Faith Martin

Amikor a barátaimmal megbeszéltük, hogy ez a nyár a miénk lesz, nem éppen arra számítottam, hogy már a második estén Winter családi vacsorán vesz részt, Brooklyn naplementét fotózgat, Keaton pedig edz.
Egy darabig bosszantott a dolog, de úgy voltam vele, hogy hosszú a nyár, és ha ők nem szórakoznak velem, majd én elszórakoztatom magam.
Felvettem egy fekete sortot, a fekete bikini felsőmet magamon hagytam, csak rávettem egy színes Adidas dzsekit.
Amikor elmentem, a szüleim éppen arról beszéltek, hogy milyen bort vigyenek holnap Harris-ék partijára.
A szememet forgatva húztam fel a kissé kopott deszkás cipőmet, majd a parti szó elől menekülve ragadtam meg a gördeszkám és mentem ki az utcára.
Nem tudtam, hogy hová tartok. A gördeszka kerekei irányítottak, aminek a betonnal való találkozása csodálatos hangot képzett, és minél gyorsabban mentem, annál jobban élveztem.
A széles járdákon az embereket könnyedén kikerültem, azonban olyan helyre igyekeztem, ahol kevésbé kell figyelnem, és többet bámészkodhatok. A legmegfelelőbb hely a kikötő melletti bicikliút volt, ami tengerparton húzódott végig. Messze sem volt, hiszen csak két utcával kellett lejjebb mennem.
A zebránál lelassítottam, majd miután meggyőződtem róla, hogy nem jön semmi, ráérősen átgurultam. A közepénél járhattam, amikor az alig száz-százötven méterre lévő utcából egy motoros hajtott ki, vagy kétszer nagyobb sebességgel, mint azt a tábla mutatta, és egyenesen felém hajtott.
Ijedtemben gyorsan hajtottam még egyet a deszkával, és leugrottam róla, a betonon landolva. A fejemet szerencsére nem vertem be, az nem is fájt, azonban a térdem erősen a betonnak csapódott, és fel is horzsoltam.
Pár pillanatig mozdulatlanul feküdtem az oldalamon, véve pár mély levegőt, meggyőződve arról, hogy jól vagyok. Miután visszanyertem az önuralmam kissé feltápászkodtam, bal térdemet felhúzva a mellkasomhoz.
- Jól vagy?
Felemeltem a fejemet, és egy zöld szempárral találtam szembe magam. Egészen addig észre sem vettem, hogy a motor hangja elhallgatott, és csak a mögötte álló motorból, amit kitolt az út szélére, jöttem rá, hogy ő hajtott felém.
- Megleszek – bólintottam. – Biztos nagyon sietsz, de legalább körbenézhetnél, mert engem is majdnem magaddal vittél.
- Ne haragudj – nyúlt óvatosan a vállamhoz, azonban olyan hidegen néztem rá, hogy azonnal elkapta a kezét. – Túl közel van az az utca, én pedig túl gyorsan hajtottam.
- Ha komolyabb sérülésem lenne, esküszöm, hogy feljelentenélek – sziszegtem.
A srác szégyenkezve kissé lehajtotta a fejét, majd a térdemre nézett.
- Mondjuk az a seb elég csúnya.
Kinyújtottam a térdem. Fájdalmas volt, ahogyan a hatalmas vérző horzsolás megfeszült. Magas volt a fájdalomküszöböm, de a látvány nem segített sokat, és ez valószínűleg az arcomon is látszott.
- Segítek – mondta.
- Dehogy segítesz – hajtottam el. – Nagylány vagyok, hidd el, túlélem. Hazaérek, bekötöm és holnapra kutya bajom.
- De ezt minél előbb ki kell tisztítani, és fertőtleníteni.
- Valószínűleg orvosnak tanulsz – bólogattam tettetett elismeréssel.
- Milyen messze laksz? – kérdezte, nem is foglalkozva a sértésemmel.
- Deszkával húsz perc, gyalog fél óra – feleltem.
- Apám bárja meg öt percre, motorral kettő. Azt hiszem nyertem.
- Gratulálok. Te előbb odaérsz. Sőt, ezzel a tempóval valószínűleg rekordot is döntesz.
Egyre jobban idegesített, és egyre indulatosabb lettem.
- Kérlek, hadd segítsek – mondta. – Ez a minimum.
- Jól vagyok.
Óvatosan feltápászkodtam, azonban a bal térdem összecsuklott a fájdalomtól, amikor ráálltam, így még mindig a földön guggoló fiúra támaszkodtam, nehogy összeessek.
Ő folyamatosan tartva engem lassan felemelkedett, majd rám pillantott:
- Szóval te most szeretnél fél órát sétálni?
Felnéztem rá. Világosbarna haja kócos volt, de inkább csak hullámos, amit nem volt kedve rendezgetni. Arca karizmatikus volt, erős állvonallal, vékony rózsaszínes ajkakkal, csillogó zöld szemekkel.
Akármennyire is idegesítő volt, el kellett ismernem, hogy nem volt egy csúnya ember, sőt...
- Apád bárjában van minden, amivel el tudom látni a sebem? – kérdeztem.
- Mivel az épület felső részében lakunk ezért hidd el, mindent megtalálsz.
- Oké, elhiszem – sóhajtottam.
- Akkor elfogadod a segítségem?
- El.
Elmosolyodott, majd a motorjához lépett.
- Fel kéne ülnöm arra a dögre?
- Ha szeretnél azzal a sebbel sétálni felőlem mehetünk gyalog is – vont vállat.
Lenyelve az összes indulatomat megragadtam a deszkámat, és a motor oldalához léptem. A jármű sofőrje segített felülni és megkapaszkodni, majd észrevehetően jóval lassabb sebességgel hajtott el a kikötőhöz, onnan pedig a Horizont feliratú bárig.
- Lehet, inkább nevezném kocsmának, mint bárnak – mondta egy kis habozás után. – De ígérem, hogy minden megvan, amit szeretnél.
- Rendben – feleltem semleges hangsúllyal.
Nem igazán hatott meg a hely jelleme, sokkal inkább izgatott az, hogy fájdalmamat egy kicsit enyhítsem.
Lemásztunk a motorról, majd az épület hátsó ajtajához vezetett, ahova én bicegve követtem.
- Jól van, nem fogom végignézni, ahogy felszenveded magad a lépcsőn – jelentette ki.
Mielőtt bármit is reagálhattam volna, egyszerűen felkapott, a derekamnál és a térdhajlatomnál erősen megtartva.
- Te meg mi a francot művelsz? – akadtam ki.
- Legyél már egy kicsit hálás – sóhajtott. – És kapaszkodj.
- Utána megüthetlek?
Felnevetett.
- Ha ezen múlik, akkor meg.
Az ölembe elfektettem a deszkát, majd megkapaszkodtam a nyakába.
Nem tudom, hogy hány lányt vitt már így fel a lakásába, de nagyon ügyesen nyitotta ki az ajtót, és egy korlátba, vagy ajtófélfába se verte be a lábam, a bejárattól egészen a fürdőszobáig.
Leültetett a kád szélére, én pedig a földre tettem a deszkámat.
Figyeltem, ahogyan kinyitja a mosdó feletti kis szekrényt, aminek a külső lapjára tükör volt szerelve. A szekrény és a mosdó között húzódott egy polc, tele férfidezodorral, fogkefével, borotvahabbal és egy csomó pasis fürdőszobai kellékkel. Azonban sehol nem láttam egy parfümöt vagy szempillaspirált, de még egy kósza rúzst vagy púdert sem.
Egy kis elsősegély dobozzal jött vissza hozzám. Közel ült le hozzám, a bal lábamat pedig az ölébe húzta.
Fertőtlenítőt és papírzsebkendőt vett elő.
- Lehet egy kicsit csípni fog – szólt előre.
Mindig ezt mondják a sebtisztítás előtt, és sose hiszem el. Azonban a fertőtlenítés fájdalmasabb volt, mint maga az esés, ezt pedig hangos sziszegéssel fejeztem ki.
Óvatosan megszorította a térdem felett a combomat, majd hüvelykujjával simogatni kezdte a bőröm, amivel sikerült elterelnie a gondolataimat egy egészen másik irányba, és már nem is foglalkoztam a fájdalommal.
- Egyébként – szólalt meg már a seb bekötözése közben. – Dylan vagyok.
- Én meg Faith – eresztettem el egy halvány, ismeretségünk első őszinte mosolyát.
- Tudom – Gondolom észrevette az összezavarodott arckifejezésem, ezért folytatta. – Nem olyan nagy ez a város, pláne a helyiek számára nem. Hallottam már rólad.
- Remélem csak rosszat – vigyorodtam el.
Dylan felnevetett, majd befejezte a sebem ellátását.
- Tényleg ne haragudj – nézett a szemeimbe. – Tudom, hogy sokkal rosszabb is lehetett volna, és áldom az eget, hogy nem történt. És nem azért, mert bajba kerültem volna.
Mérlegeltem a hallottakat. Láttam rajta, hogy megbánta.
- Nem haragszom. Csak... Tényleg lehetett volna rosszabb.
- Esküszöm nem lesz többet ilyen. Se veled, se mással.
Hangja már-már könyörgő volt, szemei folyamatosan az arcomat fürkészték.
- És megpróbálom jóvátenni.
- Hogyan? – kíváncsiskodtam.
- Mondjuk, elsőnek megteszi egy ital? A ház vendége vagy. Egész este. Sőt! Bármikor, amikor ide tévedsz.
Halkan felnevettem a zavarodott próbálkozásán, ami teljesen ellentmondott a magabiztos külsejének. Egyre kevésbé haragudtam rá, akárhogy is küzdöttem ellene.
- Valami tényleg jól esne. Szomjas vagyok.
Hihetetlen megkönnyebbülés futott végig az arcán, és az egész testén, és ezt látván nem tudtam nem mosolyogni.
Elemeltem a lábam az öléből, majd ismét felkapva a deszkámat, követtem lefelé a lépcsőn. Bár még mindig fájt, jobb volt a saját lábamon közlekedni.
Átmentünk az épület kocsma részébe.
Az összes bútor fából kiszült, de látszott, hogy minőségi munka. A falakon poszterek és rendszámtáblák sorakoztak. A helység tökéletesen be volt világítva, összhangban a bárpulttal, ahol italok tömkelege húzódott végig. Lehet, hogy nem a legdrágábbak voltak, de a mennyiségre senkinek nem lehetett panasza.
Tetszett a hely. Hangulatos volt.
Dylan a bárpulthoz ment, amit ő megkerült, én pedig leültem az egyik piros párnás székre.
- Dylan, te tényleg egy lányt hoztál ide? – jelent meg egy idősebb, kissé pocakos férfi. – Ez inkább az öcsédre jellemző.
- Ez nem egészen az, aminek látszik Apa.
Miután kiejtette az apa szót, egyből észrevettem a hasonlóságot, legfőképpen a világoszöld szemeikben. A különbség csak az volt, hogy az apjáé már nem csillogott úgy, mint Dylan-é, és sok tapasztalatról árulkodtak az apró ráncok a sarkában.
- Michael vagyok – intett nekem az apja. – A látszat ellenére egész rendes srác – bökött a fiára.
- Majd meglátjuk – eresztettem el egy mosolyt, Dylan-nek célozva. – Egyébként Faith vagyok – nyújtottam kezet.
- Üdv, Faith – mosolygott kedvesen, miközben megrázta. A fiával ellentétben, valószínűleg nem volt képben a helyi pletykákkal.
Michael kettesben hagyott minket, és a két bárszékkel arrébb ülő vendégeket szolgálta ki.
- Ne haragudj – támaszkodott meg velem szemben a pulton Dylan. – Majd megmagyarázom neki – nézett az apja felé.
- Hányszor fogsz ma még bocsánatot kérni?
Gyorsan visszanézett rám, majd miután meglátta az arckifejezésem, megkönnyebbülten elmosolyodott.
- Mit hozhatok? Gondolom, a bort egy kissé unod. Koktéljaink nem nagyon vannak, de ha jól emlékszem van valahol egy martinink, megtalálom, csak adj egy kis időt – kapkodott.
- Sört kérek – feleltem, még mindig ugyanolyan nyugodt hangon.
Igyekeztem nem mosolyogni, nehogy zavarba hozzam.
- Vedd feleségül – csapott rá a vállra az apja, miközben elsétált mellette.
Elnevettem magam, és rájöttem, hogy valószínűleg a családja így is jobban zavarba tudja hozni, mint én bármivel.
Dylan a száját beharapva csak bólintott egyet, majd elment két üveg sörért, és két pohárért.
- Kevés a vendég, apám és az alkalmazottja elbírja egyedül is – mondta. – Mi lenne, ha kimennénk a teraszra?
- Mehetünk – feleltem, majd felkaptam az üveget, a poharat otthagyva.
A Horizont terasza a tengerre nézett, és az a két vendég, akik eddig ott ültek éppen akkor távoztak.
Elfoglaltuk a helyüket, és csak csendben néztük a naplementét.
- Mióta a tiétek a kocsma? – kérdeztem.
- Apám nyitotta – felelte, belekortyolva a sörébe. – Anyámmal együtt burkolták a padlót, választották ki a székeket, és üzemeltették a helyet. Az egész életük ebben az épületben van.
- Édesanyád is itt van?
- Hat éve meghalt – felelte kurtán.
- Úristen. Ne haragudj...
- Semmi baj, nem tudhattad – nyugtatott egy kis mosollyal az arcán. – Rég volt. Azóta már túltettem magam rajta.
Ajkaimat összeszorítva bólintottam, majd Dylan-t figyeltem. A sörébe kortyolva nézte a hullámokat, majd rám emelte a tekintetét.
Elmosolyodtam.
Visszamosolygott.
- Egyébként merre mentél? – kérdezte. – Amikor elütöttelek.
- Sehova.
- Sehova? – kérdezett vissza.
- Néha szeretek csak úgy deszkázni. A kikötő felé jöttem, mert ott kevesen vannak. Szeretek csak egyedül lenni, elmélkedni, nézni a tájat.
- Én is valahogy így érzem a motorozással kapcsolatban.
- Meg a sebességgel nem? – kérdeztem játékosan, és meg is böktem a térdét a térdemmel.
- Nem, azzal általában nem – rázta meg a fejét. – Csak... Összevesztem az öcsémmel, kiborultam és ideges voltam. Így próbáltam levezetni. Rossz ötlet volt.
- Hé, nyugi – simítottam meg a lábát a farmerén keresztül. – Mindenki követ el hibákat.
- Ha egy kicsit gyorsabban megyek... - nézett rám aggódva.
- De nem mentél gyorsabban – mondtam, végig a szemébe nézve, hogy nyomatékosítsam benne, hogy nem történt semmi rossz.
Pár percig csak mélyen az én világosbarna szemeimet nézte, majd egy aprót bólintott.
- Igazából direkt gurultam eléd, hogy ingyen piát szerezzek.
Elnevette magát, én pedig megkönnyebbültem és reménykedtem, hogy többet nem fog ezen rágódni.
Miután megittuk a sörünket sétálni mentünk. Lementünk a partra. A nap már lement, de még viszonylag világos volt és a lámpák is megvilágították az útvonalunkat, amin más, esti sétára vágyó emberekkel osztoztunk.
Egy idő után elkezdett fájni a lábam, ezért kiültünk a mólóra, nem félbehagyva a beszélgetésünket.
Alig pár órája ismertük egymást, ebből adódóan rengeteg témánk volt, mégis olyan egyetértéssel társalogtunk, mint a régi barátok. Sztorizgattunk, vicceket meséltünk, néha személyesebb dolgokba is átmentünk.
Egy kis időre csend telepedett ránk. Meleg szellő fújt, és a Hold egy csíkban megvilágította a vizet. Már ezerszer láttam ilyet, de még mindig úgy gondoltam, hogy ez a legcsodálatosabb látvány a világon.
- Annyira... Más vagy mint amilyennek gondoltalak – mondta.
- Miért, milyennek gondoltál? – érdeklődtem.
Csak mosolyogva megrázta a fejét, miközben a távolba meredt.
- Nem sértődök meg. Hidd el, elviselem.
Az este folyamán sokadszorra mosolyodott el.
- Azt hittem olyan vagy, mint a többi gazdag lány. Akik elzárva élnek a saját kis világukban, klubokba és elegáns bárokba járnak. Pletykálnak, drága ruhákat hordanak és csak olyanokkal állnak le, akik közéjük tartozik. Hogy kissé lesajnáló, vagy lenéző vagy, vagy nem is tudom. Hisz érted... Az apád híres és gazdag. Ebbe születtél bele, és neked ez lenne a természetes. Partik, borkóstolók, pénz és... És csak élvezned kéne az életet. Te viszont ehelyett teljesen laza vagy, vonzod magadhoz a bajt, és amiket elmondtál, teljesen mintha ki akarnál törni. De miért akarnál kitörni egy álomból?
- Inkább rémálom – nevettem fel. – Nem vagyok panaszkodós típus, és igazából tényleg nincs is mire panaszkodnom. Csak... Mindig átlagos lány akartam lenni. Aki suli után kimegy a térre, a nyári szünetben a barátaival lóg, hamburgert esznek a tengerparton, fogócskáznak. De e helyett magániskolába jártam, egyenruhát kellett hordanom és nem jártam le a térre, mert az összes osztálytársam ment haza tanulni. Mindig kilógtam ebből a sorból. Hiába akartam hamburgert enni a strandon, helyette rákot kaptam, vagy kaviárt. Nem is szeretem a kaviárt – ráztam meg a fejem, kezdve kissé elveszteni a saját fonalam. – A szüleim mindentől óvtak, mindig tökéletesnek kellett lennem, ami egyszerűen kikészített és minél tökéletlenebb akartam lenni. Felnyírattam a hajam, és tizenhatodik születésnapomon elmentem tetoválást varratni. Ezt itt – mutattam az alkaromon lévő liliomokra.
Dylan óvatosan a kezébe vette a kezem és megfigyelte a mintázatot.
- Nagyon szép – dicsérte meg.
- A szüleim nem így gondolták. Teljesen kiborultak. Hogy nyári borkóstolón nem lehetek hosszú ujjúban, én pedig értetlenkedve álltam, hogy mégis miért kéne hosszú ujjút vennem? Erre közölték, hogy nem fogják a megcsonkított lányukat mutogatni.
- Aú – sziszegett Dylan.
- Ja, nekem is fájt – bólintottam. – De tényleg blézert viseltem az összes rohadt eseményen, amin meg kellett jelenni. Én pedig a zsebpénzemből tovább varrattam magam, amit később megvontak tőlem. Aztán volt egy nagy veszekedés, amikor teljesen kiborultam, és mindent a fejükhöz vágtam. Utána egy napig nem beszéltünk, majd belátták, hogy akármilyen is vagyok, a lányuk vagyok. És igazából másra nem tudtak panaszkodni. Jó tanuló voltam, nem buliztam minden hétvégén, nem drogoztam. Megállapodtunk, hogy amíg ez így marad, addig nem fognak engem ilyen dolgokban befolyásolni.
- Hű. Ritka, hogy egy gyerek jó belátást tegyen a szüleire – mondta elismerően.
- Tizenhat évembe telt – nevettem fel. – De megérte, mert azóta nagyon jó a kapcsolatom a szüleimmel.
- Testvéred van?
- Egy húgom – feleltem. – Ő talán még nálam is rosszabb. Csak ő másmilyen. Ő sokkal... Hisztisebb, akaratosabb és... Igazából néha egy igazi picsa. Ő inkább hasonlít arra a képre, amit rólam gondoltál. De majd megnevelem.
- Nekem is vannak problémáim az öcsémmel... Őt jobban megrázta anya halála. Ő csak tizenegy éves volt. Konkrétan a lehető legrosszabbkor ment el.
- Biztos vagyok benne, hogy jó testvér vagy.
- Igazán? – vonta fel a szemöldökét. – Pár órája majdnem elütöttem valakit.
- Még egyszer felemlegeted, tényleg megütlek.
- Már kettővel jössz – vigyorgott szemtelenül.
- Úgysem ütlek meg – ráztam a fejem mosolyogva.
- Tudod, hogy hagynám.
- Bolond – röhögtem.
- Tényleg megérdemelném.
- Majd egyszer – csaptam finoman a combjára.
- Szóval találkozunk még? – pislogott rám reménykedve.
- Hát – tűrtem zavartan hátra egy hajtincset. – Én nem bánnám.
Dylan szélesen elmosolyodott, aminek láttán az én ajkaim is felfelé görbültek.
Legszívesebben hálát adtam volna az összes barátomnak, amiért aznap nem értek rá, mert ha velük lettem volna, valószínűleg soha nem ismerem meg Dylant.