· ✧ ⋆ · ✧

A VITA
━━━━━━━━━

Ha jobban belegondolok, anya nem azért költöztetett ide minket, mert én voltam a fontos. Azért jöttünk pont Hawkinsba, hogy az öcsém normális gyerekként nőhessen fel.
Egy kisvárosban, ahol az emberek kedvesek és barátokat találhat.

Nem én voltam a fontos. Bár ezt valahol megtudom érteni. Tizenhét voltam, amikor idejöttünk Hawkinsba. Már tizennyolc vagyok. Jövőre elvégzem a gimit és egyetemre megyek. Kirepülök a családi fészekből. Anya pedig kettecskén marad a testvéremmel.

Így már megértettem pár dolgot. Mindez persze csak feltevés volt. Egy elmélet.

Nyilván könnyebb lett volna erről a Mamát kérdezni, de nem tettem. Így is elég fájdalmas volt számára, hogy a férfit, akit szeretett, el kellett engednie. Nem miatta, hanem önmaga és a gyerekei érdekében.

Grace Black az Amerikai Egyesült Államokban született 1949. május 12-én. Tizennyolc évesen teherbe esett Dimitri Antonovtól, és ebből a szerelemből születtem én.

Az ő történetük nem volt mesébe illő. Anyám rab volt annak idején, amikor az oroszok elkapták. Az amerikai Austinból repült oda, hogy egy könyvet írjon a Szovjetunióról. Ám ez nem tetszett az oroszoknak. Dimitri húzta ki a bajból, és nem meglepően beleszeretett.

Mindez még egy átlagos történet is lehetne, ha nem derült volna ki, hogy miután megszületett az öcsém Austin - aki anya szülővárosáról kapta a nevét -, hogy Dimitri egy másik nőért elhagyta a Mamát.

Anya és Dimitri titokban éltek együtt hét évig. Én is titokban születtem, és Austin is titok volt, akkor már az apánk számára is, amikor a Mama kiderítette az igazságot.

A Mama és én 1974-ben szöktünk vissza Amerikába, Dimitri egyik barátja; Yuri segítségével. Bármennyire is aljas volt Dimitritől amit tett, de kimenekített minket.
Mondjuk... ez volt a legkevesebb.

Austin már Amerikában született, és sosem tudott az igazságról. Arról, hogy mi történt mielőtt megszületett volna. Én viszont... mindenre emlékeztem.

A családom zűrös, és sosem beszélek róla senkinek. Nem mintha tudnék is bárkinek, ugyanis elég messzire elkerülnek az emberek. Nick is csak azért spannolt le velem, mert folyton be van állva. Egyébként egy épeszű ember sem közelítene meg engem. Mindezt csak azért, mert egy olyan helyen születtem, amitől tartanak.

Éppen leszeretnék ülni az egyik üres asztalhoz a menzán, amikor egy szőke hajú pompom lány belém jön, és ezáltal az ebédje a padlón landol.

Mindezt megmosolygom, mert ez is csak velem történhet meg.

Chrissy Cunninghamnek fel sem kell kelnie előttem, ugyanis a pasija és az egyik barátnője már egyből ott terem és felsegítik.

━  Te ostoba lotyó! - szúrja oda nekem Jason Carver, a pasija, aki természetesen a hawkinsi kosárcsapat kapitánya is. - Nem tudsz figyelni?

Felvonom a szemöldökömet a megjegyzésére.

━ Ja, talán te meg máskor nézz a lábad elé! - válaszolom, és Chrissy már éppen bocsánatot kérne, amikor Jason közbevág.
Mindenki minket figyel.

━ Ne kérj tőle bocsánatot, Chrissy! - szól rá, majd rám emeli jégkék tekintetét. Összefonom magam előtt a kezeimet.

━ Most mi lesz, Carver? - kérdezem fennhangon. - Csak nem jelentesz?

━ Megkeserülöd még, hogy ide költöztél! - feleli a fiú ellenszenvesen és miközben elfordul húzza magával a barátnőjét is.

Megforgatom a szemeimet, majd ahogy körbe pillantok látom, hogy a menzán az összes szempár még mindig rám szegeződik. Ekkor találkozik a tekintetem Eddie Munson világító szemeivel.

A fiú vigyorog az asztalánál, mintha valami hőstettet hajtottam volna végre, és a haverjai is elképedve figyelnek.
A Pokol tüze klub. A D&D játék "mesterei".
Ennél hivalkodóbb nevet sem tudtak volna választani, nem igaz?

Eddie elég polgárpukkasztó személyiség, mindig szeret feltűnést kelteni, még akkor is, amikor mindenki nagy ívben tesz rá.
Baromi idegesítő tud lenni, viszont annyit be kell vallanom, hogy tetszik ahogy tesz mindenki másnak a véleményére ettől független.

Nem szólók semmit, csak helyet foglalok az üres asztalnál és nekilátok az ebédemnek.

━ Hé Antonov! - kiált felém Eddie. - Ha már úgyis ilyen csodás kedvedben vagy ma is, szeretettel várunk, mert kéne egy beugró estére!

Nem nézek rá, csak bemutatok neki.
A fejemre teszem a fejhallgatót ezután és bekapcsolom a Walkmanben lévő kazit, majd előveszem közben a könyvemet, amit tegnap kölcsönöztem a könyvtárból.
(Esküszöm a könyvtáros nő a legkedvesebb ebben az egész kócerájban.)
Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődését kezdem el olvasni.

Bármennyire is gyűlölöm az apámat, a kultúrájának van egy előnye: Jó írói voltak a régi koroknak.

És persze inkább olvasok, mint valami játékot játszak éjnek évadján a suliban rejtőzve ezekkel a kockákkal karöltve. Bár végtére is, az imidzsemen nem ronthatok már jobban...