Mindenem fájt, és ismeretlen szagot éreztem magam körül. A szemeim csukva voltak, hisz nem bírtam kinyitni õket. Mi ez amit érzek? Nem olyan mint az otthoni párnáim illata. Miért nem bírok megmozdulni? Miért érzem úgy hogy mindjárt szétszakad a fejem? A szám olyan száraz volt, mintha egy hete nem ittam volna. Bal kezemnél éreztem egy meleg érintést, és ez késztetett arra hogy megpróbáljam kinyitni a szemeim. Viszont elsõre nem sikerült, mintha ólomból lettek volna. Gyerünk Tomlinson, menni fog. Milinként próbáltam a pilláim eltávolítani, ami most sikeresebben ment. Az erõs fény egybõl beszökött a szemhéjam alá, de csak fehérséget láttam. Fehér plafon, fehér fal, és lenézve fehér takaró. Hol vagyok? Ez nem az én szobám. És miért vagyok itt? A szívem hevesebben kezdett dobogni amint a pánik elöntött, és egybõl balra kaptam a fejem, amerrõl az érintés jött. Egybõl felismertem Harryt, aki egy elég kényelmetlennek tûnõ fotelban ült, fejét lehajtva, míg a kezeim szorongatta. Abból tudtam hogy nem alszik, hogy hallottam halk szipogását. Mi a baja? Valami történt? Egy idegesítõ csipogást hallottam meg ami gyorsabb lett, ahogy egyre frusztráltabb lettem. Ekkor felkapta a fejét, és ijedten nézett rám. Szemei vörösek voltak, és könnyekkel teltek. Alattuk fekete karikák helyezkedtek el, ami nulla alvásról árulkodtak. Görnyedt volt a tartása, míg egy fehér pólóban ült, mellette levõ asztalon pedig rengeteg zsebkendõ. Semmit nem értettem, és elkezdtem kapkodni a fejem, hogy tudjam hol vagyok, amikor megláttam hogy infúzióra vagyok kötve, és nem az én ruhám van rajtam.

- Ne, ne mozogj. - szólalt meg rekedt hangján Harry, és felpattant. Szemébe néztem amik rettenetet tükröztek, míg kezemet egy percre sem engedte el. Míg arcomat pásztázta, úgy folyt le még egy könnycsepp a fehér bõrén. - Felkeltél. - suttogta elhalva, míg egy ici pici mosolyra húzódott a szája, de nem az a boldog félére. Hanem ami tele van fájdalommal. Egyre jobban vesztettem el a fonalat, és egy torokköszörülés után ennek hangot is adtam.

- M-mi történt? - kérdeztem, de alig volt hallható ahogy semmi erõm nem volt. Harry arcán kis döbbenet suhant át, de hamar rendezte vonásait.

- Nem emlékszel? - kérdezte fájdalmasan. Értetlenül csóváltam a fejem, ami így hirtelen erõsen kezdett el szúrni, így felszisszentem. - Ne mozogj. - ismételte meg ezt újból. Miért fáj? - Mondta az orvos hogy lehet kifog esni egy kis idõ, de majd idõvel emlékezni fogsz rá, csak súlyos a sérülés. - mondta ki, amitõl még jobban megijedtem.

- Orvos? - kérdeztem, és hallottam ahogy gyorsabban csipog a monitor.

- Nyugodj meg. - ült le mellém az ágy szélére. - Baleseted volt, és lett pár sérülésed. - mondta halkan, tekintetét levezetve a testemen. Baleset...akkor kórházban vagyok? Azok a smaragdokat megint ellepték a sós cseppek, amik már készültek kibuggyani. - É-Én úgy sajnálom Louis. - szorította össze a szemeit, míg halkan felsírt. Nem értettem semmit, és egy értelmes mondatot se tudtam alkotni. Ekkor az ajtó kinyílt, és egy idõsebb férfi lépett be rajta, akit követett anya szintén kisírt szemekkel.

- Jó estét Mr. Tomlinson. Hogy van? - kérdezte a fehér köpenyben lévõ úr.

- Miért vagyok itt? - tettem fel az elsõ kérdést ami eszembe jutott. A ruhájára nézve gyorsan eltudtam olvasni hogy Dr. Miller volt aki hozzám szólt.

- Mennyire emlékszik? - kérdezte egy mappát tartva a kezében. Már kezdtem volna ideges lenni, hogy nem válaszol a kérdésemre, de jobbnak láttam ha mondom amit kér. Lehet úgy hamarabb tudok meg mindent. Gyorsan kellett kutakodnom az elmémben hogy emlékezzek is valamire. Évzáró, gördeszkázás, Niall, levél. Levél amit Harrynek adtam és.... nem tetszett neki. Eszembe jutott ahogy az ágyán ültem, míg õ háttal volt nekem és minden reményem elveszítettem. Majd talán felkeltem, és beültem az autóba. Onnantól kezdve viszont képszakadás.

- A legutolsó amire emlékszem hogy beülök az autóba. - mondtam ki nehezen. A szám még mindig szomjazott egy kis folyadékra.

- Utána semmi? - kérdezte valamit leírva a mappába. Erõtlenül megcsóváltam a fejem, miközben õ megnézte az infúzióm, és ellenõrzött pár dolgot amit gondolom kellett, majd sóhajtva egyet az ágy végéhez állt, és egyenesen rám nézett. Anya még mindig az ajtóból nézett.

- Autóbalesete volt. Egy fának ütközött, és lett pár nem igazán kedves sérülése. - mondta, mire elakadt a lélegzetem. Autóbaleset? Hogyan, és miért? Ahogy a tekintetem kapkodtam, észrevettem hogy Harry már sehol sincs. - Az hogy kiesett az estébõl jó pár részlet az az agyrázkódás miatt van. Sajnos elég súlyos agyrázkódást szenvedett ami okozhatta az emlékezetkiesést. De ez kis idõvel megváltozik. - mondta nyugodt hangon. Én viszont egyre jobban kapkodtam a levegõt ahogy próbáltam felfogni mi történt. - Fáj a feje? - kérdezte.

- Igen. - mondtam aprót bólintva.

- A nõvérek fognak hozni fájdalomcsillapítót, és majd be lesz osztva mikor mit kell bevennie hogy enyhítse a fájdalmakat. - sorolta, míg egy pillanatra a lapjára nézett. - Eltörött három bordája, és a válla olyan erõsen csapódott, hogy a kulcscsontja megrepedt. - mondta, mire egyre jobban sokkolódtam le. Ez lehetetlen. Nem történhetett ez mind meg. - A bokája megvolt zúzódva, de amint láttam az már így volt, csak sajnos ez nagyon nem tett jót neki, és csak kicsin múlt hogy a szalag elszakadjon..

- Te jó ég. - suttogtam magam elé. - Mennyi idõ míg meggyógyulok? - kérdeztem felnézve.

- Egy hetet még itt kell lennie megfigyelés alatt, és utána három hetet minimum otthon pihennie kell. Semmilyen megterhelés, csak fekvés. Az egy hónap leteltével, vissza kell jönnie egy vizsgálatra és utána is még heteket kell pihennie, de már felkelhet. Viszont hónapokig óvatosan kell mozogni, és figyelni minden lépésére. Ezeknek a csontoknak a törése huzamosabb idõ míg teljesen gyógyultnak mondhatók. - mondta, míg éreztem hogy homályos lesz a látásom, de nem hagytam hogy eleredjenek a könnyeim.

- Más is megsérült? - kérdeztem, és reménykedtem hogy nem legyen a válasz.

- Nem, szerencsére nem volt az úton senki magán kívül abban a pillanatban. - mondta, mire megkönnyebbülten fújtam ki a levegõt. Éreztem amint nehezebben tudom venni a levegõt, mint eddig. Biztos a törés miatt van. - Bármi problémája van akkor nyomja meg azt a kék gombot az asztalon, és jönnek a nõvérek. A következõ napokban elõfordulhat hogy erõs hányingert tapasztal, és étvágytalanságot. Emellett szédülés, fejfájás és alvászavar. De bármilyen tünetet is észlel azonnal szóljon egy nõvérnek. - mondta komolyan. Már ennyitõl fájt a fejem, hogy ezt a sok információt megjegyezzem. - Mosdóba mindenképpen valakinek segítenie kell kikísérni, mert még nagyon gyenge és ügyelni kell a csonttörésekre hogy a lehetõ legkevesebb megerõltetés érje õket... - hagyott egy kis szünetet. - Van valami kérdése? - kérdezte. Biztos lett volna normális esetben, de most még örültem hogy azt tudtam hogy egy rohadt korházban vagyok. Így csak megcsóváltam a fejem. - Rendben, akkor nemsokára benéznek majd az ápolók. - indult el az ajtó felé.

- Köszönjük. - szólalt meg anya, mielõtt kilépett volna. A következõ pillanatban pedig már ott ült mellettem, és szomorúan nézett rám.

- Kincsem. - suttogta az arcomra simítva tenyerét, és gyorsan letörölte a könnyeit. - Hogy érzed magad? - kérdezte.

- Szarul. - mondtam õszintén, halványan elmosolyodva.

- Úgy aggódtunk, hogy valami baj lesz. Tegnap este történt, és azóta nem keltél fel, egy teljes napig. A legrosszabb 24 óra volt. - mondta. Azta, egy napot aludtam? - El sem tudtam hinni mikor hívtak a kórházból. De az a lényeg hogy már felkeltél és meg fogsz gyógyulni. - nézett rám reménnyel a szemeiben. - Anne és Harry is egész végig itt voltak. Harry nem volt hajlandó hazamenni aludni sem. - mondta, mire a szívem összefacsarodott és nem tudtam mit mondani. Ötletem sem volt most hogy állunk. Haragszik rám? De akkor miért van itt? Egyáltalán rendesen emlékszem bármire is?

- Hol van most? - kérdeztem szemeibe nézve. Anya körülnézett a szobában, majd megszólalt.

- Nem tudom, lehet elment. Aludnia kellene már igazán. Most már legalább tudja hogy felekeltél. - sóhajtotta. Attól függetlenül hogy igaza volt anyának, és rosszul éreztem magam hogy miattam nem aludt és szüksége volt rá, még hiányzott. Azt akartam hogy itt legyen velem, és azt mondja hogy minden rendben lesz és szeret. De lehet hogy biztosra ment hogy ébren vagyok, és hazament mert még mindig haragszik rám. Nem tudom, és tehetetlen is voltam.

- Kaphatok innivalót? - kérdeztem erõtlenül.

- Még reggelig nem ihatsz semmit kicsim a mûtét miatt. - mondta megtörten. Neki is fájt, hogy így lát. Lehunytam a szemeim és engedtem hogy egy könnycsepp kiszökjön ahogy a frusztráltságom kezdett egyre nagyobbá nõni. - Aludj amennyit csak tudsz, késõ van már. - suttogta.

- Te is menj haza és pihenj. - mondtam, mert biztos voltam benne hogy õ sem aludt egy percet sem.

- Nem Louis, itt maradok veled. - erõsködött.

- Kérlek anya, úgy lennék a legnyugodtabb. - mondtam halkan. - Itt lesznek a nõvérek, és én is aludni fogok. Holnap pedig majd jössz vissza. - próbáltam a kezén szorítani kicsit, de nagyon gyenge voltam hozzá. Láttam rajta ahogy vaccilál, de végül megadja magát.

- De reggel már itt lesz. - mondta szigorúan.

- Rendben. - mosolyodtam el.

- Szeretlek. - puszilta meg a homlokom és felállt.

- Szeretlek anyu. - válaszoltam, és néztem ahogy az ajtóhoz sétált. Minden erõmet összeszedve még intettem neki, majd lehunytam a szemeim egy pillanatra. Te jó ég. Ezt még fel kell dolgoznom. Túl sok volt az információ. Mindenem fájt, és rettentõ gyengének éreztem magam. Mintha egy úthengerrel mentek volna át rajtam. Ahogy körbe néztem a szobán, nem sok érdekességet láttam. Balra tõlem volt egy éjjeliszekrény amin pár dolog volt. Mellette egy fotel, ami már elég használt volt. Az ajtó a szoba végében volt bal oldalt. Velem szemben egy kisebb tévé volt a falon. A fal fehér volt, néhol krém színû csempe. Jobb oldalt egy hatalmas ablak helyezkedett el, de nem láttam semmit, mert sötét volt kint, csak az asztalon levõ lámpa égett. Tõlem jobbra volt egy ajtó, ami gondolom hogy a mosdóba vezethetett. És ennyi is volt. Az ajtó nyílt, és két középkorú nõ lépett be rajta.

- Jó estét uram. Azt mondták fáj a feje. Hoztunk fájdalomcsillapítót, de reggel és este szintén az infúzión át fogjuk adagolni a megfelelõ gyógyszereket, rendben? - kérdezte az egyik kedvesen.

- Rendben. - válaszoltam.

- Más fájdalom esetleg? Szédülés, hányinger, fülcsengés, látászavar? - kérdezte, míg kimérte a gyógyszert, a másik pedig szintén valamit rendezkedett nekem.

- Semmi, csak fáj mindenem, meg nehéz lélegezni. - mondtam ránézve.

- Ez a bordatörés miatt van. A lehetõ legkevesebbet mozduljon meg. - mondta amit ma már nem tudom hányadszorra hallottam. - Mivel ma még gyógyszert nem vehet be, ezért az infúzión át beadtam a fájdalomcsillapítót. Negyed órán belül hatni fog, holnap pedig már rendesen is kaphat. - nézett le rám.

- Köszönöm. - mondtam halkan.

- Kell mosdóba mennie? - kérdezte, mire nemlegesen ráztam a fejem. - Ha kell, szóljon, hogy elkísérjük. Semmiképp se próbáljon meg egyedül. - figyelmeztetett.

- Rendben. - mondtam megint. Borzasztó volt ennyire gyengének éreznem magam. Miután mindent leellenõriztek, kimentek, én pedig megint egyedül maradtam ebben az unalmas szobában. Bármit megtettem volna ha legalább a saját ágyamban lehettem volna. Nem ezt az idegen fertõtlenítõ szagot érzem mindenhol, és az egyszínû falakat. Az éjjeliszekrényen voltak gyógyszerek, és a telefonom is. Elszerettem volna venni és írni valakinek, bárkinek. Niall, Liam, Zayn. Vajon õk tudnak valamit? Lehet írtak. Harrynek is akartam üzenni, bár szerettem volna ha alszik. De nem volt erõm kinyúlni érte és a kezembe venni. Biztos meg se bírnám tartani. Csak arra tudtam koncentrálni hogy szomjas vagyok, egyedül egy szobában, míg a gondolataim csak akörül cikáztak hogy hogy kerültem ide. Nem jutott eszembe a balesetrõl semmi bármennyire is próbálkoztam. Lehet most még nem is baj, így is elég információ volt ez. Nehezemre esett már nyitva tartani a szemeim, annyira fáradt voltam, még akkor is, ha körübelül fél órája keltem. Nagy nehezen kinyúltam, és lekapcsoltam a kis lámpát, így a szoba sötétségbe borult. Kivéve kintrõl jött be egy kis utcai fény, vagy a Hold világítása. A legegyszerûbb módja annak hogy most ne gondolkodjak folyamatosan az volt, hogy hagyom hogy elragadjon az álom, és jó ideig fel se keljek. Nem igazán mertem megmozdulni, nehogy valami baj legyen, így csak lehunytam a szemeim, és hallgattam ahogy nehezen veszem a levegõt. Majd a kergetõ gondolatokkal estem át az álmok világába...