Emily Cook

Hétfő reggel, habár már kipihentem a buli utáni rosszullétet, álmosan vánszorogtam be az iskola kapuján.

- Jó reggelt, szépség! – hallottam meg magam mellett a hangot, és a szívem nagyot dobbant.

- Szia! – suttogtam elfúlt hangon, és kipirult arccal néztem a mellettem lépkedő Dylan-re.

- Kipihented magad? – érdeklődött.

- Persze. Szombaton egész nap aludtam, de már visszaállt a szervezetem a korai kelésre. – ásítottam el a mondat végét, mire ő csak nevetett egyet. Nagyon édes, ahogy nevet. Ahogy kivillannak a hófehér fogai, mikor felhúzza a szája jobb szélét.

- Látom... - mondta, mikor beengedett maga előtt az ajtón.

- Veled mi a helyzet? – kérdeztem, hiszen mindig csak rólam van szó – Megvolt az edzés?

- Nem. Mivel esett az eső, ezért elhalasztották. Tegnap reggel volt helyette. – húzta el a száját.

- Akkor maradhattál volna még a buliban. – sajnálkoztam.

- Jól érezted magad te nélkülem is. – simított végig a karomon, és azt hiszem, tudtam, mire céloz.

- Azért örültem volna, ha velünk tartasz. – tudatosítottam.

- De más nem hiszem. – nézett rám kérdőn, és már biztos voltam benne, hogy most ismét előkerül a Harry-téma – Harry nem nagyon csípte, hogy ott voltam.

- De ugye nem miatta mentél haza? – kérdeztem összehúzott szemekkel.

- Egyrészt de. Az is közrejátszott. – ismerte be.

- Ne már. Harry és én csakis barátok vagyunk, ezt már mondtam péntek este is. – mosolyogtam.

- Rendben. – bólintott.

- Azért nem kellett volna hazamenned, mert neki nem tetszettél. Szerettem volna, ha maradsz még. Az én bulim volt, nem az övé, és nem neki kell tetszened, hanem... - haraptam el a mondat végét. Miket beszélek?

- Hanem neked? – mosolygott rám, és bal kezét az állam alá tette, úgy emelte maga felé az arcomat, amit próbáltam takarni előle, hiszen pipacsvörös lett ismét – Tetszem neked?

- Menni kéne az órára. – nevettem zavartan, és nem néztem a szemébe, sőt még csak az arca közelébe sem emeltem a tekintetemet.

- Nem kell válaszolnod. – mondta halkan, és megsimogatta az arcomat – Viszont...

- Viszont? – félve, de mégis kíváncsian néztem rá.

- Mivel annyira szeretted volna, ha maradok... Mi lenne, ha eljönnél velem ma vacsorázni?

- Nem is tudom... Tanulnom kell, meg... - kezdtem védekezni, de ő a szavamba vágott.

- Remek! Akkor tanulunk együtt. Este találkozunk, és beülünk valami nyugis helyre, ahol tanulhatunk. Oké? – nézett rám várakozva, és kérlelő szemekkel.

- Legyen! – egyeztem bele – De most már tényleg mennem kell órára.

- Még összefutunk! – bólintott, és mielőtt távozott volna, lenyomott egy puszit a számra.

A meglepettségtől meg sem tudtam szólalni. Mire magamhoz tértem, Dylan már messze járt. Megcsókolt. Oké, nem csók volt, csak puszi, ami valószínűleg csak félrecsúszott. Vagy tudatos volt? Ő felfogta egyáltalán? Vagy neki is csak pillanatokkal később esett le, hogy mi történt?

Harry Styles

A nap gyengén sütött be az ablakon, egyenesen bele az arcomba. Nem szokott zavarni a tűző napsütés sem, de most ettől a kis fénytől is végem lett. Amint kinyitottam a szemem, forogni kezdett a szoba. Felülni nem tudtam, és nem is akartam, egyből elkapott volna a hányinger. Hánynom kellett, de szomjaztam. Innom kellett valamit, mert úgy ki volt száradva a szám, hogy nyelni is alig bírtam, és a szám is szét volt repedezve. Nagy nehezen kinyitottam a szememet, de csak az egyiket, és körülnéztem. Megláttam egy üveget az éjjeliszekrény szélén, minek hatására egyből kipattant mindkét szemem, és nem foglalkozva a hányingerrel, és a szédüléssel, utána nyúltam. A számhoz emeltem, és végre megéreztem a maró whisky ízét a nyelvemen, majd a torkomban. Megkönnyebbülés járt át, mikor jó pár kortyot megittam belőle, majd a hasam őrületes kavargásba kezdett, és éreztem, hogy vissza fog jönni minden. Pár pillanat múlva a könnyeim elhomályosították a tekintetemet, hiszen a bűzős trutymó a számon és az orromon keresztül távozott belőlem. Kicsit megkönnyebbülve dőltem vissza az ágyba, de nem fekvő pozícióba, mert akkor megint kiütött volna a rosszullét.

- Mi a franc ez? – egy ismerős hangra eszméltem fel – Mit művelsz, Harry? – szemeimet kinyitva láttam, hogy már közel sem úgy sütött a nap, mint nemrég. Vagy az a nemrég már órákkal ezelőtt volt? Megint elnyomott az álom?

- Mi van? Hány óra van? – néztem körbe, kicsit már jobban éreztem magam, mint mikor először magamhoz tértem – Hány óra?

- Délután van. Öt óra. Nem voltál próbán, Harry! – kiáltott rám legjobb barátom.

- Lou! – nyugtattam, és feltápászkodtam az ágyból – Ne kiabálj, oké? Szétreped a fejem. Álmos vagyok, fáradt, és rohadtul szomjas. – megláttam az üveget az éjjeli szekrényen, és felé nyúltam. Louis azonban gyorsabb volt.

- Megint ittál, ugye? – nézett rám vádló tekintettel.

- Csak egy kicsit. – mutattam biztosításként a kezemmel – Nagyon kicsit.

- Aha. Azért van széthányva az egész ágyad. Mert csak keveset ittál.

- Csak elrontottam a gyomromat. – néztem körül, és igaza volt. Az egész ágynemű valami barna trutyiban úszott, néhol rászáradva.

- Aha... El. – bólogatott – Minek csinálod ezt? Tönkreteszed magadat.

- Lou! Mi vagy te, az anyám? – emeltem fel kicsit a hangomat, mert kezdett az agyamra menni – Nyugi már, csak iszogattam kicsit.

- Minden nap iszogatsz kicsit, Harry! Ez így nem oké. Kihagyod a próbákat, elhanyagolsz mindent, és mindenkit. – sorolta.

- Szarok rá! – rántottam meg a vállamat – Mégis kinek hiányoznék?

- Te teljesen hülye vagy? – ordította el magát.

- Menj el Lou! – intettem le – Hagyj pihenni.

- Meddig akarsz pihenni? Napok óta itt fekszel.

- Menj! De azt hagyd itt! – mutattam a kezében lévő üvegre.

- Eszem ágában sincs. – tekerte a fejét – És a többit is elviszem, amit találok.

- Húúúúú! – gúnyoltam ki – Biztos nem tudom hol van a bolt.

- Kocsiba ne merj így ülni.

- Blablabla. – mutogattam felé, majd az ajtóra – Menj!

- Később visszajövök. – mondta halkan, és becsapta maga mögött az ajtót. Én lecsuktam a szememet, ugyanis a fejem szinte lüktetett Lou hangjától.

Emily Cook

- Minden oké? – néztem gyanakodva, a bejárati ajtónkban álló fiút. Az arca meggyötört volt, a szemeiben pedig félelem, és kétségbeesés tükröződött.

- A legkevésbé sem. – tekerte meg a fejét szélsebesen.

- Gyere be! – álltam odébb, és utat engedtem neki a nappalink felé – Mondd, csak! Történt valami? – kezdtem aggódni.

- Harry-ről van szó. – vallotta be Louis, és tördelni kezdte a kezeit, amint helyet foglalt a kanapén.

- Baja esett? – kérdeztem elfúlt hangon, és felkészültem a legrosszabbra. A szívem a torkomban lüktetett.

- Nem hittem el neked, hogy tényleg baj lehet az alkohol dologból. – hajtotta le a fejét – De aztán...

- Aztán? – érdeklődve vártam a folytatást.

- Tőle jövök. Totál részegre itta magát a hétvégén, nem jött a próbákra, csak otthon fekszik, és fel sem kel az ágyból. Jobban mondva nem tud felkelni.

- Ennyire rossz a helyzet?

- Az egész ágya szét van hányva. Abban fekszik, és nem is érdekli.

- Te jó ég! – arcomat a kezeimbe temettem, és egyre rosszabbul kezdtem érezni magam – Mi a franc történt vele?

- Te... Te történtél. – nézett félve a szemembe Lou.

- Ne mondd ezt! – kérleltem – Könyörgöm!

- De ha egyszer így van... - rántotta meg a vállát.

- Szerinted most mit tegyünk?

- Nem tudom, de sürgős segítség kell neki, mielőtt még jobban az alkohol rabja lesz. De én nem tudom, hogy mit tegyek vele.

- Nem engedheted meg neki, hogy igyon.

- Tudom. Éppen ezért hoztam el tőle minden alkoholt. De nem lehetek vele egész nap, nem őrizhetem minden percben.

- Tudom! – nyugtattam meg az egyre jobban kétségbeeső fiút.

- Mondtam neki, hogy visszamegyek még ma, de ahogyan kidobott az előbb, úgy ki fog dobni később is.

- Kidobott? – csodálkoztam el rajta.

- Igen. Kiabált velem, és azt akarta, hogy hagyjam békén, és hagyjam, hogy tovább vedeljen.

- De nem hagytad, ugye?

- Persze, hogy nem. Mondom, hogy mindent elhoztam tőle. Az összes alkoholt, még az alkoholmentes söröket is.

- Oké. – nyugodtam meg kicsit.

- De nem mondom kétszer, hogy azóta nem szerzett magának valamit.

- És én mit tegyek, Lou? Nem lehetek vele azért, hogy ne igyon. Ezt már mondtam.

- Tudom! – bólintott – De gyere el velem.

- Hova? – néztem rá kikerekedett szemekkel.

- Hozzá. Gyere el velem, és beszélj vele.

- Nem gondolod, hogy csak rontana a helyzeten?

- Nem tudom, de egy próbát megér. Szerintem mindenképp inni fog.

- Nem is tudom... - gondolkodtam el hangosan.

- Kérlek! – nézett a szemembe, nagy tengerkék szemeivel.

- Rendben! – egyeztem bele – Átöltözök, és mehetünk.