vettem a hatalmas lila foltot, ami leért a combom oldalának közepéig.

Felsóhajtottam, ugyanis többre nem voltam képes, majd ajkam harapdálva megvizsgáltam a hasam. Minden olyan normálisnak tűnt, habár az orvos világosan megmondta, hogy a baba nagyon apró még.

– Minden rendben? – Liam hangjára összerezzentem, majd lehúztam a ruhám, és felé fordítottam a fejem.

– Igen – feleltem, majd elbotorkáltam a konyháig.

– Biztos? – jött utánam, mint egy kiskutya. Az elmúlt három napban folyamatosan ezt csinálta. Óránként rám nézett, és kérdezgette, hogy jól vagyok-e. Értékeltem hirtelen jött törődését, mégis kicsit furcsa volt, hogy valaki aggódott értem. Vagyis... a gyerekéért, aki határozottan bennem növekedett.

– Aha – mormoltam. Öntöttem magamnak egy kis vizet, végül leereszkedtem az egyik konyhaszékre, mert a sajgó csípőm nem hagyott nekem nyugodalmat.

– Tündérke, mondd el! – szólított már-már feszülten.

– Csak fáj az oldalam – adtam tudtára két hűsítő korty között.

– Miért nem veszed be azt a fájdalomcsillapítót, amit a doki felírt? – támaszkodott az asztalra.

– Már bevettem – motyogtam az asztalt kémlelve.

– Nem segít? – aggodalmaskodott tovább.

– Valamivel elviselhetőbb – állapítottam meg egy vállrándítás keretében, ami meglehetősen rossz ötletnek bizonyult, ugyanis a jobb karom sem volt az igazi. Felszisszentem a feltörekvő gyötrelemre, majd morcosan kifújtam a levegőt.

– Pihenned kell! – jelentette ki Liam ellentmondást nem tűrően. Mellém sétált, majd gyengéden megragadta a hátam, míg a másik kezével térdhajlatom alá nyúlt, és felemelt a székről.

– Tényleg ezt fogod csinálni? – kapaszkodtam meg a nyakában, de ezúttal nem ellenkeztem. Túlságosan sajogtak a porcikáim ahhoz, hogy hisztit rendezzek, illetve szükségét sem éreztem.

– Igen – felelte egyszerűen, mintha ez annyira egyértelmű lenne.

– Nagyon törődő vagy az utóbbi napokban – hajtottam rá a fejem a vállára. – Kicsit megrémiszt.

– Eddig is az voltam – pillantott rám, zöldeskék szemében megcsillant a saját arcképem. Ahogy megérkezett velem a nappaliba, rögvest lehelyezett az egyik fotelbe.

Amíg ilyen közel voltunk egymáshoz, egészen komfortosan éreztem magam markáns tartásában. Eddig sem voltam vak, de Liam elég... izmosnak számított. Legalábbis, ahogy elnéztem a bicepszét, miközben letett, kirajzolódtak rajta az erek. Egész vonzónak találtam, ahogy a fekete rövid ujjú póló hozzásimult a felkarjához.

Nyugtáztam, hogy amennyiben minden jól alakul, legalább szép gyerekem lesz. Mondjuk nem így terveztem, s biztos voltam benne, ha ez valaha Christopher tudomására jut, kőkövön nem marad, de nem aggódtam. A börtönből nehezen rendez jelenetet.

Már, ha... lecsukják. Egyelőre nem tudtam, homály fedett mindent vele és Jackkel kapcsolatban.

Liam telefonja megcsörrent, amitől visszazökkentem a valóságba. Grimaszolva figyelte a képernyőt, végül felvonult az emeletre a csörgő készülékkel.

A kanapén hagyott távirányítóra esett pillantásom, majd egy mély levegővétel keretében átmásztam oda. Fájt, fájt, de mégsem voltam mozgássérült.

Unottan folytattam a csatornák közötti ugrálást, elgondolkodva pislogtam a villogó készülék felé.

– Tündérke – csatlakozott hozzám Liam. – Nem tudsz két percre nyugton maradni?

– Itt volt a távirányító – lengettem meg a levegőben.

– Mindegy – vágódott le jobb oldalamra. – Stella átjön.

– És? – pillantottam rá kérdőn.

– Megtennéd, hogy nem mondod el neki a dolgokat?

– De hisz már megbeszéltük, hogy nem szóluk róla senkinek – emeltem meg a szemöldököm.

– Gondoltam, biztosra megyek, hogy nem felejtetted-e el – közölte kicsit morcosan.

– Én nem, és te?

– Én igen – forgatta meg a szemét.

– Talán rossz kedved lett? – érdeklődtem a távirányítót az ujjaim közt forgatva. Feltűnően mérges ábrázattal ült mellettem, valószínűleg nem hozta lázba Stella hívása.

– Igen, Stella beszélni akar, ami nála egyet jelent a béküléssel – fonta össze karját idegesen, még fújtatott is egyet. – Nem tudom, mit tegyek, tündérke.

– Mármint?

– Stellával – sóhajtotta gondterhelten. ­– Nem tudom, van-e értelme ennek az egésznek.

– Talán jobb lenne, ha őszinte lennél vele – hoztam fel halkan. – Mármint egy idő után nem fogjuk tudni titkolni ezt a dolgot, szóval lehet értékelné, ha elmondanád neki. Ha szeret, úgyis megbocsát neked.

– Ez nem ennyire egyszerű – rázta a fejét. – Stella nagyon nehéz eset.

– Meg lényegében igaza volt – világítottam rá arcát kémlelve.

Liam égnek emelte a szemét, majd vett egy nagy levegőt.

– Igen – vallotta be végül. – De... az a legszörnyűbb az egészben, hogy szerintem nem tudatosan történt egyikünk részéről sem. Mármint nem szándékosan... Nem akartam megcsalni őt, fogalmam sincs, miért történt.

– Minden bizonnyal rám másztál – vetettem fel, szám szélében mosoly bujkált.

Liam felhorkant, majd teljes testével felém fordult.

– Szerintem meg te rám – vigyorodott el végül. – De megértem, tündérke, csak nézz rám.

– Aha! – mértem végig a lehető leglesújtóbb pillantásommal, hátha veszi a lapot, de Liam mosolya még szélesebb lett. A gödröcskék kirajzolódtak, amitől kedves, kisfiús ábrázata lett. Ő is tisztában volt vele, hogy milyen vonzerővel bírt ez a fajta mosoly, ebből adódhatott kendőzetlen magabiztossága.

– Csukd be a szád, még a végén kifolyik a nyálad – cukkolt nevetve, mire csak megráztam a fejem.

– Ne aggódj, nem gyakorolsz rám túl nagy hatást – vágtam vissza.

– Nem? – vonta össze szemöldökét. – Biztos vagy benne?

– Igen! – vágtam rá habozás nélkül.

– Szerintem hazudsz.

Nem mondom, hogy nem illetődtem meg, amikor lágyan a fülem mögé simította az egyik előreesett tincsem, de igyekeztem fapofát vágni, hogy még véletlenül se higgye azt, bármiben igaza lehetett.

– Nem – ellenkeztem vele tovább, de Liam nagyon kitartónak tűnt. Nem tudom, milyen szándékai voltak, mikor épp most hívta a barátnője – aki bármelyik percben megérkezhetett –, de határozottan feszegette azokat a határokat, amiket a lakótársak nem igazán szoktak.

Főleg akkor, amikor állam alá helyezte ujjait, és óvatosan megemelte, hogy a szemébe nézzek.

Ahogy nagyokat pislogva meredtem zöldeskék íriszébe, felfedeztem, hogy a kellemes, kevert színű árnyalatban néhány alig észrevehető, halvány arany pötty is megbújt.

– Olyan kék a szemed, mint a legtisztább tenger – mondta, mire önkéntelenül kitört belőlem a kacagás. Megragadtam a csuklóját, és eltoltam az arcomtól, de a vihogást nem bírtam abbahagyni.

– Mi vagy te, Caldwell? – kuncogtam jókedvűen. – Titokban felcsaptál költőnek?

– Lehet – vigyorodott el ismét gödröcskésen. – Még az is lehet, hogy szabadidőmben verseket írok.

– Tényleg? – nevettem tovább.

– Nem! – emelkedett fel mellőlem, majd meglódult a konyha felé. – De írhatok neked egyet, tündérke.

– Nem vágyom rá, de köszi – kacarásztam vidáman.

– Furcsa lény vagy te, kislány – dőlt neki az ajtófélfának egy pohárral a kezében.

– Lény? – tágult ki a szemem. – Ezt külön kikérem magamnak! – fontam össze a karom sértődötten.

– Egész aranyos vagy, amikor duzzogsz – fordított nekem hátat, míg én csak pislogtam utána utolsó mondatán merengve.

A csengő dallama zavarta a meg a hirtelen beállt csendet. Azonnal menekülni akartam, így nem is haboztam, feltápászkodtam a kanapéról, s lassú, fájdalmas léptekkel megindultam az emelet felé.

– Mit csinálsz már? – sétált mellém Liam, mielőtt feltehettem volna a lábam az első lépcsőfokra, mit sem törődve a kint várakozó vendéggel. – Ülj szépen vissza oda! – ragadta meg a karom, és visszavezetett az egyik fotelhez, így kénytelen voltam maradni. – Tessék! – nyomta a kezembe a távirányítót.

– Kösz – mormoltam idegesen.

Liam ismét csak a szemét forgatta, majd beengedte az igencsak alulöltözött Stellát a házba. Sötétszürke miniszoknyája alig takarta a fenekét, míg felül csak egy hasonló színű haspólót viselt.

Szőke haját sértődötten a háta mögé vetette, miközben végigmért engem, majd várakozón Liamre emelte szemét.

– Itt fogunk állni? – kérdezte Liam a lánytól.

– Nem – fordult felém Stella, s nemes egyszerűséggel helyet foglalt velem szemben. – Beszélni akarok veled, Riley.

– Miről? – meredtem rá döbbenten.

– Azért jöttél, hogy balhét rendezz, Stell? – ült le Liam a kanapéra, így lényegében kettőnk közé került. Stella figyelt engem egy darabig, végül vett egy nagy levegőt.

– Dan csinált egy kis kutatást – pillantott futólag Liamre, majd vissza rám. – Tudom, hogy ki vagy, Riley.

– Jézusom, Stella! Nektek tényleg teljesen elment a józan eszetek? – hőbörgött Liam fennhangon.

– Nem! – válaszolta markánsan a lány. – Ha a pasim hazudik nekem, akkor kénytelen vagyok a kezembe venni az ügyet.

– Oké, akkor halljuk, mire jutottál – sóhajtottam Liam, még a kezét is összefonta, s úgy várakozott Stella válaszára.

– Daniel megtudta, hogy Riley Christopher Hayes lánya – mosolygott rám gúnyosan, majd Liam szemébe nézve folytatta. – Nem tudtam, hogy rokonságban állsz velük.

– Jól van – rántott vállat Liam. – Nem az unokatestvérem, nyilván. De nem azért lakik itt, mert felszedtem egy utcasarkon, Stella.

– Akkor miért? – kérte számon Liamet a lány. Világosbarna szeme szikrákat szórt Liam felé, csak úgy csillogott a méregtől.

– Lényegtelen, Stell! – jött a hűvös válasz.

– Jogom van tudni! – csattant fel a lány. – Áruld el, hogy miért van az apád cimborájának a lánya a házadban, Liam! Valami kurva nagy szarság van a háttérben, igaz? Mit csinált Jack? Csak nem megint megölt valakit?

– Stella...

– Talán megint belekevert valamibe? – folytatta Stella percről percre dühösebben. Még a keze is ökölbe szorult a haragtól. – Ugye tudod, ha rajta múlik, te sosem jössz ki a börtönből?

– Ismerem az apám, de köszönöm az aggódást – mondta Liam hűvösen. – Semmilyen illegális dolog nem történt, Stella. Riley itt lakik, mert nincs hova mennie, ennyire egyszerű. Tudtommal befogadni valakit még nem bűn.

– Befogadni valakit, akinek az apja felelős a fél város drogfüggősége miatt! – kiáltotta a lány, majd rám emelte barna tekintetét. – Te is egy kis drogos kurva vagy, igaz?

– Láttál már drogost? – kérdeztem vissza szigorúan. – Én már egy párat igen, és nem így festettek, mint én.

– Stella, azt hittem, beszélgetni jöttél, nem vádaskodni és minősíteni másokat – szólalt meg Liam.

– Oké, akkor beszélhetünk négyszemközt? – nézett Liamre megemelt szemöldökkel.

Egy mély sóhaj keretében kapaszkodtam meg a fotel karfájában, hogy felálljak, azonban a csípőmbe irgalmatlan fájdalom nyilallt bele, így visszacsuklottam előző helyemre.

– Annyira megbasztad, hogy már járni sem tud? – kérdezte Stella Liamtől, mire döbbentem ráemeltem a tekintetem. Nem akartam elhinni, hogy valaki ennyire érzéketlen lenne.

– Elütöttek, te idióta – mormoltam halkan, majd minden kín ellenére felhúztam magam a fotelből.

– Micsoda? – csodálkozott a lány. – Elütöttek?

– Igen! – emeltem meg a hangom.

– Sajnálom, nem tudtam – csendesedett el végre.

Oldalamra szorított kézzel botorkáltam el a lépcsőig, majd a korlátba, utána pedig a falba kapaszkodva jutottam el a szobáig, ahogy úgy rogytam le az ágyra, mint egy zsák krumpli. Egy kimondottan fonnyadt, rothadó krumpli.

Kiterültem a hátamra, s feszülten a plafont kezdtem szuggerálni. Reméltem, hogy Liam le tudja rendezni a barátnőjét, mert kezdett már egy kicsit elfajulni a helyzet.

Egy részről értettem, valószínűleg fordított esetben én sem örültem volna, ha a barátom házába beköltözik egy random csaj, akit még sosem láttam. Azonban nem én akartam így, bármennyire gyenge kifogás ez. Legalábbis többnyire ezzel mentegettem magam.

Odalentről kiabálás hangja szűrődött fel. Amolyan éles hangú hisztinek, ami rohadt nagy vihart hoz magával. Sötét esőfelhőket, amik eltakarják az eddigi kitisztult eget.

– Állj már meg, Stella! – hangzott fel Liam kiabálása, míg a következő másodpercben az ajtó kicsapódott.

– Te rohadt kurva! – lódult meg felém a lány. – Kibaszottul megöllek!