Valahogy csak most fogom fel azt a kicsit sem szolid, csaknem mértéktelen extravaganciát, ami körül ölel bennünket. A díszítésen akad meg a szemen, az alábukó, felfüggesztett hófehér és pasztell-lepleken, virágállványokon, stílusosan hegyről zúduló patakot idéző borostyánon.

Talán borostyán, nem tudom, botanikából sosem voltam valami kiemelkedő.

A vendégsereg mellett sem tudok szó nélkül elmenni. Rémisztően sok szempár szegeződik ránk a főasztalnál, annak ellenére, hogy a nagy többség így is a kijelölt asztaltársaságával beszélget. Közeli családtagok, távolabbi családtagok, közeli barátok, távolabbiak, ismerősök, üzleti kapcsolatok, visszahíváson alapuló jelenlévők...

Viccen kívül megijeszt, Zalán életében mennyi ember fordult már meg – és még mennyi fog.

Egyetlen titkot sem árulok el azzal, hogy a vendégsereg nagy része az újdonsült férjhez köthető. Bár elenyésző azoknak a száma, akiket én magam ne ismernék, mégis akadnak olyan idegen arcok, leginkább üzlettársak vagy befektetők, akikről halvány fogalmam sincs, kicsoda, hiába sorolta fel őket nekem tíz perccel ezelőtt. Óriási kapacitásúnak tartom az agyamat, mégsem megy a megjegyzésük. Talán csak az izgalom teszi, vagy éppen az érdektelenség, amiért Kőházi Dezsőt összekeverem Aranyos Konráddal, pedig egy hosszú asztal két végén ülnek és kicsit sem hasonlítanak.

A zizegő tömeg szinte egyszerre foglalja el a helyét, amikor Alexander krákog és megkocogtatja a mutatóujjával a kezében tartott mikrofont.

Természetesen Zalán fantasztikus ötlete mentén nem fogadtunk vőfélyt. Elvégre is, ő szerinte, a fogadott öccse és legjobb barátja, tökéletesen el fog szórakoztatni mindenkit az este során.

Megnyugtat viszont, hogy nem csak én rettegek ennek a „szórakoztatásnak" a mikéntjétől. Míra arcára tisztán és félreolvashatatlanul ül ki a félelem, amikor a párja megszólal.

– Köszöntök mindenkit ezen a csodás napon, ennek a két csodás embernek az esküvői vacsoráján – kezdi, és legszívesebben máris a fejemet fognám. – Azért nem fogalmazok úgy, hogy sok szeretettel köszöntök mindenkit, mert ez orbitális nagy hazugság lenne, hiszen tudhatok köreinkben olyan személyt is, aki jobban tette volna, ha nem jelenik meg – köszörüli meg kínosan a torkát, miközben végigvezeti a tekintetét majdhogynem mindenkin. Végül Zalánon állapodik meg. – Igen, Neményi, ismerj csak magadra! Te mégis mi a francot keresel itt, egy ekkora, csúf monoklival? Ja! Hogy végre elég nagy faszt növesztettél ahhoz, hogy elvedd Rozikát? Évek óta várok erre – sóhajtja drámaian.

A szőke férfi válla megállíthatatlanul remeg mellettem, hatalmasat horkant nevetés közben és nemes egyszerűséggel emeli fel a középső ujját a fogadott kisöccse felé. Fényképezőgép vakuja villan; természetesen ezt is meg kell örökíteni. Már látom is magam előtt, amint online hírportálok és instagramm pletykarovatok hozzák le, hogy a kibebaszott istenkirály Neményi Zalán még a saját esküvőjén sem hazudtolta meg önmagát.

– Na de! – vonja magára vissza a figyelmet. Nem mintha Király Alexanderre olyan nehéz lenne odafigyelni. Lépten-nyomon vonzza a tekinteteket, ha akarja, ha nem. – Mivel tudom, hogy mindenki iszonyatosan éhes már, ahogyan én, úgy gondolom, ne is várjunk tovább a tósztokkal. Már elegen ettek kizárólag csak mini pogácsát, hogy lassan kifogyjanak belőle – jegyzi meg, amikor egy pincér két kosárnyi nassolnivalóval sétál el mellette. – Bár előzőlegesen már egyeztettünk ezekről, nem vagyok felkészületlen vőfély, azért mégis arra kérnék minden kedves tósztot mondó családtagot és barátot, hogy minél rövidebben próbálja elmondani, amit akar. Éhen halok!

Kissé dühösen pislogok a férjem irányába.

Férjem. Hosszú órák teltek már el azóta, hogy aláírtuk azt a bizonyos szerződést, mégsem bírtam egyszerűen még hozzászokni ahhoz, hogy most már igenis így hívhatom őt.

Ahogy az is egy örök életre szóló trauma marad, hogy most már szerepel a „Neményi" a vezetéknevemben. Felháborító.

– Látod, babám, mondtam, hogy jó ötlet lesz az, hogy Alexander a vőfély – súgja nekem oda, és egy cseppnyi aggály sincs benne, amennyire csak tud a nagy szoknyától, az asztal alatt a combomra markol. A szeme körül fodrozódó, csaknem fekete hematóma még inkább kiemeli, mennyire rikító kék is az írisze. — Most képzeld el, milyen unalmas lenne, ha valami ötvenes faszi itt tájszólással ordibálna mindenkivel...

— A vőfélységnek ez a lényege —forgatom meg a szemem. Most veszem észre, hogy egy-két szál szempillám összegabalyodott; megpróbálom a lehető leghatékonyabban szétválasztani őket kockakörmömmel. — A násznép szórakoztatása...

Belém forr a szó, ahogy Alexander egy széles mosollyal emeli még egyszer a szájához a mikrofont.

— Elvileg fel is kell konferálnom az éppen tósztot mondót, köszi Neményi, hogy szóltál erről — jegyzi meg epésen, majd szabad kezével udvarias szeretettel karolja át a mellé érkező asszony derekát. — Elsőként mindenki kedvenc anyukája, Anett néni, szeretné megosztani a gondolatait a friss házasokkal...

— Hirtelen de kulturált lettél, baszd meg! — Zalán tölcsért formál a tenyeréből és minden szégyenérzet nélkül ordítja ezt a legjobb barátjának. Vadóckodása nem sokáig tart, szinte rögvest leengedi a karját, enyhén oldalra biccenti a fejét és lebiggyeszti az alsó ajkát. — Ne haragudj, anyci!

Neményiné K. Anett egyenest ragyog. Crus* középig érő visszafogott, mégis felettébb csinos aranyszín ruhát visel, a vállát elegáns selyemkendő takarja. Már őszülő, a fia mellett nem is csodálkozok rajta, szőke tincseit egy stílusos kontyba rendezte a tapolcai kedves fodrásza, Irmuska, aki maga is ott ücsörög az egyik asztalnál a férjével, Pali bácsival. Szolid sminket visel, pirosítót, szemhéjpúdert, szempillaspirált és egy piros rúzst; valahogyan mégis a legszebb nők között tartom számon. Szeme ugyanúgy ragyog, mint a fiáé; őszinte kedvességről és jókedélyről árulkodik.

— Alexander fiammal ellentétben én valóban nagyon sok szeretettel köszöntök mindenkit ezen a csodaszép nyári estén — kezdi.

Ráncosodó kézfeje megfeszül a mikrofon körül, három gyűrű csillog az ujjain, de egyik sem az arany jegygyűrűje. Anett a maga módján egyszerre vallásos és horoszkópmániás spirituális. A három gyermekének, Csaninak, Zalánnak és Dáriának, kedveskedik a gyűrűkkel — mind a három foglalatába a születési ékkövüket tetette.

– Még most is meglepődök azon, hogy a legidősebb fiam után most a legkisebb is megházasodik – örömködik, a mosoly levakarhatatlan az arcáról. – Sosem gondoltam volna, megélem, hogy Zalusnak benő a feje lágya, de így legalább mindenféleképpen meggyőzödök arról: semmi sem lehetetlen...

– Ne haragudj, kedves anyus, hogy félbeszakítom, vőfélyi kötelességem...

– Fujj!

A mellettem ülő szőke férfi ismét tölcsért formázott a két markából, úgy kiabál a barátja felé. Gyűrűsujján mától hordandó aranygyűrűjén megvillan az egyik közeli lámpa fénye, és addig táncol rajta, amíg le nem engedi a kezét. Azt is csak azért teszi, mert a bordái közé fúrom a könyökömet.

– Viselkedj már egy kicsit! – sziszegem neki. – Elvileg ez a saját esküvőd...

– Igen, babám, és ezt mindenki tudja is, aki itt van – a legragyogóbb, fogvillantós mosolyát veszi elő, ami egy tizedmásodperc alatt eltünteti a haragomat. Világos írisze csibészes gyermekiséggel csillan. – Senki nem lepődik meg.

– Na de kisfiam!

– Bocsi anyci!

Anett rosszallóan csóválja a fejét, vesébe látó pillantása kedvesen megcsillan, amikor találkozik az enyémmel. Leírhatatlan az az odaadás, barátságosság és szeretet, amivel elmosolyodik, miközben a fókusza ide-oda ugrál kettőnk között, mielőtt újra megszólalna.

– Napsikám, mostantól végképp a te terhed! – viccelődik, én pedig nem bírom megállni, elnevetem magam. Az anyósom sosem okozott csalódást ezen a téren, amióta csak ismerem. Mindig jobb kedvre derít. – Hetek óta gondolkozom azon, mit is mondhatnék itt el, anélkül, hogy leégessem a fiam, esetleg a menyem. Illetve, azt is gyakorlom, ne sírjam el magam, de ezzel a feladattal már akkor elhasaltam, amikor megláttam Zalust az öltönyében.

A hangja elcsuklik és szipogóssá válik, leereszti a mikrofont, máris a szemét törölgeti. Hátra akarom tolni magamat a székkel, de Zalán megelőz és szinte repül az anyukájához, aki amikor észreveszi, csak erőteljesebben kezd zokogni. A férfi átkarolja, megpuszilja a feje búbját, nyugtatóan simogatja a vállát.

– Ne sírj, anyci! – susogja neki, de nem elég halkan, tisztán a fülembe kúszik a mély hangjának nyugtatása. – Ennyire nem kell depizni, mert megszabadulsz tőlem végképp!

Anett igyekszik visszaszerezni a hatalmát a sírógörcse felett, ám nem jár sikerrel. Kínosan int Alexandernek, aki hős megmentőként veszi el a nőtől a mikrofont. Sármos mosolyt rajzol az ajkára, mielőtt tovább konferálná az estét.

– Köszönjük szépen mindenki kedvenc anyukájának, hogy megosztotta velünk a gondolatait! A következő...

Sorra következnek a tósztot mondók. Az anyukájukat Csani váltja fel, oldalán Amarillával, akinek a keze fel-alá jár éppencsak gömbölyödő pocakján és maga is itatja az egereket, anyósához hasonlóan. Dária tömören és röviden köszönetet mond nekem, amiért megszelídítettem a tuskó bátyját, majd egy „Nazda rovje!" felkiáltással lehúzza a pezsgős pohara tartalmát. Rajmi, aki már szintén eléggé spicces állapotban van, valami cigánynótának a szövegét halandzsázza lováriul, ami elviekben a szerelemről szól. Potyognak a könnyeim a nevetéstől, és Zalán sem néz ki másképp.

Utoljára Flóri áll fel az egyik hozzánk közeleső asztaltól. Bizonytalanul közelíti meg Alexandert, mintha a férfi bármelyik pillanatban leteperhetné a földre. Nem csodálkozok az aggodalmán; közös legjobb barátunk valóban úgy méregeti a bátyámat, mintha erősen fontolóba venné az emberölést. A testvérem kiseper pár göndör fürtöt a szeméből, mielőtt belekrákogna a mikrofonba.

– Köszöntök mindenkit, üdv! – legyint körbe. – Aki nem ismerne, Lellei Flórián Antal vagyok, a menyasszony, most már feleség, bátyja, a hétköznapokban angol-német szakfordító és tolmács...

– Ember, térj már a lényegre! – dünnyögi mellettem a férjem.

Flegmán támaszkodik az asztalon, simára borotvált állát összeszorított öklén nyugtatja. Az összes rövid beszédet tisztelettel és érdeklődőn hallgatta, most viszont az arcára van írva az érdektelenség. Harag. Undor. A negatív érzelmek szivárványként villognak világos íriszében, a pillantásával pedig ölni lehetne. Nem hibáztatom érte; magam se jókedéllyel hallgatom a bátyám mondandóját.

Ki tudja mit akar ezzel elérni.

– Nem készültem semmivel, egészen idáig azt hittem Alex nem is engedi, felszólaljak... Nem húznám tovább az időt, csak gratulálok! Választhattál volna jobban, Napsi, de ha neked így jó... Gratulálok!

Sietősen vágja a Király fiúhoz a mikrofont és szinte visszafut a helyére. Jó néhány percbe beletel, mire a vőfélyünk megtalálja a szavakat és felhagy Flórián gyilkos bámulásával. Megköszörüli a torkát, magához inti Mírát, aki már szemmel láthatóan izgatottan várta a pillanatot, és a pezsgős poharukat felemelve szót kérnek.

A homlokom ráncolom. Fogalmam sem volt róla, nekik is lesz mondanivalójuk a vacsora előtt.

– Nagyon jól tudjuk, éhes már a násznép, főleg te ott, nagyfiú – bök Dária plusz egye, a fehérorosz Dmitri felé. A sógornőm a férfi fülébe duruzsolva fordít neki belaruszra vagy oroszra, felismerés hullámzik végig a sötét vonásokon, és az üres poharát megemeli köszönetképp. – Azonban mi is készültünk egy kis aprósággal, ami egy kicsit több időt venne igénybe, mint az eddigi, varázslatos tósztok.

– Sajnáljuk, hogy eddig titkoltuk előlettek – hadarja Míra a kihangosítóhoz hajolva –, de mindannyian benne voltunk. Úgy gondoltuk, meglepünk titeket, hiszen ez a ti nagy napotok és végül is... Hát, hogyan is mondjam? Muszáj végignéznünk miből lett a cserebogár!

Angyalian felnevet, ahogyan elsötétül a terem szavai nyomán, és mögöttünk egy hófehér vászon ereszkedik le. Értetlenül pislogok, Zalán pillantását keresem, aki hasonlóan fest, mint én. Egyikünk sem érti mi történik éppen.

– Készültünk nektek egy kisfilmmel, amikben különböző videókat és képeket láthattok magatokról, valamint rólunk. Az életetekről, egészen idáig. Nosztalgikus pillanatokat, amik idáig hoztak titeket, hogy ma összekössétek az életeteket.

– Készüljetek fel, mert nem lesz egy könnyű menet! Égni fog a pofátok, néhol! – röhögi Alexander, valahonnan egy aprócska távirányítót varázsol elő és elindítja azt a bizonyos kisfilmet.

Meghatódottan bámulom, ahogyan először ők ketten jelennek meg rajta. Alexander magasra tartja maguk előtt a telefont, mindketten fültől fülig érő vigyorral bámulnak bele.

– Csá te fasz! Rozika, tiszteletem...

– Ne legyél már ilyen bunkó, ez az esküvői filmjük! – pisszegi le Míra a videón.

– Igaz, el is felejtettem – dünnyögi a legjobb barátunk pár hónappal ezelőtti képmása. – Ha ezt nézitek, valószínűleg eljutottunk a vacsora előtti pillanatokig, tehát grat nektek, egyikőtök sem mondott nemet! Csoda, nem is ti lennétek, ha nem lenne valami full fölös dráma az esküvőtökön...

– Jaj, fogd be! – csapja meg Míra és kirántja a kezéből a telefont. – Csak annyit szeretnénk, hogy dőljetek hátra, és emlékezzetek vissza, hogyan jutottak idáig! Szeretünk titeket!

A könnyek máris szúrják a szemem, de egyet sem engedek el. Zalán vigyorogva szorítja meg a kezemet és hitetlenkedve a fejét csóválja, amikor a családja, Anett, az édesapja Zoltán, Csani, Amarilla és Bali, valamint Dária és Dmitri jelennek meg egyszerre.

– Sziasztok gyerekek! – Anyósom hangja bearanyozza mindenki arcát, felnevetek, ahogyan ugyanolyan sugárzóan mosolyog ránk a férjem oldalán ülve, mint a videón. – Csak annyit szeretnénk mondani...

– Szeretünk titeket és gratulálunk! – Mindannyian egyszerre kiáltják, még Dmitri szája is mozog, habár mióta Dária életében van, hivatalosan is, egyszer sem hallottam még magyarul megszólalni.

Egyre nehezebben tudom visszatartani a könnyeket, a rövid kis videók pedig sorra váltakoznak. Lilla és Flórián szintén vigyorognak a felvételen, igaz, a bátyámon látszik, nem az igazi az öröme. Rajmi és Adél, a két bolondos szeretetbomba, és hangosan felnevetünk a násznéppel együtt, amikor a végén mindketten, bár a férfi jóval biztosabban, elkiáltják magukat, hogy „Shavale!". Távolabbi családtagok és barátok, köszöntenek minket, rég elfeledett külföldi ismerősök, akikhez édes emlékek kötnek. Vagy éppen botrányosak, mint az arab sejkhez, akit Míráék szintén bevágtak egy rövid gratulálás erejéig.

Oldalra fordítom a fejem, látni akarom a férjem reakcióját. Pontosan tudom, minden oldalát ismerem és olyan arcát is megmutatta már, amit másnak sosem. Mégis meglepődök, amikor meglátom, mennyire nyíltan elérzékenyült. Megszorítom a kezét az asztalon, finom jelzésként, hogy észrevettem, mi játszódik le benne. Nem néz rám, de az ujjai szorosabban fonódnak a kézfejemre.

Visszanézek a vászonra. Sötét vágás után elindul Lukas Graham 7 years című száma, amin felnevetek – borzasztónak találom a választást, de nem lepődök meg rajta. Régi képek következnek, Anett és Zoltán szerepel rajtuk, anyósom gömbölyödő pocakkal vigyorog. Egy-kettőn Csani is felbukkan kétévesként; ritkás fogsorral mosolyog mindegyik, vagy nevet. Veszélyesen hasonlított kisfiúként az öccsére, és bár már láttam régi családi képeket, minden alkalommal meglepődök, milyen szöszke volt. A sógorom az orrnyergét dörzsölget szégyenkezve süti le a fejét tőlünk nem messze, Amarilla harsányan kuncog az oldalán. Az örömanya hangosan fújja az orrát, szakadatlanul ömlő könnyeit törölgeti, az oldalán ülő férje faarccal, de nyugtatóan simogatja a hátát.

Sosem fogom megszokni az apósomat. Különös ember.

Elhalkul a zene, sötét vágás ismét, és megváltozik a zene. Szinte rögtön felismerem, és annak ellenére nem teljesen a képsorozathoz illő, az utóbbiaktól elszorul a mellkasom, gombóc költözik a torkomba. Levegő után kapok, de egy kicsi sem jut a tüdőmbe, a szabad kezemet a mellkasomhoz kapom; túlságosan zsigerből jövő reakció.

A beszkennelt, kissé pixeles képen Lellei Antal egy fekete bőrkanapén nyújtózik el, éppen a szájához emel egy égő cigarettát. Kockás inge betűrve, felső három gombja kigombolva, farmeres combjára egy vékony, szépen manikűrözött női kéz simul, aranykarikagyűrű villan a vakutól a gyűrűsujján. Anyukám szélesen mosolyog a képen, lenge nyári ruhát visel, álláig vágott haja hullámos, kissé borzos is. Vékony csík a szeme a jókedvtől, mint mindig volt, amikor mosolygott.

Most is így festene, pár ránccal megtoldva, ha itt lehetne.

Szék csikorog mellettem, Zalán közelebb húzódik. Megcseréli a kezét, amit eddig szorongattam az arcomhoz emeli. Letörli a könnyeimet.

– Ne sírj, szépségem! – suttogja. Nem bírok ránézni, a váltakozó képekre fixálok. Anya terhesen, anya Flóriánnal még mindig nagy pocakkal, anya kórházi ruhában, ahogyan engem fog, könnymarta az arca és engem figyel, ahogyan az ujját szorongatom. – Nagyon büszke rád odafentről!

A szemem sarkából vetek egy pillantást a mellettem lévő székre. Üres, nem ül rajta senki, csak egy szép, üvegezett, fehérre festett fakeret, rajta hatalmas betűkkel az anya szó. Alatta kisebb, dőlt betűs, kalligrafikus kézírással, az én kézírásommal, a következő: „Sajnáljuk, hogy ma nem lehetsz itt velünk. Szívünkben örökké élsz és itt vagy! Szeret, lányod, Napsi, és vejed, Zalán".

A tekintetem megtalálja a még mindig terem közepén ácsingózó Alexanderét, aggodalmat fedezek fel az arcán. Gimnázium óta ismerjük egymást, jó barátok voltunk már akkor is, sosem tudnám neki eléggé megköszönni, hogy mennyit segített, amikor elvesztettem édesanyámat.

Megtörlöm az arcomat. Remegő ajakkal, de elmosolyodok.

– Fontos emléket állítanunk azoknak a szeretteknek, akik ma nem lehetnek az ifjú párral – szól bele a mikrofonba. Egy pillanatra mintha megremegne a hangja, a plafon felé pillant, mintha egyenesen a mennyországba nézhetne. – Rozika néném, nagyon hiányzik nekünk.

A következő sötét vágásnál némán tátogom oda neki:

– Köszönöm!

Zalán csókot nyom a halántékomra, teljesen magához húz. Belesimulok az oldalába.

– Nem itatjuk az egereket – mondja még, mielőtt a baljával a felvillanó vászonra bök. – Nézd már milyen bilihajat vágott nekem, anyci! Baszd meg, tesó, ezt miért kellett belerakni? – kiáltja a legjobb barátjának.

Elnevetem magam. Még szorít a mellkasom, tátong benne egy űr, de mély levegővétellel elnyomom magamban a továbbra is felkívánkozó gyászkönnyeket.

Remélem, tényleg büszke vagy rám, anya.