·             ✧               ⋆              ·          ✧

1985. NOVEMBER
━━━━━━━━━

Kedvelem Hawkinsot.

*törlés*

Hawkins városa megfogott.

*törlés*

Hawkins boldoggá tesz.

*törlés*

━ Franc essen bele! - káromkodja el magát a fiú és visszatekeri a Walkmanen Huey Lewis and The News "The Power Of Love" című számát.
Egyik kedvence a Vissza a jövőben óta, amit év elején adtak ki, és előszeretettel ment el rá a hawkinsi moziba.

Ez az! - gondolja, amikor megszállja az ihlet.

Szeretem, hogy Hawkinsban is van mozi, ezért nem kell egy másik városba utazni, ha megszeretnénk nézni egy aktuális filmet.

Elégedetten figyeli a számítógépen az íráshoz használt programot, és a rajta lévő három sort, amit begépelt.
Igaz, még messze sincs kész a feladattal, de már attól is boldog, hogy valahogy sikerült elkezdenie.

Azt kapták a suliban, hogy írjanak arról, hogy miért szeretik a várost. Nehéz dió ez a fiú számára, hiszen csak nem régóta élnek itt, és nincs túl sok élménye, legalábbis egyelőre.
Hazudni persze nem akar, mert a Mama mindig azt mondja, hogy hazudni nem szép dolog.

Kiveszi a kazettát és berak helyette egy újat, ami természetesen ismét csak azért vetetett meg, mert benne volt a filmben.
Amikor elindul Chuck Berry "Johnny B. Goode" száma gépelni kezd.

A családom is kedveli a várost.

Ekkor hirtelen kinyílik a fiú ajtaja, de ezt ő nem hallja, ugyanis a fejhallgató a fején van és egyáltalán nem figyel fel arra, hogy ki közeledik felé.

N E V A

Idegesen rontok be a tesóm szobájába, ugyanis az a kis szaros megint lenyúlta a Walkmanemet, amiért iszonyat pipa vagyok. Szinte letépem a fejéről a fejhallgatót, mire felkiált ijedtében. Rám pillant és csak a szemeit forgatja ezek után.

━ Hányszor mondtam, hogy ne nyúlj a cuccaimhoz?! - kérdezem, miközben elveszem az asztaláról az eszközt.

━ Csak kellett a házihoz. - magyarázza.

━ Képzelem. - horkantok fel, majd a számítógépre pillantok. A monitoron négy sort látok, amit el is olvasok. - A családom is kedveli a várost? - olvasom fel kérdésként az utolsó mondatot. - Jó vicc. - teszem hozzá visszanézve az öcsémre.

━ Most miért mondod ezt? - kérdezi felvont szemöldökkel. Szőke haja az arcába lóg és feljebb tolja a szemüvegét az orrán, amikor észreveszi, hogy ismét lejjebb csúszott.

━ Hagyjuk. - legyintek, miközben elindulok az ajtaja felé. - Ha megint kérdés nélkül elveszed, akkor kivágom a számítógépedet az ablakon! - mutatom fel a Walkmanemet fenyegetésképpen, majd becsukom magam után az ajtót.

Kiveszem a kazettát belőle és egy másikat rakok bele. A Proud Mary-t Tina Turnertől. Viszont vissza kell tekernem a kazit, ezért addig felkapom az ágyamról a táskámat és kisietek a konyhába. A Mama éppen a szombati ebédet készíti.

━ Hova mész kicsim? - kérdezi, miközben a paradicsomot kockázza fel.

━ Elugrom a képregényboltba. - mondom, és elindulok az előszoba felé, majd magamra kapom a fekete bőrkabátomat.

━ Vigyázz magadra! - kiált utánam a Mama. Kilépek a novemberi hidegbe, és nem indítom el a lejátszást, hanem csak a farmernadrágomra akasztom a Walkmant, a fejhallgatót pedig a nyakamra teszem. Felülök a motoromra.

Egy előnye van, ha az ember apja a világ másik felén van: Nem tud beleszólni, ha motorozni akar a lánya.

Nem titok, hogy sosem jöttünk ki jól. A Mamának is csak fájdalmat okozott, ezért költöztünk vissza Amerikába.
Hogy minél messzebb legyünk tőle és új életet kezdhessünk. Pechemre pont egy ilyen lepukkant városba lyukadtunk ki.

Felveszem a sisakomat, majd beindítom a motort és elindulok a valódi célállomásom felé: Füves Nickhez megyek, mint minden második szombaton, hogy alkudozzak vele.
Hiszen valamiből ugye nekem is fizetnem kell a benzint.

Éppen ahogy kihajtok az útra, egy vörös hajú lány száguld el mellettem a deszkájával. A novemberi hideg ellenére is jól gurul az úton, ugyanis eddig nem esett a hó. Egyelőre.
Felismerem a lányt. Max Mayfield az.
Sokszor látom őt a gimiben. Mindig egyedül lófrál és zenét hallgat. Valahol felismerem magamat benne, de még sosem beszéltem vele. Úgy, ahogyan igazából senkivel sem.

Persze mindez csak azért van, mert ott születtem ahol. Na meg... Nem mintha keresném bárkinek is a társaságát.

Néha úgy érzem, hogy mások azt hiszik, hogy olyan vagyok, mint az apám.
Pedig én nem vagyok Ő.
Még akkor sem, ha néha tényleg olyan fejem van, mintha meg akarnék valakit fojtani egy kanál vízben. Esküszöm, hogy ilyen esetben általában nyomós az indokom, mert a korombeli lányok szeszélyesek és idegesítőek. Legalábbis engem baromira idegesítenek, de ezt már csak a sorok között jegyzem meg.

Elszáguldok a lány mellett, mire látom, hogy felém kapja a tekintetét. Intek neki, és bár kissé meglepődik, de visszaint.

Hallottam a történetét. A mostohabátyja meghalt a tűzbalesetben nyáron. Sokan beszélnek a suliban ezekről a balesetekről, és arról, hogy minden évben vannak ilyen váratlan események.

Valamiért Hawkinsban mindig történik valami. Talán ezért is annyira ellenszenves számomra a város.

Világ életemben (aminek eddig összesen tizennyolc életévét tudhatok be) sosem éreztem magamat sehol sem biztonságban. Sem a szülőföldemen, sem Amerikában, és főleg nem itt, Hawkinsban.

Az öcsém és anyám lehet szeret itt élni, de én mondom... Ez a hely el van átkozva.