Erre a hétre, míg Harry nincs itt, akkor kihúzhattuk a gördeszkázást. Bár mindegy, Niall így is beköltözött hozzánk. Azt mondta hogy nincs más dolga, és ezt a hetet nekem szenteli. Õszintén örültem neki, mert így mégse vagyok egész nap egyedül. Egyértelmûen sokat ettünk, meg sorozatoztunk, de minden nap próbáltunk kicsit járkálni is az udvarban hogy a lábam jobb legyen. Fokozatosan javult napról napra, de nem ment egy csettintésre. Amiket Quincy mondott azok tényleg segítettek, és hálás voltam neki. Anya megijedt mikor aznap meglátta hogy ott fekszek lila bokával az ágyon, de mivel csak zúzódás, így nem annyira idegeskedett. Harrynek mikor elmeséltem, egybõl aggódni kezdett és kérdezett pár kérdést róla, de még mindig furcsa volt valami. Nem volt bunkó, csak a hangulata nem volt olyan mint eddig. Pedig nem csináltam semmit, vagyis remélem.

- Hiányzik Harry. - dõltem el az ágyon.

- Holnap után már jön. - mondta Niall popcornt tömve a szájába.

- De az még sok. Eddig viszonylag jól bírtam, de ennyi. - nyüszögtem.

- Nem tudom... vond el a figyelmed. - adta meg a kreatív választ.

- Mivel? - kérdeztem.

- Ha ennyire õ jár a fejedben akkor vele kapcsolatos valamit. Rajzolj neki, vagy írj verset vagy... - vigyorodott el. - Egy klisés szerelmes levelet írj már neki. - nevetett.

- Hülye. - dobtam meg egy párnával, majd átgondoltam. - Jó, miért ne. - néztem rá.

- Mi van? - kérdezte döbbenten.

- Írok neki egyet. De nem valami hosszú nem tudom mit, csak egy kis levelet. - ültem fel az ágyon, és átvonszoltam magam az íróasztalhoz.

- Te jó ég. - hallottam meg Niall sóhajtását, majd hogy bekapcsolta a tévét. Elõvettem egy kisebb lapot, majd egy fekete tollat, és gondolkodásba estem. Mit kéne? Mennyit? És hogyan? Soha nem írtam még ilyet, így a toll végét rágcsáltam míg az ötletek röpködtek a fejemben. Majd csak elkezdtem, és ami jött azt írtam.

Kedves Harry!

Lehet most furán nézel, de azért írom neked ezt a levelet mert nagyon hiányzol. Igaz hogy pár nap múlva itthon leszel, de nem baj. Bár az se biztos hogy végül megkapod ezt. A lényeg hogy Niall adta az ötletet, mert neki is elmondtam hogy nem bírom már nélküled. Valamilyen szinten szánalmasnak érzem magam, hogy egy hetet nem bírok ki, de nem baj mert legalább fontos vagy. Sajnállak kicsit, mert lekaparni se tudnál. Olyan vagyok mint egy matrica. Remélem nagyon jól érzed magad a nagyidéknál, és néha azért gondolsz rám. Mire hazajössz, már remélem tudok rendesen sétálni, és akkor elmegyünk valahova. Ahhhj tudom hogy már megint elmondom de nagyon hiányzol. A nevetésed, az amikor elpirulsz, vagy csak elalszol a mellkasomon. Ezt a nyarat tele rakjuk felejthetetlen élményekkel, és egybõl el is kezdjük amikor hazajössz. Nagyon-nagyon várlak már baby!

Szeretlek, Louis <3

Nem akartam túlzásba esni, bár már lehet ez is sok volt. Kerestem egy borítékot, és ráírtam hogy Harrynek, majd pár szivecskét rajzoltam rá, és leragasztottam.

- Amikor mész haza bedobod kérlek a postaládájukba? - adtam oda Niallnek a levelet.

- Aham. - bólintott és elrakta. - Nézed? - kérdezte a tévére biccentve. Nem tudom mi ment, de leültem az ágyra és bekapcsolódtam..

***

Niall elméletileg leadta a levelet Harryék házánál. Elõször hülyének éreztem magam, hogy ez teljesen hülyeség volt és nagyon gáz. De végülis nem bántam meg, hisz csak örülni fog neki. Már vasárnap van, és egész nap vártam a hívást Harrytõl. Nem tudom mikor érkezhetnek, de szerintem ebéd után már eljöttek. Úgy gondoltam majd úgyis hívni fog, hisz már egy hete nem találkoztunk. De ahogy teltek az órák, semmi. Aggódtam, és össze voltam zavarodva. Történt valami? Vagy miért nem hív? Fél ötkor úgy döntöttem hogy átmegyek hozzájuk. Lehetetlen hogy ne legyenek még otthon. Sose szoktak este eljönni a rokonaiktól. A fekete rövidnadrágom mellé még felkaptam egy bordó lenge pólót, majd a cipõmet fel véve leindultam. Minél hamarabb akartam odaérni.

- Anyu elvihetem az autót? - kérdeztem tõle a nappaliban.

- Hova? - nézett rám.

- Harryékhez megyek csak. - mondtam.

- Persze, de óvatosan. - mondta komolyan, de ezt mindig elmondja. Bólintottam, és a kezembe vettem a kocsikulcsot. A telefonom a zsebemben volt, más pedig nem kellett. Elköszöntem, és kiléptem az ajtón. Az udvaron állt már szerencsére a kocsi. Beültem, és becsatolva magam sóhajtottam egyet. Lassan kitolattam az utcára, míg a gondolataim nem hagytak nyugodni. Valami van, mert ez nem vall Harryre. Mindig hív, vagy legalább üzen. A kormányon dobolva indultam el a 10 perces úton. Nem kapcsoltam be a rádiót, mert most nem vonta volna el a figyelmemet. Mélyeket lélegezve próbáltam jó dolgokra gondolni, és remélni hogy nincs semmi baj. Nagyon szép volt az idõ, így az ablakot lehúztam, és hagytam hogy a szél simogassa az arcom. A házuk elõtt leparkolva láttam, hogy ott van az autójuk, ami azt jelentette hogy itthon vannak. Lehet õk is most értek haza, de a telefonomra ránézve még mindig nem volt semmi értesítés. Kiszálltam és lezártam az autót, majd elindultam az ajtó fele. A csengetés után pár másodperccel Anne jelent meg az ajtóban.

- Szia Louis. - tárta ki, hogy beférjek.

- Szia, Harry? - kérdeztem halványan mosolyogva.

- Fent van a szobájában, menj nyugodtan. - mondta kedvesen. Így még furcsább volt ez az egész.

- Most érkeztetek haza? - érdeklõdtem óvatosan.

- Nem, már vagy három órája. - válaszolt, mire teljesen összezavarodtam. Ilyen régóta itthon van már, de nem írt semmit. Egy rövid bólintás után fel is indultam a lépcsõn, majd bekopogtam Harryhez. Egy halk igen után lenyomtam a kilincset, és benyitottam. Az ágyán feküdt és telefonozott. Mikor felkapva a fejét engem látott meg, az ajkai elnyíltak kicsit, és mintha meglepõdött volna.

- Hali. - mondtam becsukva az ajtót, de ott maradtam, nem mentem közelebb. Látta ahogy bicegek, és még mindig be van fáslizva a bokám, de nem mondott rá semmit.

- Szia. - mondta halkan, és lenézett.

- Hogyhogy nem hívtál? - kérdeztem. Pár másodperc után szólásra nyitotta a száját, majd inkább becsukta egy hang nélkül. - Minden oké? - kérdeztem, mire csak bólintott. Valami nagyon nem tetszett. Lassan közelebb sétáltam, és leültem az ágy szélére. Körbe nézve láttam hogy a levél amit írtam, kibontva hever az éjjeliszekrényén. Szóval elolvasta. Gondoltam felvidítom kicsit, és elõ véve a telefonom a galériámba léptem. Azt a képet kerestem ki amit pár napja fotóztam Niallrõl a gördeszkapályán. A földön feküdt a deszkáját ölelgetve.

- Nézd. Ezt az elõtt csináltuk mielõtt el nem estem volna. - mutattam fel neki mosolyogva. Harry rápillantott, és egy pillanatra felfele görbült volna a szája, de összeszûkítette a szemét.

- Ki az a Quincy? - kérdezte rám nézve. Magam elé vettem a telefont, és láttam hogy pont most üzent nekem.

Quincy: Hali Louis, minden oké a bokáddal? Jól gyógyul?

Írt ennyit, de nem tudom Harry szemszögébõl ez hogy jöhetett le.

- Amikor elestem akkor õ jött oda segíteni mert orvosi suliba jár és ért hozzá. De ennyi. - mondtam, hogy elkerüljünk bármiféle konfliktust. A zöldszemû érzelemmentes arccal nézett rám, és nem szólalt meg. Nem hisz nekem? - Tetszett a levél? - kérdeztem egy leheletnyit elmosolyodva, elterelve a témát. Harry egy pillanatra rám nézett, de kerülte a tekintetem, és lejjebb csúszva az oldalára feküdt, háttal nekem. Mintha rám lenne mérges, de nem tudom mit tehettem. Quincy miatt nem lehet mérges, hisz elmondtam hogy nincs semmi. Miért lenne? Õt szeretem.

- Nem tudom. - mondta alig hallhatóan. Záporként ért a hirtelen érzés. Nem vártam el hogy puszilgasson hogy írtam neki azt a szart, de nem is tetszik neki.

- Harry én..... én õszintén nem tudom mit csináltam, hogy ilyen vagy velem. Megbántottalak valamivel? - kérdeztem kétségbeesve, és a bûntudat kezdte mardosni a torkomat. De ami még rosszabb volt hogy nem válaszolt. Egy szót sem. A hallgatás pedig beleegyezés. Nem tudtam egyszerûen mit csináltam. Semmire nem emlékszem, de tehetetlen is voltam mert nem mondta el. A tenyerembe temettem az arcom, és keservesen sóhajtottam. - Sajnálom ha valamit csináltam, de kérlek mond el hogy mi az. Hogy megmagyarázzam vagy legalább tudjam mi történt. - pillantottam rá, de csak a hátát láttam a fehér pólójában.

- Semmi. - suttogta, amivel nem mentem sokra. Így még mindig ugyanott vagyok.

- Eleged van belõlem? Túlságosan ragaszkodó vagyok? Ez a baj? - fakadtam ki, mert frusztrált voltam így hogy nem akar megszólalni. - Szakítani akarsz velem? - kérdeztem kicsit halkabban, mert ebbe bele sem akartam gondolni.

- Nem. - mondta, ami igaz hogy egy kicsit megkönnyebbített, de nem sokkal õszintén. A hangja nem volt meggyõzõ. Idegességemben megmarkoltam a takarót, és nem tudtam innentõl kezdve hogy mi legyen. Nem akar itt látni, nem akar beszélni, nem akar rám se nézni.

- Szeretlek. - suttogtam reménytelenül. Csak annyi kellett hogy halljam, õ is így érez. A feszültség vágható volt a szobában, és ez teljesen kikészített. Ahogy vártam, és teltek a másodpercek a csöndben, egyre jobban törtem össze és a rossz érzés a mellkasomra szállt. Nem szólalt meg, nem mondta vissza. A fájdalom minden testrészembe szétáradt, de legalább ha tudtam volna miért múltak el az érzései. Nem volt miért maradnom. - Értem. - mondtam rekedt hangon, és magamnak bólintottam egyet. Felálltam, majd az ajtóhoz léptem. Még egy utolsó pillantást vetettem Harryre, aki ugyanúgy feküdt, és a falat nézte. Elfordítva a fejem kiléptem, és leindultam. Minél hamarabb elakartam tûnni, de nem tudom miért. Képtelen voltam felfogni hogy mi történt, mert nem volt semmi értelme. Az anyukáját nem láttam sehol, amit most nem is bántam. Ahogy az autóhoz rohantam és bevágtam magam az ülésre, utat engedtem a könnyeimnek.

- A kurva életbe. - suttogtam a kormánynak döntve a homlokom. Csak egy kérdést járt a fejemben. Miért? Miért viselkedik így velem? Mit csináltam? Miért nem mondja el? Miért nem válaszol? Miért nem beszéljük meg? Mi történt egyáltalán? A kézfejemmel letöröltem a könnyeim, és elindítottam az autót. Nem megyek most haza, kell egy kis idõ egyedül. Kikanyarodtam az útra, és vezetni kezdtem a külváros fele. Rengeteg érzés kavargott bennem.

Zavarodottság, mert nem értettem a hirtelen viselkedését. Sõt, semmit sem értettem. Minden jónak tûnt, és az évzáró után kezdett valami nem okés lenni. Nem értettem mit tettem. Mert ha valamit azt megértem, csak mondja el. Hogy bocsánatot kérjek és tudjam mit basztam el. Mindennek a kulcsa a kommunikáció, és ezzel lehetne megoldani. Bár se Niall, se Zayn, se Liam nem mondott semmit hogy héé haver ezt elbasztad.

Frusztráltság, mert tehetetlen voltam. Szavak nélkül nem tudtam semmit se kezdeni a helyzettel, ami olyan érzés volt mintha lekötöztek volna, és sehogy se tudok szabadulni.

Szomorúság, mert valami történt és rosszul érzi magát. Rosszul érint hogy nem tudok ott lenni neki és segíteni, mert ellök magától. Akarattal, vagy akaratlanul de ezt teszi.

Fájdalom, mert lehet szakított velem, hisz még arra se válaszolt hogy szeretem. És ez az ami igazán nagy döfés volt. Hihetetlenül szeretem, és minden szép volt. Nem is számítottam erre.

Szeretet, mert bármit is mondok szeretem õt. Elmondhatatlanul, és bármi is történik ez nem változik. Õ az értelme annak hogy minden nap felkelek. Akármit tehet, én mindig csak csodálni fogom és sóvárogni utána. Nem figyeltem hogy merre vezetek, csak sodródtam az árral. Már ritkultak a házak, és inkább puszta volt körülöttem. A könnyeim megállás nélkül folytak ahogy egy pillanatra sem állt le a gondolkodásom. Hevesen kellett pislognom, hogy lássak, miközben úgy szorítottam a kormányt hogy az ujjaim fehérek lettem. Mindenem remegett, és egyre jobban tapostam a gázra ahogy elakartam menekülni a fájdalom elõl. Nem akartam érezni semmit, csak ahogy a szél erõsen fúj be a lehúzott ablakon, míg süt a Nap. Ami ezek az érzelmek mellett volt, az az idegesség.

Ideges voltam, mert kurvára nem csináltam semmit hogy ezt megérdemeljem. Minden nap csak azon voltam hogy boldoggá tegyem, és minden sejtemmel szeressem. Mert ezt érdemli. Úgyhogy nem tartom fairnek hogy ezt kapom. Nem kaptam magyarázatot ami járt volna. Legalább annyi hogy húzzak a francba. Csak egy szó, de ezek szerint még ennyire se kellek. Ahogy borult el az agyam, úgy mentem egyre gyorsabban is, és hagytam hogy az adrenalin átvegye az uralmat a testem felett. A bokám sajgott ahogy erõsen nyomtam a pedált, egy pillanatra sem elengedve, de nem érdekelt. Itt a semmi közepén már alig jártak autók. London nagyon külvárosába lehettem, mert nem ehhez voltam szokva. A sírás egyre jobban tört ki belõlem, hisz ezzel tudtam kiadni magamból a sok érzést ami kavargott bennem. Kifele nézegettem, és láttam ahogy a fák az út mellett szép zöldek, és méterre pontosan vannak egymástól távol. Nem tudtam figyelni már semmire, csak hogy minél gyorsabban száguldjak. A könnyektõl egyre homályosabban láttam, ahogy nem tudtam kipislogni a szemembõl. A kezeim remegtek, így alig bírtam egyenesen menni, míg a Nap is a szembe sütött ezzel elvakítva. Mindent feladtam, mert már nem tudtam irányítani a tettem, és a testem. Éreztem amint kicsúszik a kezem alól minden, és minden erõmmel azon voltam hogy, egyenesen az úton maradjak és lassítsak de... nem ment. Nem bírtam semmire bírni magam, és jobbra-balra kapkodtam a kormányt hirtelen félelmemben. Leakartam állni, de mintha a talpam a pedálra lett volna ragasztva. Majd hátra döntve a fejem feladtam. Képtelen voltam megállítani az egészet. A kezeim maguktól mozogtak, és letértek az útról. Pislogni se tudtam ahogy láttam amint az egyik fa törzse felé száguldok. Próbáltam elrántani a kormányt, de késõ volt, túl gyorsan mentem. Megfagyott az ereimben a vér, és reflexbõl zártam össze a szemeim mielõtt meghallottam a csapódást, az üvegek törését, és éreztem amint az autó másik oldalára esek annak hála hogy nem vagyok bekötve. Még erre sem figyeltem. Erõsen csapódtam az autó ajtajának, és a fejem teljes erõbõl beütöttem valamibe. Egy erõs fájdalom nyilalt hirtelen rengeteg testrészembe, fõleg a fejembe, majd mintha mindenem lezsibbadt volna, és elsötétült minden...