Zavarodottan kezdtem nyitogatni a szemeim. Körülöttem a szoba teljes sötétségben volt, rajtam pedig a tegnapi ruha volt. Pontosan úgy feküdtem az ágyon, mint amikor hazajöttem. A telefonomért nyúltam, és megnéztem az idõt. Hajnali 4 óra volt. Nagyon fasza. Nyújtózva ültem fel, és egy kisebb fényt felkapcsolva kezdtem tiszta ruha után keresgélni. Beléptem a fürdőbe, és már folyattam is magamra a forró vizet, miután levettem a koszos ruhát. Elkezdtem gondolkodni hogy miért aludtam el, és mégis mi a rohadt élet van? Aztán hirtelen jutott eszembe minden mondat.

- Akkor mégsem csak álom volt. - mondtam magam elé szomorúan, könnyeimet visszanyelve. Nem tudom mit csináljak. Az se lenne megoldás ha mostantól békén hagynám Harryt, mert azt egyikünk se élné túl, de lehet a mostani helyzet meg neki nem jó. Kell még pár nap hogy rájöjjek mi a helyes döntés. Viszont addig is ritka szar a kedvem. Semmi mosolyt nem tudtam magamra erõltetni ahogy megtörölköztem, és már tiszta ruhában mentem a szobába összepakolni a táskám. Volt még idõm átnézni a tananyagokat, és megcsinálni a házikat. Addig is kitudtam zárni a hangos gondolataim. Mondjuk nyilván ez nem tartott sokáig, és már csak azt vettem észre hogy az órára pillantgatok. Nem vagyok képes találkozni vele reggel, pedig csak az õ nyugtató ölelésére lenne szükségem. Ha késõbb megyek, azzal nem érek el semmit, mert tuti megvárna. Ha viszont elõbb akarok beérni, akkor lassan el kell indulnom. Lementem mosolyt erõltetve magamra, és megvártam míg anya végez a reggelim elkészítésével. Bedobva mindent a táskámba indultam el. Szorongtam, és magamat hibáztattam mindenért, pedig lehet Niall nem akart rosszat. Lehet tényleg csak segíteni akar hogy ne veszítsem el Harryt. Végülis õ lát engem kívülrõl. Mégis olyan rossz érzés, hogy én észre se vettem hogy milyen ragaszkodó vagyok, mint egy pióca. Csak örültem hogy mellettem van ez a csodás angyal, és mennyire szeretem, de abba bele se gondoltam hogy neki ez nem sok-e. Alig voltak a suli körül még, de egy hang megszólított a kapuban.

- Hé Louis. - szólt a magas hang. Halvány mosollyal fordultam a lány felé.

- Szia El. - mondtam.

- Minden oké? - kérdezte aggódva amint meglátott. - Nem szoktál ilyen korán jönni.

- Igen, csak én.. vagyis most, ma... - dadogtam össze-vissza. - Mindegy, nem tudom. - sóhajtottam.

- Baj van? - ráncolta össze a szemöldökét.

- Csak... Harry. - mondtam szomorúan.

- De ugye nem komoly dolog? Mármint nem szakítottak remélem. - kérdezte aggódva.

- Nem, csak Niall mondta hogy kicsit túl ragaszkodó vagyok. Lehet Harry is így gondolja, és lassan elege lesz belõlem. - néztem szemeibe.

- Louis... én is látlak titeket, igaz nem sokat mert suliba nem igazán tudtok találkozni. De látom ahogy mindig csillogó szemekkel néz rád. Mikor te nem is veszed észre, õ minden egyes pillanatban téged les ámultan. Nem hiszem hogy baja lenne azzal hogy törõdsz vele sokat, de a legjobb ha beszélsz vele. - tanácsolta. Szavai egy nagyon picit megnyugtattak. Tényleg nézne a göndör? De édes lehet akkor. Most is csak legszívesebben megcsókoltam volna.

- Köszönöm. - mondtam õszintén. Együtt bementünk a terembe, és én leültem Zaynékhez. Próbáltam álcázni az érzelmeim, ami elég jól ment. A telefonom viszont hirtelen megrezzent.

Harry: Hol vagy?

Írta csengõ elõtt. Nem voltam képes még válaszolni sem. Értelmetlen szavakat kezdtem pötyögni, majd kitörölni. Végül már bejött a tanár, így csak sóhajtva tettem el a telefont válasz nélkül.

Harry: Baj van? Vagy haragszol rám?

Láttam meg az üzenetet egyik szünetben.

Louis: Nem..

Írtam csak ennyit, de már megutáltam magam mikor leírtam. Miért vagyok ennyire elbaszott? Ki se mentem a termekbõl, nehogy összefussak vele. Utolsó óra után szó szerint kirohantam az iskolából, és a buszra felpattanva, lihegve fújtam ki magam. Péntek van, ma van a szokásos kajáldába menés. De gyáva voltam, és elmenekültem. El se tudom képzelni mit gondolhatnak a többiek. Fõleg Harry. Baszki õ nem is értheti a viselkedésem. Szerencsétlennel ok nélkül lettem ilyen távolságtartó. Mikor rájöttem mennyire elszúrtam még jobban mint kellett volna, már könnyezve szálltam le a buszról. Anya még dolgozott. Nem is volt étvágyam, ezért csak ledobva a cuccaim, és kényelmes ruhába átöltözve az ágyba feküdtem. Bebújtam a takaró alá, a lábaim felhúztam, és szorosan lehunytam a szemeim.

- Idióta. - suttogtam magam elé, míg pilláim közül egy könnycsepp kiszökött. Nem tudtam összefoglalni az érzéseim jelenleg. Egyszerre voltam dühös Niall szavai miatt. Idegesített hogy ezt gondolja, miközben én nem. Miközben én csak szeretem õt, és mindent megtennék érte, de ezek szerint ezt is elrontom. Aztán közben szomorú is voltam, mert lehet igaza van, és akkor elcsesztem mindent. Nem figyeltem eléggé a göndör érzéseire, és sose kérdeztem meg hogy õ neki nem sok-e ez már. Közrejátszott még hogy egy fasznak éreztem magam, és gyerekesnek. Hiszen a lehetõ legrosszabbul oldottam meg. Szegény ártatlan fiútól egyik pillanatról a másikra hidegültem el, még csak nem is az õ hibájából. Biztos vagyok benne hogy magát okolja. Hiányérzetem is volt, mert valljuk be. Kibaszottul hiányzott a göndör akkor is ha csak 2 napról beszélünk. Idiótán nevettem el magam.

- Szánalmas vagyok. - suttogtam sírva. Pont ezt mondom hogy 2 nap, de teljesen a padlón vagyok. Pedig ez semmi. Bár az is közrejátszik hogy tudom, hogy nem boldogan vagyunk távol. Legalábbis én. De a legviccesebb hogy ezek ellenére is nem érzek mást, csak hogy kibaszottul szeretem, és nem tudok változtatni ezen. Nem tudok kevesebbet írni neki, nem tudom kevesebbet hívni, nem tudom kevesebbet látni. Kevesebb idõt vele tölteni, vagy kevésbé kimutatni hogy mennyire szeretem, mert képtelen vagyok rá. Õ a mindenem, de ha neki ez sok lesz akkor se tudok mit csinálni, csak elengedni. De abban is biztos vagyok, bármikor el kell engednem, én akkor is életem végéig ugyanúgy szeretni fogom. A sírásom csak egyre erõsebb lett gondolataimnak hála. Folyamatosan nyúltam az íróasztalra zsepikért hogy kifújjam az orrom, vagy megint egy egész csomagot eláztassak a könnyeimmel. Ez addig ment, míg nem éreztem hogy kezdek belázasodni. Már csak ez hiányzott komolyan.

- Engem még az élet is utál. - sóhajtottam, ahogy feljebb húztam a nyakamig a takarót, ezzel elérve hogy alig látszódjak ki. Az esõ kint elkezdett esni, és a szoba is félhomályba borult. Ez már komolyan mondom ironikus. Az idõ is szar, kell még valami? Ez a te napod Tomlinson. Becsuktam szemeim, de még így is csak azokat a gyönyörû erdõzöld szemeket láttam. Mindenrõl õ jutott eszembe, nem tudtam kizárni a gondolataim közül.

- Úgy szeretlek Hazza. - suttogtam zokogva. Néha-néha félálomba estem, de nem sikerült teljesen elaludnom. Az órára pillantottam, és láttam, hogy már másfél órája fekszek egyhelyben. Holnap úgyis hétvége, nincs értelme kikelnem. Fájó szívvel pislogtam csak a falra. Már a gondolkodás is kezdett fájni. Csak bambultam magam elé, egyre közelebb juttatva magam az õrületig.

- Lou.. - hallottam meg egy halk hangot az ajtóm felõl. Ezer közül felismerném. Már nem hittem el ezt sem. Úgy gondoltam, annyira megbolondultam, hogy csak beképzelem ezt is. Így hát megint sírni kezdtem az arcom a párnába fúrva. - Mi a baj picim? - éreztem meg egy puha érintést a vállamon, egy lágy hang kíséretében. Majd éreztem amint besüpped az ágy mellettem. Lassan kezdtem nyitogatni szemem, de féltem ha kinyitom, nem fogom látni õt. Pedig ott volt. Teljes nagyságában, a göndör tincseivel, amik most kicsit vizesen tapadtak a homlokára az esõ miatt. Alig láttam a könnyeimen át, és megszólalni se bírtam. - Mondj valamit kérlek, mi a baj? - könyörgött, frusztráltan beharapva ajkát. Nyöszörögve kezdtem csóválni a fejem, és hagyni hogy a zokogás megint átvegye rajtam az uralmat. Harry fölém hajolt, és védelmezõ karjait körém fonta. Úgy hatott rám a szokásos mentolos illata, mint a nyugtató. Arcom a nyakába fúrtam, míg õ a fülembe halkan dúdolgatni kezdett, lágyan ringatva. - Nincs semmi baj shh. - suttogta perceken keresztül, és egy pillanatra sem eresztett míg meg nem nyugodtam. Mikor kicsit hátrébb távoldott, erõtlenül másztam feljebb felé fordulva. - Hozok egy pohár vizet. - simított a lábamra, majd a fürdõbe rohanva, másodpercek alatt nyújtotta át a folyadékot. Kiszáradt számhoz emeltem, és lassan kezdtem kortyolni. Szipogva adtam vissza neki, és néztem a szemébe. Mellettem ült, és aggódva fürkészte az arcom.

- Itt vagy.. - nyögtem ki ennyit halványan elmosolyodva.

- Igen itt vagyok veled. - simította kezét az arcomra. Úgy megörültem közelségének hogy nem is gondoltam arra, miért kötöttem ki az ágyban. Aztán másodpercek alatt kúszott a bõröm alá minden egyes szó.

- Nem utálsz? - mondtam ki erõtlenül a legértelmetlenebb kérdést amit lehetett volna. Értetlenül nézett rám, de egybõl megszólalt.

- Te jó ég pici dehogy utállak, miért gondolod ezt? - kérdezte aggódva.

- Csak Niall - mondtam halkan a tenyereimet nézve.

- Mi van Niallel? - nyúlt az állam alá, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Azt mondta túlságosan ragaszkodok hozzád és... - kezdtem mondani, de szemeim megint könnyesek lettek. Harry feszülten, de türelmesen hallgatott. - Nem vagyok túl sok neked Hazz? Nem utálsz? Nincs eleged belõlem? Én nem akartam hogy ezt érezd csak nagyon szeretlek. De azt nem élem túl ha elhagysz. De mondd meg õszintén hogy te is így gondolod-e. - hadartam össze-vissza. Harry kerek szemekkel nézett rám, de nem szólalt meg. Idegesen vártam a választ, de az nem jött. Csak egy nyugtató szóra vágytam, és hogy tudjam hogy minden rendben van, de õ csak némán ült. Értettem mit jelent ez, hisz nem tagadja amit mondtam. A remény, ami egész eddig ott volt, most elillanni látszott, a szívem pedig széttörni kezdett. - Tudtam.. semmi baj, csak most hagyj kérlek.. - suttogtam, egybõl a takaró alá bújva, felhúzva az arcomig az anyagot. Már nem is érzékeltem ahogy a könnyek megeredtek, mert igazából... eddig el sem álltak. Az orrom már teljesen be volt dugulva, a fejem pedig széthasadt.

- Nem, nem, nem Louis. - pattant fel ijedten, és már csak annyit érzékeltem hogy a paplant felemelve mellém fekszik. A hideg teste kicsi lehûlést okozott az én forró bõrömnek. - Nézz rám kérlek. - fogta kezei közé az arcom. Erõtlenül néztem aggodalommal teli szemeibe. - Louis te vagy mindenem. Úgy szeretlek mint a világon senkit, és egy percig se gondold azt hogy bármikor is elegem lenne belõled. Ha hiszed ha nem, én is gondolkodtam már ezen, csak fordítva. Hogy vajon nem lógok túl sokat rajtad? Sokszor motoszkált az agyamban, de amikor rád néztem, minden ilyen gondolatot elfelejtettem, és semmiért se engedtelek volna el. A legjobb dolog az életemben mikor hozzám bújsz, vagy csak percekig puszilgatsz. Ha lehetne minden egyes szabad percemet veled tölteném, és még azt is kevésnek gondolnám. - mondta mélyen a szemeimbe nézve. Már nem sírtam, csak pihegve és könnyes szemekkel néztem, neki is párás szemeibe. - Soha többet ne gondolj ilyenekre, mert nagyon-nagyon szeretlek. Sõt, imádlak Louis Tomlinson. - suttogta. Szavait felfogva kapkodtam tekintetem az arca minden pontján. Két gyönyörû smaragd szemei õszinteséget sugároztak, és megnyugtattak. Kellett idõ hogy megértsem mit mondd, és érezzem a megkönnyebbülést. De valamiért még mindig feszülten feküdtem, míg az angyalom nézett rám, a válaszomat várva.

- Csókolj meg.. - motyogtam halkan ajkaira lepillantva. Harry egy pillanatot sem várva, gyorsan illesztette össze ajkaink fölém hajolva. Mintha egy álomból ébredtem volna fel, mikor megéreztem selymes párnácskáit, melyek most szomjazva mozogtak szinkronban az enyémekkel. Úgy kapaszkodtam a hátába, mintha bármelyik pillanatba eltûnhetne. Egyik lábát a csípõm másik oldalára lendítette, míg kezével a fejem mellett támaszkodott meg, hogy jobban hozzám férjen. Lassítottunk a tempón, és már csak hosszú érzelmes csókokat adtunk a másiknak. - Szeretlek. - suttogtam felnézve rá.

- Szeretlek Lou. - mosolygott rám, és egy puszi után kicsit feljebb emelkedett, hogy a hasamon ülve nézzen le rám. Összeráncolt szemöldökkel nyúlt a homlokomhoz, és felszisszent. - Basszus pici, lázas vagy. Tûzforró a homlokod. - nézett rám, és felpattantva máris intézkedni kezdett. Percek alatt tért vissza egy hideg borogatással, amit a homlokomra rakott.

- Köszönöm. - mondtam. Az elején hirtelen hidegnek éreztem, de jólesett.

- Hozok teát, és gyógyszert addig várj. - sétált az ajtóhoz.

- Rendben, bár akartam futni addig pár kört az udvaron. - mondtam szarkasztikusan. Harry megforgatta a szemeit és kilépett. Úgy viselkedett mint egy kis orvos. A kedvemben próbált járni, és azt sem engedte hogy megmozduljak. Isteni teát csinált, és elvárta hogy mindent beszedjek amit mondd. A borogatásom pedig folyamatosan cserélte. Anya aggódva nézett rám mikor hazajött, de látta hogy jó kezekben vagyok, így hamar ki is ment. De mivel õ a világ legjobb anyukája, ezért hozott fel nekünk ennivalót. Harry már biztos éhes lehetett, de én nem bírtam pár szem gyümölcsnél többet enni.

- Louis enned kell. - mondta a göndör.

- De nem vagyok éhes. - válaszoltam.

- Mikor ettél utoljára? - tette csípõre a kezét. Erõsen kellett gondolkoznom hogy mikor is volt az, és saját magam is meglepõdtem a válaszon.

- Tegnap délben...egy szendvicset. - suttogtam lehajtva a fejem.

- Te jó ég baszki. Muszáj valamit most azonnal enned. - anyáskodott hirtelen.

- Harry nem fog menni most. De ígérem fogok. - nyugtattam meg.

- Jó, egy kicsivel késõbb megpróbáljuk. - mondta komolyan.

- Olyan vagy mint egy ápolónõ. - nevettem el magam. Sajnos neki annyira nem tetszett a poén.

- Ez az ápolónõ csak a legjobbat akarja neked. - mondta durcásan.

- Ez az ápolónõ lehetne póló nélkül is. - haraptam be a számat elmosolyodva.

- Louis, nem.. - nézett rám kicsit oldalra billentve a fejét.

- De most miéééért? Annyira kívánlak. - néztem rá bociszemekkel.

- Mert beteg vagy és gyenge. Az egészségednek nem tenne jót. - oktatott ki szigorúan. Hisztisen néztem rá, és fontam össze magam elõtt a kezem.

- Hát akkor jó Harold. - mondtam, és elfordulva tõle felhúztam a takarót. Hallottam amint lerakja a tányért az asztalra, és az ágyat megkerülve mászik be mellém.

- Ne legyél hisztis Lou. - puszilt a szám sarkába. Nem bírtam megállni, és halványan elmosolyodva néztem rá. - Amint meggyógyulsz akkor majd azt csinálsz velem, bárhol, bármikor, amit te akarsz. - ajánlotta fel.

- Hmm jól hangzik. - bólogattam huncut vigyorral az arcomon.

- Na jól van te kis perverz maci, inkább aludjunk. - kuncogta, és kivételesen most õ volt a nagy kifli. Amilyen szóval ábrázolt, arra inkább már nem is szóltam semmit.

- Jó éjt. - csókoltam még meg utoljára, majd kényelmesen elhelyezkedtem a karjaiban...