1 hete vagyunk itt a nagyiéknál, de nem érzékeltem a napokat. Minden egyes percem csak abból állt, hogy a többieken gondolkodtam. Mi van velük? Látták-e a levelem? Mit csinálnak? Az osztálytársaim mit gondolhatnak amikor elmondták nekik, hogy kiirattak onnan? Apa hol lehet, és miért nem találták meg még? Mikor láthatom végre az angyalom? És miért ilyen elcseszett az élet? Most is az ablak elõtt ülve néztem a borús felhõket, amikor kopogtak az ajtón. Letöröltem a pulcsim ujjával a könnyeim, és vártam hogy ki jön be. Anya dugta be a fejét, majd bezárva maga mögött az ajtót, leült az ágyamra.

- Beszélhetünk? - kérdezte halkan. Szomorúan bólintottam, és rá szenteltem a figyelmem, elhessegetve az elõzõ gondolataim.

- Igen. - suttogtam.

- Gondolkodtál már azon, hogy inkább magántanuló lennél, vagy szeretnél egy új iskolába menni a közelben? - kérdezte, mire az ablak felé fordítottam a fejem.

- Nem, de szerintem tudom a döntésem. - mondtam, miközben a szemerkélõ esõt néztem. Nem vagyok képes most emberek közé menni, akik mind boldogan vannak a saját kis társaságukban. Harryre vágyom, de õt nem kapom meg. Így csak a magány kell.

- És mi az? - kérdezte óvatosan.

- Magántanuló szeretnék lenni. - suttogtam felé nézve.

- Rendben, ez a te döntésed, de szerintem is így jobb. Hétvégéig találunk a nagyival egyet, és lehet hétfõn már jön is ha az úgy rendben van. - mondta felállva az ágyról.

- Rendben. - mondtam elfogadva a tényt. Abban tudok reménykedni, hogy a tanulás kicsit majd eltereli a figyelmem. Ahogy anya kiment, viszont vissza tértem az elõzõ programomba. Csak most már bedugtam a fülhallgatóm is, és úgy néztem a vízcseppeket lefolyni az ablak üvegen. Pont úgy haladtak lefele, mint a saját könnyeim.

***

Hétfõn kis gyomorgörccsel vártam a magántanárom, hisz mostantól ki tudja meddig vele kell tanulnom. Amikor csengettek a torkomban gombóc keletkezett, és vártam hogy anya kinyissa az ajtót. Érdeklõdve néztem végig a belépõ jövendõbeli tanáromon, aki egy férfi volt. Mosolyogva lépett be, és már innen sugárzott belõle a jófejség. Már az 50-es éveiben lehetett, ha jól tippeltem. A haja már pár szálban kezdett õszülni, és a gyenge borostája is. Szemüvege, már kinézetre is okossá tette. Vékony volt, de kidolgozott testtel. Elegánsan, tanárnak méltóan volt felöltözve, és illedelmesen köszönt mindenkinek, majd belépett. Anyáék egybõl megkínálták mindennel, de õ udvariasan elutasította, és felém lépett. Köszöntünk egymásnak, és bementünk a szobámba.

- Szóval végzõs vagy ugye? - kérdezte, míg leültünk az íróasztal mellé.

- Igen. - válaszoltam szûkszavúan.

- Milyen tanulónak mondanád magad? - kérdezte kedvesen.

- Szerintem elég jó. Négyes, ötös.... Maximum egy-két hármas. De jó tanuló vagyok. - mondtam határozottan.

- Akkor úgy gondolom, hogy nem lesz probléma a tanulással. - bólintott. - Viszont ez sokkal másabb mint az iskola. Te már nem fogsz félévkor vizsgát tenni, mert csak most leszel magántanuló, de januárban szokott lenni. Ami fontos lesz most az majd az érettségi. Leginkább a tételekkel fogunk foglalkozni, és feladatokat megoldani. - vázolta fel nagyjából. Nem tûnt olyan vészesnek ez az egész, az pedig még inkább tetszett hogy semmi felelés, vagy dolgozat.

- És akkor hogy lesz ez az egész tanulás? - kérdeztem.

- Megbeszéljük, de napi pár órát fogunk csak közösen tanulni. A többit egyedül, hisz azt úgy is neked kell megjegyezned. Ha valamiben segítség kell, akkor szólsz és többet gyakorlunk. - mondta, és nagyon szimpatikusnak tûnt. - Holnap eljövök délelõtt 10-re, és hozok egy órarendet amit átbeszélünk hogy neked is megfelel-e rendben? - kérdezte.

- Rendben, de nekem semmi programom nincs, szóval bármikor jó. - mondtam a tarkómat vakargatva.

- Azért átbeszéljük, úgy a tisztességes. - mosolyodott el. Pár dolgot megbeszéltünk még, fõleg átnéztük a tankönyveim, és hogy az adott tantárgyakban hol tartok, majd lassan elment. Nem mentem vissza a szobámba, mert tudtam hogy anyáéknak kérdései lesznek, így a nappaliban maradtam.

- Na? Mit gondolsz? - kérdezte izgatottan anya, leülve mellém.

- Szerintem jófej, menni fog. - mondtam megvonva a vállam.

- Biztos hogy jó lesz õ? - kérdezte a biztonság kedvéért.

- Igen, szimpatikus, és sok dolgot megbeszéltünk. - mondtam. Semmi kifogásom nem volt a tanár ellen.

- Akkor örülök. - simított a vállamra. Vissza mentem a szobámba, és zene hallgatás közben kicsit elpakoltam az íróasztalamon, és rendszereztem a füzeteim, tankönyveim. Hisz holnaptól neki kell állnom a tanulásnak megint, mert kemény lesz az érettségi. Nem akarok szétszórt lenni, legalább ezt ne csesszem el..

***

Elkezdtünk tanulni, és egyben nehéz de mégis egyszerû. Persze, nagyon jó hogy csak napi pár órát kell egy tanárral lennem, de közben nehéz rávenni magam a tanulásra. Hisz a gondolataim mindig csak elkalandozik, így nem tudok rendesen gondolkodni.

A telefonomra állandóan érkeznek az üzenetek, így mikor éppen egy kabátban ültem az udvaron, és könnyáztatva néztem a neveket, úgy döntöttem hogy muszáj ezt megtennem. Nem vagyok képes látni ezeket, úgy hogy nem válaszolhatok, hisz a rendõrök még mindig nem találták meg apát. Így minden egyes közösségi médiás platformomat letöröltem. Így már legalább nem fogom látni õket. Sokkal üresebbnek tûnt a telefonom, és mikor felnéztem a telefonomból hihetetlen bûntudatom lett. Ignorálom õket...de nem direkt. Persze hogy nem direkt, de mégis rosszul érzem magam. A szél erõsen kapott bele a kapucnimba, és éreztem amint a sós cseppeket a bõrömre szárítja. Feltápászkodtam, és bementem a meleg lakásba, ahol a telefonom az egyik székre dobtam, én pedig az ágyba vetõdtem.

***

Ahogy már egy hónapja voltunk itt, kezdtem egyre jobban elveszteni a régi énemet. Semmi hír a többiekrõl, mert azóta sem töltöttem vissza az appokat. Viszont ez a hiány kezdett felemészteni. Ettem, de kevesebbet, így látszott rajtam hogy fogytam. Nem drasztikusan, de látszott. A szemeim mindig karikásak voltak, és alig tudtam aludni éjszakánként. Szinte állandó lett, hogy a fülhallgató a fülemben van, és csak ülök az ablak elõtt, vagy az udvaron a hidegben. Keveset beszéltem, nem viccelõdtem, és néha mosolyodtam csak el. Azt is azért, hogy a nagyiék ne érezzék rosszul magukat, hogy ennyire magamba fordultam. Bennem volt egy alap rettegés, hisz apa még mindig nincs meg. Nem merem lehunyni a szemem, mert csak arra tudok gondolni, hogy megjelenik és végleg megöl minket. Bár ezen a szinten már úgy vagyok, hogy bármi csak így ne kelljen élnem. De az, hogy nem beszélhetek a többiekkel, az mindennél jobban fáj.

December közepén egy nagyon rossz napom volt. Nem volt étvágyam, és minden pillanatban csak Harryre, Niallre, Liamre, és Zaynre gondoltam. Csak õk kavarogtak az agyamban. Annyira, de annyira hiányoztak. Nem szóltam ma senkihez, és csak vörös szemekkel kimentem az udvarra. Zenét hallgatva fagyoskodtam, de nem érdekelt. A szar idõ volt a legkevesebb ami akkor érdekelt. Anya egy idõ után észre vettem hogy utánam jön, és leül mellém a hintaágyra.

- Louis. - hallottam meg a zenén át, hogy megszólít.

- Igen? - néztem rá, kihúzva a fülesem. Nem voltam beszélgetõs kedvemben.

- Nagyon rossz látni ahogy kikészít ez, és hidd el hogy mindent megtennék hogy ne így legyen. És hogy boldog legyél, de nem tudok. Tehetetlen vagyok. - mondta vissza tartva a könnyeit. A szívem megszakadt, mert abba bele se gondoltam eddig hogy ez neki milyen. - Viszont van egy dolog amit megpróbálhatunk. - mondta óvatosan, mire kíváncsian kaptam fel a fejem.

- Mi az? - kérdeztem.

- Apádról még semmi hír, így nem szabad szólni a többieknek, nehogy baj legyen. Legalábbis a te telefonszámodról. - mondta, mire összehúzott szemöldökkel néztem rá.

- Ezt hogy érted? - kérdeztem.

- Megváltoztatjuk a számodat, és úgy valakivel felvehetnéd a kapcsolatot. - mondta, mire egybõl izgatott lettem. Annyira, mint ebben a másfél hónapban még sosem. - De. - hangsúlyozta ki. - Ez így is elég veszélyes abból kiindulva, hogy lehet hogy apád emberei figyelik õket. Így azt ajánlanám, hogy csak egy valakinek szólj. Te döntöd el kinek, de úgy gondold át, hogy ez nem jelenti azt hogy te mehetsz hozzá vissza Londonba, vagy õ ide jöhet. Úgy kell tenni, mintha ti nem is beszéltetek volna. Szóval úgy válassz egy valakit, és gondold át. Holnap elmegyek és elintézem. - mondta, majd a gondolataimmal együtt kint hagyott. Te jó ég... Ez borzasztóan jól hangzik, de igaza van anyának. Csak egy valaki, és nagyon átfontoltan kell döntenem. Mert ez kockázatos, és sok mindent figyelembe kell vennem. Így a gondolataimba merülve kezdtem el mindent számításba véve eldönteni hogy legyen.

***

- Megváltoztattam, de ne feledd el amit mondtam. - mondta anya másnap. Határozottan bólintottam, és a telefonomat forgattam a kezeim között. Biztos jól döntöttem? Remegõ kézzel ültem le az ágyamra, és kezdtem hívni a számot. Csengett, csengett, de az illetõ nem akarta felvenni. Az órára ránézve rájöttem, hogy ilyenkor még suli van, így a homlokomra csapva dobtam magam mellé a készüléket. Lehet ez mégsem annyira jó ötlet. Mit mondjak? Lehet fel se veszi. Ha kiderül, hogy én vagyok, és azok a gyökerek rájönnek... Bármi bajuk lesz akkor az az én lelkemen szárad. Nem kéne csinálnom semmit. Csak megvárni hogy apát lecsukják, és minden rendben lesz. De már másfél hónapja nincs semmi. Vajon akkor mikor lesz vége? De közben úgy hiányoznak.

Kimentem enni, és estig nem is mertem a telefonhoz nyúlni. Vacilláltam, hogy mi a helyes. Így már bõven kilenc óra elmúlt amikor mielõtt még meggondoltam volna magam, a kezembe vettem, és hívni kezdtem a számot. Érdekes, hogy egész eddig csak beszélni akartam velük, most viszont félek megtenni.

- Háló? - kérdezte bizonytalanul a hang. Csak egy ismeretlen számot látott. A szívem hevesebben kezdett dobogni, és hirtelen kiszáradt a torkom. - Háló? - ismételte meg az ismerõs hang megint.

- Niall? - nyögtem ki nehezen.

- Ki az? - kérdezte zavarodottan.

- Louis. - mondtam kicsit bátrabban, hogy felismerje a hangom. A vonal másik végén hirtelen csend lett, így mér megijedtem hogy lerakta. - Itt vagy? - kérdeztem.

- Most viccelsz ugye? Nem lehetsz õ. - mondta elképedve.

- Én vagyok esküszöm. Ha nem hiszed akkor.... - gondolkodtam, és eszembe jutott egy dolog amit biztosan csak én tudok.

- Negyedikben egyszer letoltad a nadrágod, mert azt hitted ez befog jönni a lányoknak, de mindenki elkezdett röhögni, mert rózsaszín boxerben vol-

- Jó jó elhiszem hagyd abba. Az nagyon gáz volt. - vágott a szavamba.

- Egyedül vagy? - kérdeztem a biztonság kedvéért.

- Igen, de még mindig nem hiszem el hogy te vagy az. Ez lehetetlen. - mondta halkan.

- Tényleg én vagyok, de nem szabadna veled beszélnem. És meg kell hogy kérjelek majd pár dologra, hogy tudjuk tartani a kapcsolatot. - mondtam lehangoltan, mert annyira rossz volt, hogy másfél hónap után végre beszélhetek vele, de nem önfeledten.

- Rendben. - hallottam meg a hangját, majd egy pillanatra mind a ketten elhallgattunk. Olyan rág hallottuk már a másik hangját. Sõt, õ még azt se tudja hogy mi van velem. - Úgy hiányzol Tommo. - suttogta, mire könnybe lábadt a szemem. Hallani a megtört hangját, minden volt csak az nem amit én valaha is szeretek hallani.

- Te is nekem Ni, de nem mehetek haza. - mondtam a plafont nézve homályos tekintettel.

- Miért nem? Mi történt? - kérdezte. - És miért egy ilyen számról hívtál?

- Huh te jó ég hol kezdjem. - sóhajtottam. - Figyelj Niall, muszáj megkérnelek rá, hogy errõl senkinek se szólj. Ameddig a helyzet rendbe nem lesz, addig tudok veled beszélni, de nem szabad elárulnod senkinek. - mondtam az elején. Úgy döntöttem hogy így a legbiztonságosabb. Bármennyire is azt szeretném, hogy a többiek is tudjanak rólam valamit, nem lehet. Ha figyelik õket, akkor az túl feltûnõ.

- De... és Harry? - kérdezte, mire a szívem kicsit megtört megint.

- Nem lehet. - mondtam fájdalmasan. - Senkinek sem szabad szólnod, és kérlek hogy ezt a számot is valami más néven mentsd el a telefonodba. Ne az enyémmel, mert ez a telefonszám nagyon titkos. - mondtam.

- Rendben, de Louis én ezt még mindig nagyon nem értem. - mondta frusztráltan.

- Tudom hogy nehéz, de kérlek tedd meg. Elmesélem hogy miért kell ez mindjárt. - mondtam a könnyeim vissza nyelve.

- Gyere vissza kérlek. - suttogta letörten. - Nélküled senki sem az igazi. - a szavai miatt egyre inkább csak folytak a könnyeim.

- Nem tehetem.. - suttogtam rekedten.

- Hol vagy? - kérdezte, és hallottam a hangján, hogy õ is sír. - Miért mentél el? Az a levél nagyon ijesztõ volt. - mondta. Szóval akkor mindenki olvasta a levelet.

- Apát kiengedték. - kezdtem.

- Micsoda? De börtönbe volt már évek óta? Hogyhogy kiengedték? - kérdezte.

- Lejártak az évei, kijöhetett. És aznap eljött hozzánk. Tudtuk már elõre, hogy kifogják engedni, így összepakoltunk mindent a legrosszabb esetre. Nem mertem nektek szólni, mert abban reménykedtem hogy haza se fog jönni hozzánk. De eljött, és... - mondtam, de megakadtam az emlékek hatására. A sírás kitört belõlem megint, de próbáltam értelmesen elmondani neki. Niall pedig csak hallgatott. - És nagyon ideges volt. Bosszút állt rajtunk, sok sebünk lett, és azt mondta hogy vannak emberei akik évek óta figyeltek és mindent tud rólam. - mondtam, míg letöröltem a könnyeim, bár fölösleges volt. - Azt mondta, hogy 10 percen belül el kell mennünk, és senkinek nem szólhatunk, mert különben azt a személyt megöli. Ezért nem válaszoltam nektek Niall. - sírtam. - Nem azért mert nem akartam... csak nem tehettem. Most is félek hogy lesz valami. - mondtam, míg meghallottam a vonal másik végén a halk szipogásokat. - Hívtuk a rendõröket, de mire kiértek már nem volt ott. Azóta sincs meg.. - mondtam, és hirtelen nem mondtam többet. Így is alig tudtam össze szedni a gondolataim. A szõke is csak halkan zokogott percekig mire megtudott szólalni.

- De most akkor mi lesz? - kérdezett ennyit.

- Nem tudom. Eljöttünk messze Londontól - kezdtem, de õ a szavamba vágott.

- Hova? - kérdezte.

- Nem mondhatom el. Tudom hogy eljönnél, de nem szabad... - mondtam, mert elõre tudtam hogy ez lenne. Veszélybe pedig nem sodorhatom õt.

- Kérlek. - könyörgött.

- Nem tehetem meg. - mondtam ki nehezen, majd folytattam. - Itt maradunk addig amíg el nem kapják apát, aztán már remélhetõleg minden lehet a régi. Bárcsak már hamar itt lenne az. - mondtam míg lehunytam a szemeim. - Szóval itt maradunk addig, nem szólunk senkinek és várjuk a csodát. Nagyon nagyon kérlek Niall, hogy ne szólj senkinek. Nem bírnám azt ha valami bajod esne. Semmit ne említs, és mintha nem tudnál rólam semmit. - könyörögtem szinte. - Te vagy az egyetlen akivel beszélhetek. - suttogtam.

- Akkor máskor is beszélhetünk? - kérdezte.

- Igen, csak fontos hogy mondom ne az én nevemmel mentsd el ezt a számot rendben? - kérdeztem.

- Rendben... Abby lesz a neved. - kuncogott.

- Tökéletes. - mondtam, és végre egy õszinte mosolyra húztam az ajkaim, még akkor is ha nagyon halvány volt.

- Hogy van most a sulid? - kérdezte.

- Magántanuló lettem erre az utolsó tanévre. - mondtam, és most az egyszer hiányzott a régi londoni osztályom.

- Mindig is az szerettem volna lenni. - ábrándozott, majd hirtelen témát váltott. - Holnap hívsz? - kérdezte elnyomva egy ásítást. Az órára nézve rájöttem hogy lassan nekem is aludnom kéne.

- Igen, hívlak. - biztosítottam. - Vigyázz magadra kérlek. - mondtam még.

- Te is, nagyon. - mondta rekedt hangon. Fájdalmasan, de mégis boldogan tettem le a telefont, és a takaró alá bújva, csak Niall hangja csengett a fülemben. Máris nyugodtabbnak éreztem magam, csak hogy hallottam õt. Így aztán még így is sok gondolattal, de legalább egy fokkal boldogabban nyomott el az álom...

~

Boldog Karácsoooonyt Mindenkinek!❤️❤️
És persze boldog szülinapot Louisnak✨✨