Mikor valaki menyasszony, egyértelműen nem azt szeretné, hogy azzal fogadják az esküvője reggelén: a vőlegény belekeveredett előző este egy kisebb csetepatéba a leendő sógorával. Hiszen akkor meg kell erősítenie mindenkit abban, hogy a csinos kis monokli mellett is örömmel és dalolva mond igent neki az oltár előtt. Egy normális leendő feleség aggódva rohanna a szerelméhez, meggyőződne arról, hogy minden rendben.

Én viszont majd felrobbanok az idegtől – annak ellenére, hogy különösen mást nem vártam egyiküktől sem. Mégis dühít a ténye annak, hogy Flóri nem nézett annyiba engem, a tulajdon húgát, akit állítása szerint már akkor mindenkinél jobban szeretett a világon, amikor édesanyánk várandós volt velem, hogy uralkodik az indulatain Zalán felé. Nem mintha úgy gondolnám a másik jómadár teljesen ártatlan a szituációban, de álmomból felkelve is tudom, kettejük közül melyikük az, aki tisztelt és szeretett annyira az évek alatt, hogy ne szaladjon el vele a ló, amikor lépten-nyomon összekaptak valamilyen csekélységen.

Megcsóválom a fejem és végigszántok az ujjaimmal a szemem alatt. Hálát adok az égnek, hogy megvárták ezzel a reggelt és legalább aludni hagytak. Ettől függetlenül, már most fogalmam sincs, hogyan ad át az oltár előtt Flórián, miután az esküvőnk előtt összeverte a vőlegényt. Aggódó világos szempár kereszttüzében sietek az erkélyhez; még Míra sem tudja, hogy mit mondjon, pedig napok óta ő volt az egyetlen, akinek mindig akadt egy-két nyugtató szava. Síri csendben figyeli, ahogyan az ajkaim közé veszek egy szál százas arany Marlborót és meggyújtom azzal az öngyújtóval, amit Alexandertől kaptam a huszonötödik születésnapomra. Négyen mosolygunk róla; a kép azon az ikonikus teraszon készült egy pár évvel ezelőtti nyáron, ahol Zalán és Alexander barátsága elkezdődött – és ahonnan az előbbi nemes egyszerűséggel hányta nyakon az arab sejket. Csak egy pillanat erejéig rándul felfelé a szám sarka, a közepén már mélyet szívok a dohányból és hagyom, hogy a füsttől fájdalmasan jótékony köd szálljon a folytonosan kattogó agyamra. A legjobb barátnőm motyogásának éppen elcsípett szavaira sem tudom mozdítani a fülem botját sem; csak a hüvelykujjam tövét préselem a homlokomhoz, az ujjamat melegíti a már csaknem teljesen elszívott cigaretta. Gondolatban könyörgöm anyukámnak, hogy segítsen megoldani ezt a roppant bonyolult helyzetet.

– Talán jobban tenném, ha lefújnám ezt az egészet – jegyzem meg, mielőtt az erkélyen lévő hamutartóba nyomtam volna a csikket. Míra csak levegő után kap, máris a nyelve hegyén van egy szapora tiltakozás, de elnevetem magam. – Biztos, hogy nem, muszáj felvennem a ruhámat.

– Csodaszép menyasszony leszel, Napsi.

– Ezzel senki nem tud vitatkozni. Rozika egy krumpliszsákba is az oltárhoz vonulhatna, akkor is Neményi barátunk lenne a legboldogabb ember a világon – jegyzi meg egy már jól ismert hang a szoba ajtaja felől. Alexander lazán támaszkodik az ajtófélfának, keresztbe fonja a mellkasa előtt a kezét, miközben végigfuttatja a pillantását a még mindig köntösbe bugyolált alakomon. – Na meg persze neki fog a legjobban állni is a far...

– Alexander! – Míra hangja ostorként csattan, és máris a párja elé libben, hogy kitessékelje a helyiségből. Ő már teljes díszegyenruhában feszít; padlót söprő, jobb combjánál hasított szatén csodát viselt, amit ő maga tervezett és kivitelezett. – Kifelé, már nincs sok időnk elkészülni, mindjárt idő van!

Valóban már csak néhány óránk, egészen pontosan kettő és fél, maradt addig a pillanatig, amíg a bátyám, Flórián, bekopogtat azon az ajtón és belém karol, hogy oltárhoz kísérhessen.

Reméljük a legjobbakat, hogy most nem húz be egyet a vőlegénynek.

A jegyesem legjobb barátja, mintha csak olvasna a gondolataimban.

– Nem kell aggódnod, Rozikám, Neményi ugyanaz a szépfiú, mint eddig – kacsint rám. Várakozásra intve tartja fel a mutatóujját, míg másik kezével a dizájner zakója belső zsebébe nyúl. Nemes egyszerűséggel húzza elő a telefonját. – Mutathatok róla egy képet, hogyha nem hiszed el, pont most lőttem róla egyet, megy is insta...

– Balszerencsét jelent, hogyha látják egymást az esküvő előtt! – fedi meg a kedvese, az ujjai máris az ajtólapra kulcsolódnak, finoman tolja Alexander felé, jelezve: ideje mennie.

– Én csak nem szeretném, hogyha a tesóm az oltár előtt bőgne le majd háromszáz ember előtt, hogy Rozika nemet mond neki! – mentegetőzik, miközben végig Mírán tartja a pillantását.

Cinikusan felhorkantok, amikor a széles harminckettes vigyor már rám villan. Alexander őszinte mosolya pontosan olyan, akár a Zaláné: képtelen vagy megállni, hogy megmosolyogd te magad is. Ebből is látszik, milyen régóta mondhatják is egymást legjobb barátoknak – szinte teljes mértékben egymás tükörképei.

Ami elgondolkodtatóvá és ijesztővé teszi azt, hogy Alexander idősebb, magasabb és szőkébb kiadásához készülök hozzámenni.

Inkább nem gondolkodok ilyesmiken, mert felfordul a gyomrom.

Fájdalmas beismerni, hogy közel ugyanannyira is ismertek.

– Viccet félretéve – köszörüli meg a torkát a férfi. A tartása feszültebbé válik, az állkapcsának vonala még határozottabban rajzolódik ki. – Beszélnünk kell az esküvő menetéről.

A lottón sosem volt ekkora szerencsém, ha lett volna, már milliárdos lennék.

Bár, jelen pillanatban is valami hasonlónak mondhatom magam.

Inkább fogd be, belső Napsi! Már megint hülyeségeket beszélsz.

Ismételten a köntösöm zsebébe nyúlok. Alexander és Míra arckifejezése egymást tükrözi, összeszalad a szemöldökék és mély ránc jelenik meg a homlokukon.

– Rágyújthatok, vagy azt is megtiltjátok már újonnan? – vonom fel a bal szemöldököm.

Az agyagos arcmaszkom húzza a bőrömet, keservesen peregve és repedezve esedezik: mossam már le. Meg sem várom a válaszukat, kihúzok egy szál cigarettát, az utolsót ebből a dobozból, és az ajkam közé veszem. A fiatal férfi kínos torokköszörülésére visszaejtem az öngyújtómat az ölembe.

– Igen? – magasabbra szökik a szemöldököm a rövidke kérdésem nyomán.

– Sebész leszel, fát nevelsz, és még mindig nem tudtad letenni, Rozika, ez szégyen – csóválja meg a fejét, szája sarkában mégis ott ül az a tipikus vigyora, amiből mindenki tudja: szimpla poén az egész.

– A kifejezés legszorosabb értelmében szarod a pénzt, mégsem tudod magadtól megkötni a nyakkendődet – ráncolom a homlokom, miközben jelentőségteljesen pillantok az elegáns kiegészítőre, ami valóban kibontva lóg a nyakában.

Újra a tizennégyéves, gimnáziumban frissen bekerült Király Alexandert látom magam előtt azzal a durcás arckifejezéssel, amit akkor vágott, amikor a fiatal és igencsak dekoratív fizikatanárnőnk nem értékelte a „Szexi tanárnéni" kezdetű vidám kis nótácskáját.

– Neményinek is Csani köti egy fél folyosóval odébb – jegyzi meg, miközben lebiggyeszti az alsó ajkát.

Kijelentésére csak lazán legyintek. Semmin sem lepődök meg, ami a vőlegényemmel kapcsolatos. Az évek alatt sikerült megtanulnom: a kibebaszott istenkirály Neményi Zalán mindenre is képes.

– Biztos ezt akartad eddig is?

Csak hümmög és a fejét csóválja.

– Volt egy érdekes beszélgetésem a Neményi fiúkkal – krákogja kínosan.

Vicces, hogy Neményi fiúknak hívja őket, pedig mind a kettő idősebb nála. Nem is Alexander lenne.

– Igen?

– Tárgytalan a drága urad kérdése, mert a bátyád már megoldotta helyette – foglalja össze röviden.

Leintem, mielőtt folytathatná. Nem kell többet hallanom, máris tudom, miről lenne szó. Mély slukkot szívok a cigarettából, hagyom, hogy szétfeszítse a mellkasomat a maró füst, majd az orromon engedem ki. Pár pillanatig figyelem a friss manikűrömet. Gombóc keletkezik a torkomban, egy pillanatig szúrni kezd az orrnyálkahártyám és a szemem az elereszthetetlen könnyektől.

Mélyeket pislogok, mielőtt felpillantok Alexanderre. Szótlanul, hosszasan biccentek.

Nem kell neki több. Mire kettőt pislognék, már el is tűnik az ajtóból, maga után húzza Mírát. Valakinek az ő nyakkendőjét is meg kell kötnie.

Ha valaki az öt évvel ezelőtti nyáron azt merészeli nekem mondani, hogy egyszer Neményi Zalánhoz fogok feleségül menni, nemhogy pofán röhögöm, még alaposan be is húzok neki egyet.

Most mégis a hatalmas, aranykeretes álló tükörben nézegetem magam, ahogyan Míra az általa tervezett csipke és selyem, meg még ki tudja micsoda, egyveleget igazgatja rajtam. Az utolsó simításokat végzi, kiegyenesíti még egyszer az uszályomat, olyan ráncokat simít ki, amik egyedül a képzeletében léteznek. A ruha felső része erkölcsileg megkérdőjelezhetően dekoltált, a belevarrt melltartó egyszerre ápol és eltakar, pont ahogyan felhívást ad keringőre. Ízlésesen elegáns pántja a felkarom közepéig hetykén lecsúszó stílust képvisel, viszont mindent el lehet mondani róla, csak a feslett erkölcsöt nem. Bár Zalán nagyon sokáig érvelt amellett, hogy sellőfazon legyen és simuljon mindenhol, ahol csak lehet, alakom minden egyes aprócska völgyét-dombját kiadva, végül a mi érvelésünk győzött. A derekamig feszült, Míra ilyesfajta méretvétel nélkül tökéletesen eltalálta a lengőbordám alsó ívét, ahol meg kellett húznia a varrást. Nem nevezhetném habos-babos hercegnős, hatalmas abroncsos szoknyának, ami az összes hollywoodi filmképernyőről visszaköszön; pont jól terebélyesedik és leng a bokám körül ahhoz, hogy „az érzés meglegyen". Akadnak viszont olyan részletek a ruhán, amiket a vőlegény javasolt és a lány meg is valósította. Ilyen a szinte teljesen nyitott hát, amit egyedül a fátylam takar a násznép elől, viszont az nem olyan vastag és átláthathatlan, eltakarja a gerincem mentén futó tetoválásomat.

Piszkosul részeg voltam Dubajban, könnyen rábeszéltek, hogy ne fossak megcsináltatni. Meglepődtem másnap; de legalább nem bántam meg.

– Az öcsém el fog ájulni, ha meglát – jegyzi meg Csani, miközben mosolyogva figyel. A karikagyűrűjével játszik, a szeme is mosolyog, amikor hátranézek rá a vállam felett és gonoszkásan elnevetem magam. – Legalább lesz orvos az esküvőn, ha valami gigászibb komplikáció adódna – viccelődik.

– Gigászibb – horkantja Alexander az oldaláról, aki szintén tűkön ülve vár arra, hogy a kedvese végre befejezze az igazgatásomat. – Még most se tudod levetkőzni a fapinaságodat?

– Akad olyan sanda gyanúm, nagyobb fasz van a lába között, mint neked – kelek a sógorom védelmére.

– Ugye tudod, hogy Summa Cum Laudés orvosdoktor menyasszony létedre borzasztóan mocskos szád van? – ráncolja a homlokát.

Incselkedve nyújtom rá a nyelvemet kínosan ügyelve arra, hogy egy picit se nyaljak le a rúzsomból.

– Fantasztikus tanáraim voltak.

– Valóban, a tudásukat egyetemen kellene oktatni – helyesel fültől fülig érő vigyorral. Mély sóhajjal emeli szemmagasságba a csuklóját. Szinte idehallom mennyire hangosan ketyeg az órája. – Sok van még hátra? Olyan két percen belül indulásra készen kellene állnunk, elég nagy bőgés lenne, ha a zene lemenne a menyasszony meg rohanna, hogy elérje a nagy pillanatát.

Idegesség rántja görcsbe a gyomrom, pláne, amikor Míra felemelve a kezét hátrál el tőlem. A lehető legnagyobb rendben van minden, valóban indulásra készen állok.

A lehető legóvatosabban igyekszek a két férfi felé fordulni; tudom, ha Mírára nézek biztosan elsírom magam, hiszen hallom a szipogását. Nem érzékenyülhetek el; még most nem.

– Végül miben állapodtatok meg, hogy veszed fel a nevét? – érdeklődi Csani, ahogy előzékeny segítőkészséggel közelebb lép és belém karol. – Ami említette, hogy a Neményiné neked nem igazán nyerte el a tetszésedet.

– Anyukátok Neményi Zoltánné K. Anett, a feleséged Neményiné Rédey Amarilla – sóhajtom játszott gondterheltséggel. – A mama is Neményi Attiláné...

– Tehát nem 'né, értettük – forgatja a szemét Alexander, és a másik oldalamra állva karol belém, amikor nagy nehezen kisasszézok az ajtón Csanival. – Pedig szarrá röhögném magam a Neményiné Napsugár Rozálián, mint valami...

– Pofa be! – sziszegi Míra, hiszen az első akkordok máris megszólalnak.

Soha nem ismerném el, hogy izgulok valami miatt. Világéletemben nyugalmat sugároztam magamból ilyen helyzetekben. Felvételi, érettségi, vizsgák, szigorlatok, szakdolgozat megvédése; mind-mind olyan élethelyzet, amikor a stressz eluralkodik az emberi test felett és lehetetlenné teszi a tisztán gondolkodást. Örökösen jól kezelem az ilyesmiket.

Hittem korábban.

Életem során egyszer nem remegett még így a kezem, mint most. A csokrom képtelen egyhelyben maradni, az ujjaim megfeszülnek és olyan remegés vonja maga alá őket, amit egy sebészrezidens sem engedhetne meg magának. Átkozok mindent, amikor megérzem a tarkómnál gyöngyöző izzadtságcseppeket, majd ahogyan feladva a magatartásért való küzdelmet, a gerincem vonalán szaladnak végig, végül pedig eltűnnek a kezdődő széles szoknyám korcájánál. Talán Alexander és Csani is beszél nekem valamit, de képtelen vagyok rájuk figyelni. A dobhártyámon dobol a szívverésem, visszhangot ver a fejemben; még a menyasszonyi vonulás klasszikus, kliséssé könyvelt dallamát is elnyomja.

Megtorpanunk a kültér előtti boltíves, nyitott ajtóban, pedig az álló vendégsereg, kamerások és fényképeszek várnak ránk. Szúrnak a pillantások, viszketek tőlük, ezernyi féregként ficeregnek a bőröm alatt.

Egy pillanatig még látom a négy koszorúslányom libbenő szoknyáját. Míg Míra és Lilla azon az oldalon állnak meg, ahol rám várnának, Amarilla és Dária a vőlegény mellé sorakoznak.

Nem merek Zalán arcára nézni, pedig különösképpen érzem magamon a pillantását. Óceánnal keveredő jégkék tekintete a vesémig lát; nagyon jól tudja, valami nincsen rendjén. A feszesre húzott nyakkendőjét figyelem, az ingjét és a zakóját, az öle előtt összefont ujjait; mint mindig, most is villog rajtuk pár gyűrű. De egyszerűen képtelen vagyok az arcára nézni.

– Látod, Napsi, itt van, nem szökött meg! – viccelődik Csani.

Képtelen vagyok elmenni az immár belőle is áradó feszültség mellett. Fogalma sem lehet róla, mi a franc folyik le bennem és aggódik.

Nem lepődök meg rajta.

– Ne most szarj be, Rozika! – súgja nekem Alexander. Különösképpen közel hajol, bizalmasan susog a fülembe és egy pillanatra szabad kezével megszorítja a csokor szárát markolászó ujjaimat. – Nem csúnyult el annyira! – poénkodik.

– Nem csak...

– Semmi csak! – int le szavakkal. – Szeret téged. Szerinted miért nem verte szarrá a bátyádat? Pedig megérdemelte volna, de nézd csak! – Minden illemet sutba vágva mutat az első sorban kelletlenül feszengő Flórián felé. Egy karcolás, egyetlen egy lila folt sem sötétíti a vonásait. – Megtehette volna, nem tette. Bízz már egy kicsit Neményiben! Még le is védetted!

Elnevetem magam egy pillanatra, ahogyan a fiatal férfi Zalán tetoválásra utal.

Mai napig nem értem, miért kellett.

– Vegyél pár mély levegőt és szólj, ha mehetünk – teszi még hozzá Csani, majd visszafordul a násznép felé és odaint a feleségének, aki izgatottan toporog az oltár mellett.

Másodjára már nem félek Zalánra nézni.

Míra szerint fényesebben ragyogok magánál a Napnál is a ruhámban, kicsattanok a boldogságtól és soha senki nem mondaná meg, egykoron mennyire utáltam a Neményi fiú létezésének a tényét is.

Ha én ragyogok, akkor Zalán bizonyára egyenest lángol. Magához képest szélesen mosolyog, bár dús alsó ajkát elcsúfítja egy már behegesedett seb. Napbarnított bőrével erős kontrasztban áll ezúttal hófehér ingje, sötét zakója esztétikusan foglalja keretbe az egészet. Világos írisze még élénkebb és élettel telibb a körülötte fodrozódó, sötétlila monoklitól – mégsem bírok elmenni amellett, mennyire nevet a szeme, élettel telin ragyog és konkrétan le se szarja, hogy Flórián mennyi gyilkos pillantással illeti.

Mély levegőt veszek, mielőtt a könyökömmel a lehető legelegánsabban bököm oldalba a két férfit.

– Mehetünk.

Szinte felhőkön lépkedek, amikor újra elindulunk. Egy pillanatra sem szakítom meg a szemkontaktust az oltár előtt feszítő férfival.

Azt hiszem, tényleg csakegy kis napsugárra volt szükségem az életben, Zalán személyében. 

első fejezet: 2024. március 01.