Ahogy ment a január, és minden nap borús volt, úgy lett a kedvem is egyre és egyre rosszabb. Egész hónapban nem kaptunk semmi, de tényleg semmi hírt. Pedig anya felhívta õket, nem is egyszer. De csak a szokásosát mondták 'Rajta vagyunk az ügyön, és a rendõrök mindent megtesznek, hogy elkapják, de nincs jel róla. Sajnálom' Így minden egyes hívás után, egy kis darab letört a reményembõl. És ahogy fogyott a reményem, úgy nõtt a szomorúságom, és a hiányérzetem. Már az is hiányzott, amikor kimentem a házunk elé egy esõs nap után, és csak éreztem az illatát. Vagy mikor majdnem lekéstem a buszt, így futnom kellett iskolából. Már ilyen kis dolgokért is mindent megtennék.

A nagyiéknál levõ szobám még mindig ugyanúgy néz ki. Nem rendezkedtem be jobban, hogy 'otthonos' legyen. Nem volt rá szükségem. Sokszor léptem a sarokban levõ bõröndhöz, és nyitottam fel, hogy meglássam a Harrytõl kapott képet. Sõt, volt mikor már fel is emeltem, hogy kirakom valahova, de a végén képtelen voltam rá. Imádok Niallel beszélni, és ez az egy dolog ami Londonhoz tud kötni, de van valaki akinek a hangja még inkább hiányzik. És a szõke nem tud sok mindent mondani az állapotáról, csak amit mindig. Vagy esetleg hogy rosszabb.

Kevesebb mint 5 hónap múlva érettségizek, így a magántanárommal nagyon készülünk. Már a tételeknek több mint a felét tudom minden tantárgyból, és õ is azt mondja hogy ügyes vagyok. Úgy érzem, talán most tanulok a legjobban. Hisz nincs más programom, és úgy gondolom hogy ez kicsit, ha csak pár órára is, de leköti a figyelmem. Közeledve a hónap végéhez, egyik délelõtt, mikor végeztem a napi óráimmal, a tanárom megállt a nappaliban, és anyát oda hívta hozzánk. Értetlenül vártam, hogy mit szeretne mondani, de minél természetesebben ültem le a kanapéra, hogy ne lássák mennyire pánikolok.

- Úgy gondolom sejtik, hogy mirõl szeretnék beszélni. - nézett felváltva anyára, és rám, de mi csak megcsóváltuk a fejünket. Fogalmunk se volt.

- Nem, nem igazán. - mondta anya.

- Ömm hát a továbbtanulásról. - vonta össze a szemöldökét. - A rendes iskolások már leadták a jelentkezésüket, de a magántanulóknak csak február végéig kell. Ami viszont egy hónap múlva itt van, és majd nekem kell átadnom a jelentkezési lapokat. Szóval gondolom van már terv, csak lassan akkor ki kell tölteni a papírokat. - mondta kedvesen elmagyarázva. Sokkoltam néztem rá, mert teljesen elfelejtettem az egyetemre jelentkezést. És már csak egy hónap van.

- Még nem egészen vagyunk biztosak benne, de átgondoljuk és hamarosan döntünk. - szólalt meg anya, mert én használhatatlan voltam.

- Rendben. - állt fel a tanár. - Holnap jövök. - nézett rám egy pillanatra, majd elköszönve kiment.

- Baszki. - suttogtam magam elé. Anya mikor vissza ért hozzám, aggódva ült le velem szemben.

- Kincsem. - szólt halkan. - Most beszéljünk róla? - kérdezte. Igazából nem volt mire várnom, mert így is úgy is fingom se lesz.

- Igen. - sóhajtottam, és ránéztem. - Ötletem nincs anya... Tudod hogy Londont jelöltem volna meg, de így ez kiesik, és nem tudom hogy akkor hova tovább. De.. - akadtam meg teljesen kétségbeesetten. Annyira elengedtem már mindent. Harry nélkül, mér ennek se láttam értelmét. Sõt semminek sem. Így egyszerre lettem csalódott, ideges, és nemtörõdõ egyszerre. - De már nem is érdekel anya. Nem tudok dönteni. - temettem az arcom a tenyerembe. Anya nem szólt semmit, csak hallgatott. Szerintem azon gondolkodott hogy erre a helyzetre mit tudna mondani. Hisz hogy a 18 éves fia kiboruljon amiatt, mert egyetemet kéne választania, az nem a napi programjai közé számított. Majd ahogy cikáztak a gondolataim, hirtelen megszólaltam. - Hagyom a francba.

- Szeretnél menni egyetemre Louis? - kérdezte anya óvatosan. Igaz hogy nem volt kedvem Harry nélkül semmihez, de belegondolva, ha nem megyek tovább tanulni, akkor mit fogok kezdeni magammal. Itthon szenvedek.

- Igen szeretnék. - néztem rá. - De feladtam a döntést, és mindent. - mondtam kétségbeesetten. Nem akartam már választani szakot, mert nem is tudom igazán mi érdekelne. Hol vannak a közelben egyetemek. Mert ahogy egyre többet gondolkodtam az anglisztika szakon, úgy éreztem egyre kevesebb kedvet hozzá. De csak az angolban vagyok jó. Így már össze is zavarodtam, és nagyon frusztrált lettem. - Döntesz helyettem kérlek? Én... nem tudok. - mondtam az utolsó dologba kapaszkodva. Nem érdekelt mit választ, hisz ismer engem, csak nem rosszat.

- Én? Louis biztos vagy te ebben? - kérdezte. - A te életedrõl van szó. Vagy.. én kinézek egyetemet és megmutatom neked? - kérdezte.

- Nem. - vágtam rá. - Ne mondd el kérlek. Se a szakot, se azt hogy hol van. Teljesen rád bízom, nem vagyok képes még ezen is stresszelni. - csóváltam a fejem párás tekintettel.

- Én megteszem kincsem, de mi van ha nem fog tetszeni és megbánod? - kérdezte. Láttam rajta hogy most mekkora súlyt raktam rá.

- Tudom, hogy jót fogsz választani nekem. Csak kérlek tedd meg nekem. - kértem szinte már könyörögve. Anya mélyet sóhajtott, és egy kicsit gondolkodott mielõtt megszólalt.

- Rendben. - bólintott. Halványan elmosolyodva keltem fel, és ültem mellé, hogy megöleljem.

- Köszönöm. - suttogtam, míg egy könny végig folyt az arcomon. Anya nyugtatóan simogatta a hajamat, míg teljesen meg nem nyugodtam. Bíztam benne, és sokkal jobbnak éreztem így. Hisz az én döntésemet csakis Harry befolyásolta volna, de róla meg nem tudok semmit. Így az idegeim nem bírták volna már ezt a terhet..

***

Ahogy vége lett a hónapnak eljött a nap, amit normás esetben nagyon vártam volna. De most csak tehetetlenül, és mérhetetlen fájdalommal indultam megint a mellettünk levõ parkba. Február elseje... Harry szülinapja. Már õ is 18 éves, de semmivel se tudom különlegessé tenni ezt a napot neki. Még egyetlen egy szót sem írhatok neki, és semmit sem üzenhetek Niallen keresztül. Mert nem tehetem, az õ biztonsága érdekében. Így csak szomorúan ültem a hideg délutánon a szokásos padon, míg vettem elõ a fülhallgatóm, hogy a Baby lejátszási listámat elindítsam. Amit egy évvel ezelõtt szintén hallgattunk. Így mikor magam elé nézve, homályos látással meghallottam a felcsendülõ hangokat, az emlékeim újból feltörtek.

"- Tetszik? - kérdeztem egy pillanatra ránézve, de máris visszafordultam az út felé.

- Nagyon. - mosolyogta a gödröcskéivel az arcán.

- Nem tudtam hogy ennyire szereted az autókat. - mondtam.

- Hmm annyira nagyon nagyon nem is de mindig is álmodoztam arról hogy egyszer legyen egy sajátom és ha csak elakarok menni akkor eltudjak. A zenét tudnám hallgatni és csak vezetni a semmibe. - mesélte beleélve.

- Szerintem az a legjobb ebben az egészben. Egyetértek veled. - mondtam. - És mikor gondolkodod lerakni a jogsit? - kérdeztem.

- Talán suli vége fele elkezdem és akkor nyár végére már meglesz. - mondta. Hagytam hogy csodálkozzon még és a rádiót bekapcsoltam. Majd a telefonom a kezébe adtam.

- Kikeresed kérlek a Baby lejátszási listát és csatlakoztatod a hangszórókra? - kértem és már vette is ki a telefont a kezembõl. A háttérképemen kicsit elnézelõdött és mosolygott. Harry egyik festménye az. A másik meg persze közös. Belépett a zenéimhez és már meg is hallottuk a kedvenc dalaink. Direkt összeszedtük ezeket, így ha együtt vagyunk akkor tudjuk ezeket hallgatni. Felhangosítottam ás ahogy a dallam átjárt minket, lassan énekelni kezdtünk. Ahogy hagytuk el a házakat, csak énekeltünk és élveztük a másik társaságát. A jobb kezem Harry combjára csúsztattam. Mosolyogva nézett le rá és a saját tenyerét az enyémre rakta. Így folytattuk tovább a több mint fél órás utat.

- Ugye nem akarsz elrabolni? - kérdezte nevetve mikor már lassan odaértünk. - És megerõszakolni? Te jó ég lehet ez a terved. - játszotta el a halálra rémültet.

- Erõszak lenne az? - vontam fel a szemöldököm nyertesen.

- Hmm igaz... nem lenne az de nem lényeg. Lehet te nem is az igazi Louis vagy. - folytatta én pedig csak megforgattam a szemeim.

- Nyilván. - mondtam. - Itt vagyunk. - lassítottam le egy étterem elõtt. Harry szája pedig tátva maradt.

- Itt? - kérdezte.

- Itt. - szorítottam a combjára és kiszállva az õ ajtójához siettem.

- Fiatalember. - tártam ki a kezem, és megvártam hogy kilépjen. Már szürkület volt így fényekkel volt borítva az étterem. - Gyere menjünk be. - kulcsoltam össze az ujjaink. Köszöntem egy kedves nõnek aki elvezett minket az elõre foglalt asztalhoz. Az étterem az átlagosnál kicsit szebb volt. Szerettem volna különleges vinni az angyalt a szülinapján..."

Bárcsak megint elvihetném egy étterembe, mint egy éve. Vagy bárhova, csak láthassam megint mosolyogni, mint akkor. Minden egyes pillanatára emlékszem annak a napnak, így folyamatosan az emlékképek cikáztak a fejemben. A zsebembõl elõvettem egy zsebkendõt, és letöröltem a könnyeim, majd kifújtam az orrom. Egyre, és egyre nehezebb hogy nem látom. Minden egyes pillanatban rá gondolok, de csak elsírom magam. Haza akarok menni. Csak ennyit kérek. És emiatt örök életre rohadt mérges leszek apára, amiért még mindig ennyi év után is szét tudja cseszni az életem. Soha nem elég neki, még a börtön sem. Csak még egyszer rúghasson belénk. És azt, hogy Harry mellõl szakított el, az még nagyobb düht varázsolt bennem. A honvágy megint rám tört. Mindig van, de néha durvább a szokásosnál, így már tárcsáztam is Niallt.

- Hali. - köszönt bele, mire máris elmosolyodtam kicsit.

- Szia Ni. - mondtam halkan. - Minden oké? - kérdeztem, leplezve a szomorúságom.

- Szerinted mit tudok erre mondani, ha messze vagy tõlem már 3 hónapja, és rajtam kívül senki se tudja merre vagy? - kérdezte lehangoltam. Egybõl idiótának éreztem magam, hogy ezt megkérdeztem, hisz igaza volt.

- Sajnálom.. és mindent megtennék azért, hogy veletek lehessek. De semmi hír Niall, és ez kikészít. - mondtam kétségbeesve, és idegesen a hajamba túrtam.

- Még nyom sem, hogy merre mehetett? - kérdezte.

- Az sem. Ez pedig nem bíztat abban, hogy hamar már veletek leszek. - könnyeztem be megint, de nem akartam elsírni magam, így gyorsan témát váltottam, bár lehet nem a legjobbra. - Történt ma valami Harry szülinapja alkalmából? - kérdeztem felfelé pislogva.

- Ömm... nem szeretett volna semmit. Azt mondta hogy a buli kizárva, és még ajándékot se szeretne. Azt kérte hogy ma ne ünnepeljünk így négyen se, mert egyedül szeretne lenni.... Szóval írtunk neki persze mindannyian, de nem láttuk ma. - mondta ki nagy nehezen. Gondolom tudta, hogy nem a legjobb lesz a reakcióm.

- Még mindig ennyire megviseli hogy nem vagyok ott? - kérdeztem, és feladtam azt hogy felfelé pislogással megtudom állítani a könnyeim, mert nem tudtam.

- Nagyon. - suttogta. - Nem javul a helyzete, de õszintén Louis... megtudom érteni. És ha csak belegondolsz. Neked javult a helyzeted amióta nem látod õt? - tette fel a kérdést, amivel abszolút nyert.

- Nem, csak egyre rosszabb. - vallottam be az egyértelmût.

- Na látod, õ is így érezhet. - mondta szomorúan. Tudtam legbelül, de mégis reménykedtem hogy nem fordul magába. De én is így tettem volna, tudom.. Így csak hagyva hogy folyjanak a könnyeim, megszólaltam. Hisz ha abba belegondoltam, hogy még hány hónapig, vagy kitudja meddig nem látom, az teljesen kikészített.

- Nagyon hiányzik. - sírtam el magam. Nem tudtam már magamba tartani. Túl sok ez a 3 hónap, és túlságosan szeretem. - Nem bírom ki nélküle. Bele fogok õrülni ebbe Niall. - mondtam ki nagy nehezen. Egy ideig csak hallgatott, megvárta míg annyira megnyugszom hogy egyáltalán halljam õt.

- Te is neki Louis. És úgy sajnálom hogy nem segíthetek. És hogy nem mondhatok neki semmit. - sóhajtotta halkan. Tudom hogy õ se tud mit csinálni, csak látni mind a két fél szenvedését. Míg õ maga is szenved.

- Köszönöm hogy itt vagy és meghallgatsz. - szipogtam. - Bárcsak megölelhetnélek. - suttogtam. Mivel nem bírtam már sokáig, úgy beszélni vele, hogy minden pillanatban csak azt kívántam, hogy ne telefonon, hanem élõben tehessem meg, így lassan leraktam. Míg pár percig csak ücsörögtem még ott, hogy kicsit megnyugodjak, próbáltam a fejem is kitisztítani. Nem lesz ez így jó Tomlinson, hogy egyre jobban esel szét. Mélyeket lélegezve keltem fel, és indultam haza...

***

És hamar elérkeztünk a hónapnak már majdnem a végére, így miután egyik nap a magántanárom hazament, és hazavitte a felvételi lapokat kitöltve, anya bejött a szobámba.

- Kitöltöttem, és a biztonság kedvéért több helyet is megjelöltem. De amilyen ügyes vagy, és látom, hogy milyen sokat tanulsz, biztos felvesznek az elsõ helyre. - mondta halványan elmosolyodva, de én csak lehangoltan néztem magam elé. - Biztos nem baj hogy rám hagytad ezt? Még gyorsan meggondolhatod magad. - mondta egybõl, gondolom a reakciómból leszûrve, de ekkor gyorsan rákaptam a tekintetem megcsóválva a fejem.

- Nem, nem bocsi. Teljesen jó döntésnek tartom még mindig hogy te csináltad meg és köszönöm. - mondtam hálásan. - Csak... nincs annyira jó kedvem. - mondtam halkan. Szerencsére nem kezdte el mondani a 'hamarosan minden rendbe lesz' szöveget, csak megsimította az arcom.

- Csinálok sütit, ha szeretnél beszélgetni csak gyere. - állt fel mellõlem. Egy aprót bólintottam, majd csak néztem ki az ablakon. Szóval akkor már a jelentkezésem is kész. Pedig mennyit, és mennyit stresszeltem rajta, hogy hova? Milyen szakra? Csak Harry miatt. És a végén inkább anyára hagytam a döntést.. talán így a legjobb.

***

A tanár leadta a jelentkezést, szóval fix minden, és már nincs visszaút. Õszintén, nagyon nem is foglalkoztat. Ahogy elkezdõdött a március, nekem nem a szép tavasz jutott eszembe.... hanem hogy egy újabb hónap itt, Stocportban, Harry nélkül. Semmi hír, még mindig.

Mivel nem bírtam már a saját gondolataimmal csak ülni a szobámba, így kimentem a konyhába anyához. Amúgy is mondta hogy szeretne velem beszélni.

- Nagyiék? - kérdeztem, leülve a pult mögé, mert nem láttam õket.

- Elmentek bevásárolni. - válaszolta, míg éppen a sütõbe rakott valamit. Némán néztem, amit csinált, egészem addig, ameddig sóhajtva rám nem nézett. - Louis. - kezdte.

- Igen? - kérdeztem kicsit félve.

- 4 hónapja vagyunk itt a papáéknál, de még mindig semmi hír apádról. - mondta, mire hogy erre emlékeztetve lettem, megint kicsit elszomorodtam. - 4 hónap után, már nem tudom mire várunk. A csodára, de nem akar jönni. - húzta el a száját, és éreztem a hangján hogy ez neki is nagyon rossz. - Tudjuk, hogy a nagyiék bármeddig látnak minket szívesen, de nem maradhat ez így örökké. - mondta. Kíváncsian fürkésztem a gondterhelt arcát, mert nem tudtam hogy hova akar kilyukadni. - Így, mivel egyelõre semmi hír, és már nekem is van egy nagyon jó munkám, te is lassan már egyetemre mész. Muszáj tovább lépnünk. És... elkéne költöznünk, külön ketten. - nézett rám félve a reakciómtól. És õszintén az elején szóhoz sem jutottam, mert nem hittem volna hogy errõl szeretne velem beszélni.

- Ide a közelbe? - kérdeztem.

- Igen. Még átgondoljuk, hogy hova lenne a legérdemesebb, de nem olyan messze innen. De.. Londonba nem mehetünk vissza. - mondta. - Csak nem tudom, hogy hogy állsz ehhez az egészhez. - mondta halkan. Nem tudtam a hírtõl ujjongani, hogy új helyre költözünk, mert ez azt jelentette hogy végleges az itt maradásunk. Nem megyünk már vissza, és úgymond új élet vár rám. De nem lehetek mérges anyára, hisz õ csak jót akar. Hogy nyugodtan, ketten, ne legyünk másnak a terhére, elköltözzünk. Csak nehéz ezt feldolgozni.

- Ömm.. nem fogok ellenkezni. Tudom, hogy ez a helyes megoldás, csak... nehéz. - hajtottam le a fejem, visszanyelve a könnyeim.

- Tudom kincsem, és próbálom úgy megoldani hogy a legkevésbé kelljen ebbe belekavarodnod. A papa és a nagyi segít, te csak koncentrálj az érettségire. - mondta megértõen. - De persze mindenrõl megkérdezünk téged, hogy neked az tetszik-e és beleegyezel-e, rendben? - kérdezte.

- Rendben, köszönöm. - suttogtam. - És mikor? - kérdeztem.

- Ha nincs vele ellentvetésed, akkor elkezdjük intézni minél hamarabb. - nézett rám.

- Jó, akkor majd szóljatok. - bólintottam. Mi értelme lett volna elkezdeni hisztizni, hogy én már azért sem megyek sehova csak vissza Londonba? Semmi, hisz ez lehetetlen. Ameddig apát nem kapják el, addig senkinek sem biztonságos. És ha magam élete nem is érdekel már, de a körülöttem lévõké igen. Apa elcseszte az egészet, de nem tudok mit csinálni, csak próbálni a helyes döntést meghozni. És most az az, hogy anya mellett vagyok, és nem nehezítem meg a dolgát.

Még ahogy kész lett anya sütije megkóstoltam, majd bementem a szobámba, és sóhajtva eldõltem az ágyon. Akkor egy újabb költözés...