· ✧ ⋆ · ✧

BÚCSÚ
━━━━━━━━━

[ EGY HÓNAPPAL KÉSŐBB ]

Szeretném azt mondani, hogy normális életem van, tele teljesen normális emberekkel és dolgokkal, de sajnos, ha ezt állítanám, akkor hazudnék.

Közel sincs normális életem és családom, de mindezt azt hiszem már elfogadtam. Ugyanis nem volt más választásom.
Furcsa, hogy az ember milyen gyorsan kénytelen alkalmazkodni bizonyos helyzetekhez, ha nincs más opció.

Az akció a Szovjetunióban nem sikerült annyira zökkenőmentesen, mint azt szerettük volna. A Mama megtanított lőni és megvédeni magamat, amíg nem kezdődött el a bevetés. Ám ez nem jelentette azt, hogy nem dobtak be utána egyenesen a mélyvízbe.

Nehéz lenne megfogalmazni mindazt, ami velem történt. Szemtanúja voltam annak, hogy mire képes az anyatermészet. Vagyis sokkal inkább... egy másik világ természete.

Apám új barátokra tett szert a börtönben, akik hasonlóan amerikaiak voltak, és legnagyobb meglepettségemre: Hawkinsiak.
Fény derült mindenre. Minden kis titokra, amiért éreztem, hogy az a város el van átkozva. Elmondtak mindent. Hogy létezik a mi világunkon kívül egy másik hely is. Egy másik világ, ami sokkal, de sokkal szörnyűségesebb, mint a miénk.

Mivel annyi minden történt velem, már elhittem bármit is mondtak.
Aztán szemtanúja voltam a másik világ szörnyeinek, akik majdnem teljesen elpusztítottak mindenkit.

A Mama a kezeim között vesztette életét a harcban. Én is csak azért maradtam életben, mert apám időben kimenekített.

━ Az öcséd Austinban van. – mondta a Mama. – Keresd meg őt, és vigyázz rá! – lehunyta a szemét, miközben egy könnycsepp folyt végig az arcán. Többé viszont már nem láttam a kék szemeinek világát.

Azon a napon törtem meg véglegesen.
A Mama elvesztése olyan űrt okozott bennem, amit sosem tudtam teljesen feldolgozni. De talán ilyesmit nem is lehet...

Nem volt olyan nap, amíg a Szovjetunióban voltunk, hogy ne gondoltam volna az öcsémre, a barátaimra és... Eddie-re.

Bűntudatom volt, amiért nem tudtam elbúcsúzni tőle. Bár, nem mintha akkor lett volna beleszólásom ebbe.
Én írni akartam neki, tényleg... De senki sem tudhatta, hogy hol vagyok és mit csinálok. Teljes titokban szívódtam fel.

Valószínűleg, amikor visszamegyek, azt fogja hinni, hogy leléptem és magára hagytam. Bárcsak tudná az igazat! Azt, hogy ő hozott fényt az életembe, és soha nem akartam
elhagyni, és ezekután nem is fogom.

✧ ✧ ✧ ✧

Mivel apának is el kellett menekülnie, ezért ő megy most Austinért, amíg engem hazaszállítanak Hawkinsba, Joyce Byerssel és Jim Hopperrel együtt.

Ami viszont otthon fogad minket... az maga a pokol.

Izzó repedések futnak végig a városon. Az utcák tele vannak emberekkel. Látok egy csomó riportert, rendőrt, tűzoltót és mentőt is.

Ha nem éltem volna át mindazt a szovjeteknél, amit, akkor nem rémülnék meg ettől annyira és tényleg elhinném, hogy csak egy egyszerű földrengés volt. Viszont tudom, amit tudok.

Kiszállok az autóból és a fejemre húzom a kapucnimat. Ahogy látom, az iskola tornatermét kialakították egy menedékhelynek. Becsusszanok az emberek között, a tekintetem pedig ide-oda cikázik. Keresem Őt.

Hallom, hogy valaki arrébb tereli az embereket az ágyaktól, amiket már elfoglaltak. Megpillantok egy táblát tele nyomtatványokkal. Teljes a káosz, de én töretlenül tartom magamat a tervemhez, hogy ebben a kavalkádban is megtaláljam őt.

„Eltűnt személyek" - áll a táblán a felirat.
Kérlek, ne legyél rajta...
Amikor meglátom a nevét, a gyomrom liftezni kezd, a tenyerem izzad és kiver a víz.
Nem, az nem lehet. – gondolom magamban. Ahogy nézem a képét, tényleg rosszul leszek. Ekkor valaki megérinti a vállamat és kedvesen szól hozzám.

━ Tudok segíteni? – kérdezi. – Kit keres?

Ahogy ráemelem Steve Harringtonra a tekintetemet, a fiú lefagy. Nem akar hinni a szemének. Fordított esetben én is így tennék, ezért megértem.

━ Neva. – mondja ki a nevemet meglepetten. – Azt hittük, hogy... - nem tudja befejezni a szavait, ugyanis megölelem. Ettől persze még inkább meglepődik, de visszaölel.

━ Hol van? – kérdezem tőle, de valahol mintha már sejteném a válaszát.

━ Menjünk egy nyugodtabb helyre. – feleli és finoman megfogva a karomat húzni kezd. Elmegyünk egy kajás asztal mellett, mire meglátom Robint, aki egy lánnyal beszélget. Végre. – gondolom magamban. Hajrá csajszi!

Steve egy üres terembe vezet, majd leültet az egyik asztalra. Kérdeznem sem kell, elmondd mindent. Nem tudja, hogy tudok a másik világról, de arról is beszámol nekem.
Elmondja, hogy kik tudják, hogy mióta van ez, és hogy mi történt. Beszél a gyilkosságokról és mindenről. Csak ülök és hallgatom.

Leragadok egy bizonyos részletnél, miszerint Max éppen hogy csak megúszta a szörnyeteg támadását, és most kómában van... Mint mondtam, már semmi sem lep meg.

━ Szóval ez a Vecna... Szerintem engem is elkapott volna. – mondom kikövetkeztetve a szavaiból. – Hallottam az órát... folyton szorongtam, fájt a fejem. Rémálmaim és hallucinációm voltak.

━ Egek, Neva... Lehet azért úsztad meg, mert elmentél az országból, mielőtt baj lett volna? – kérdezi tanakodva.

━ Lehet. – vonok vállat, de már úgy érzem, ez lényegtelen információ. – Tényleg Eddie-t gyanúsították a gyilkosságokkal? – kérdezem hitetlenkedve. – Aljas rohadékok...

Steve nem felel. Felpillantok rá és látom, hogy a fejét vakarja. Nem néz a szemeimbe. Ismét görcsölni kezd a gyomrom. A tekintete szomorú.

━ Steve, hol van most Eddie? – kérdezem tőle fojtott hangon, mivel már érzem a gombócot a torkomban.

━ Ő... nem élte túl... - mondja ki végül azt a négy aprócska szót, amitől azonnal romba dől az amúgy is romokban lévő világom. Meredek magam elé és nem kapok levegőt. – Annyira sajnálom, tényleg... - kezdene bele, de csak felemelem a kezemet, hogy elhallgattassam. Nem akarok többet hallani. Ismét elfog az érzés, hogy elakarok tűnni a föld felszínéről, ám nem tehetem. Nem futhatok többé önmagam fájdalma elől, még ha annyira szörnyűséges is, hogy a szívem jelenleg porig égeti saját magát kínjában.
Kell egy kis idő, hogy megemésszem a hallottakat és viszonylag megnyugodjak.
Steve legnagyobb meglepettségemre csak áll ott és hallgat.

━ Mit gondolhatott rólam... - szólalok meg végül elhaló hangon. - Azt hitte, hogy elhagytam.

━ Nagyon szeretett téged, Neva. Mind azt hittük, hogy elraboltak. - feleli Steve. - Senki sem tudta, hogy hol vagy. Mintha elnyelt volna a föld. 

Először azt hiszem, hogy ez is csak egy tipikus nyugtató duma akar lenni, de ekkor előhúz a zsebéből valamit. Egy gyűrűt, amiben fekete kőberakás van. Eddie egyik gyűrűjét.

━ Az volt az utolsó kérése, hogy ezt adjuk át neked, ha előkerülsz. Ígéret gyanánt. - magyarázza. - Hogy soha nem változol meg.

Elfogadom a gyűrűt és összeszorul a szívem. Felhúzom a gyűrűsujjamra, amire persze nagy, de egyszerűen... nem tudok mit mondani Steve-nek. Teljesen összetörtem.

Viszont ekkor hirtelen benyit valaki a terembe, Steve nevét kiabálva. Robin az. Amikor meglát, megdermed az ajtóban.

━ Neva? – kérdezi remegő ajkakkal. – Neva! – kapja a szája elé a kezét, majd hozzám rohanva szorosan magához ölel. Steve elmondja neki, hogy már mindent tudok.

Végül megemberelem magamat, annyira, hogy én is elmondjak mindent, ami velem történt. Ezzel is terelve egy időre a gondolataimat Róla.
Most rajtuk van a hallgatás sora.

━ Mihez kezdesz ezután? – néz rám Robin, de őszintén, még magam sem gondolkoztam el ezen annyira.

━ Azt hiszem, megkeresem az öcsémet és az apámat. – mondom megmasszírozva az arcomat. Sírni akarok, de nem előttük akarok darabokra hullani.

━ Hiányozni fogsz. – mondja Steve is, majd mindketten megölelnek.

━ Hálás vagyok nektek azért, hogy a barátaimnak tudhattalak titeket. – szipogok, ugyanis csak azért sem bírom ki, hogy ne sírjak. – Egy normális életben talán minden máshogy alakult volna.

━ Ismersz minket. – mosolyog rám Robin. – Ez a csapat sosem lesz hétköznapi.

Erőt veszek magamon és elbúcsúzom Robin Buckleytől és Steve Harringtontól.
Remélem, hogy épségben lesznek és vigyáznak egymásra.

Mielőtt elmennék a városból, meglátogatom Maxet. Úgy érzem, tartozom neki ennyivel. Talán egy normális életben barátok lehettünk volna. Most már értem, miért volt annyira szomorú. Ő sem pusztán balesetből vesztette el a mostohabátyját...

Még egyszer körbepillantok az egykor békés városon, amely most a darabjaira hullott.

Tudom, hogy a kormány még keresni fog engem. Részben a Mama miatt, és azért, mert valaki kell majd a helyére.
Mint kiderült, megfelelőnek bizonyultam a küldetésen.

Ha belegondolok abba, hogy pár hónapja még egyetemre akartam menni... Mennyire gyorsan változnak az ember életében a dolgok.

Felszállok egy buszra, majd az ablak mellé ülök le. Amennyire sírni akartam, most képtelen vagyok rá. A szívem egyszerűen darabokra hullt a tudattól, miszerint már soha többé nem láthatom Eddie Munsont.
Az én Eddie-met.
A rockert, akit mindenki lenézett, de ez őt egyáltalán nem zavarta.

Megfogom a rajtam lévő pólót és megszagolom. Ez az ő pólója, amit akkor vettem magamra, amikor utoljára láttam.
Még mindig olyan illata van, mint neki.

Nem tudtam tőle elbúcsúzni, ugyanis az sors más utat szánt nekünk. És már képtelen vagyok jóvá tenni mindezt, hiszen soha többé nem lesz már itt nekem, hogy viccelődhessen azzal, hogy mennyire szuper furák és flepnisek vagyunk mindketten. Pedig nem is vágyom másra jobban, minthogy éljen és újra átölelhessem őt.

Közöttünk azért működött ennyire minden, mivel valahogy megtaláltuk egymásban azt a csodát, amit mások sokszor keresve sem találnak.

Szerettem Eddie-t, és még csak időm sem volt arra, hogy elmondhassam mindezt neki.
Azt hiszem, hogy soha többé nem fogok tudni senkit sem úgy szeretni, mint az én furcsa fiúmat, aki menedéket jelentett számomra.

Elgondolkozom azon, vajon milyen levelet írnék neki most, ha írhatnék.

Drága Eddie!

Végül csak felébresztetted a saját mesebeli sárkányodat, igaz?
Pedig én figyelmeztettelek, hogy nem szabad vele viccelődni! Remélem, hogy valahol nyertél vele szemben, én hősöm!

Szerettem volna hinni abban, hogy melletted lehetek a harc során, viszont a sors máshogy hozta.
Emlékszem, egyszer azt mondtad, hogy néha megesik, hogy azok élik túl, akik kicsit őrültebbek az átlagnál.
Te bennem élsz tovább, Eddie.

Örökké a tiéd:
A te különc csajod, Neva.

A busz elhalad az „Hawkins búcsúzik. Jöjjön máskor is!" tábla mellett.
Ahogy nézem a mellettünk elhaladó fákat, látom, hogy az ég szinte majdnem olyan, mintha vöröslene és apró hópelyhek szállingóznának a felhők közül.

Úgy döntök, hogy nem foglalkozom vele.
Nincs már többé semmi, ami itt tartana engem.
Valahol mégis tudom, hogy még nincs vége. Ha Eddie itt lenne, akkor talán nem rettegnék ennyire a jövőtől. Most viszont fogalmam sincs, hogy mi vár rám.

Ám magamat ismerve, valószínűleg valami szuper furcsa és nem hétköznapi dolog.

[ VÉGE ]