Emily Cook

- Merre jártál, drágám? – kérdezte anyám, mikor visszaértem a szállodába, és ők még mindig ugyan ott ültek, ahol egy órája.

- Sétáltam. – válaszoltam unott képpel, és levetődtem az egyik fonott karosszékbe – Már az is baj?

- Normálisan válaszolj az anyádnak, kishölgy! – mordult rám az apám.

- Bocs. – mondtam halkan, és beleittam a húgom gyümölcskoktéljába.

- Héééé! – kiáltott rám egyből – Az az enyém!

- Ne rinyálj egyből. – forgattam meg a szemeimet, majd ismét belemerültem a könyvembe, nem foglalkozva azzal, hogy a szüleim miről beszélnek.

Lassan már egy órája olvastam, de egyetlen árva szó sem ragadt meg bennem. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy mi történt nemrég. El sem merem képzelni, hogy mi lett volna akkor, ha Harry tényleg beledob a vízbe, én meg idióta módon elkezdek kalimpálni a kezeimmel, és a lábaimmal. Egyszerűen nem tudtam megtanulni úszni, és tényleg nem hiányzott. Elvégre Londonban nincsen tengerpart, meg nem hinném, hogy a közeljövőben ismét tengerpart mellett fogok nyaralni.

- Elnézést! – szakított ki az olvasásból, jobban mondva inkább a gondolataimból egy hang.

- Te mit csinálsz itt? – néztem rá az érkezőre, és az arcomat elöntötte a pír, ahogy a családomra néztem.

- Ezt a parton hagytad. – nyújtotta felém a napszemüvegemet, amit valószínűleg otthagytam a homokba, mikor szélsebesen összekapkodtam a cuccaimat. Igazából fel sem tűnt, hogy nincs meg, szóval nem lett volna fontos visszaadnia.

- Kösz. – vettem el tőle, de rá sem néztem. Aztán bekövetkezett az, amire a legkevésbé vártam. Az apám megköszörülte a torkát, mire Harry észbe kapott, és egyből a kezét nyújtotta felé.

- Jó napot, a nevem Harry Styles. – mondta, és felvarázsolt egy szívdöglesztő mosolyt az arcára, mikor kezet fogott az apámmal, és az anyámmal.

- Daniel Cook! – mutatkozott be apám, és rendesen végigmérte Harry-t. Miért kell ezt csinálnia? Úgy viselkedik vele, mint az összes többi fiú ismerősömmel, pedig sem ők, sem Harry nincs velem olyan viszonyba, amilyenre ő gondol. – Honnan ismered a lányomat?

- A parton találkoztunk a délután. – mondta lazán, és hálás voltam neki, hogy nem mondott semmit a kishugom kimentéséről.

- Ülj csak le, Harry! – kapcsolódott be anyám is, de ő már kicsit kedvesebben nézett rá – Itt nyaralsz te is?

- Igen, az egyik barátommal vagyunk itt. Valami nyugis helyet akartunk, ahol nincs annyi ember. – nevette el magát. Na tessék, nem is egyedül van itt, hanem egy haverral. Hát persze, hogy nem unatkozik. Ha itt lenne Jade, akkor én sem szólnék egy szót se.

- Látod, drágám? – fordult felém anyám – Harry-nek tetszik, hogy ez a hely ilyen nyugodt, és csendes. Csak te vagy ilyen elégedetlen.

- Persze, mert én nem vagyok szupersztár. – mondtam bunkón, és magam elé tartottam az itallapot, hogy ne kelljen rájuk néznem.

- Na várjunk csak! – mutatott rá apám – Te az a Harry Styles vagy?

- Öhm... Igen. – húzta el a száját a kérdezett.

- Azért voltál olyan ismerős. – nevetett anyám, de apám arca még morcosabbá vált. Most nem is akarom tudni, hogy mire gondol.

- Ez a hely csodálatos. Itt nincsenek rajongók, nincsenek tévések, és paparazzik. Ellennék itt egy ideig. – lelkendezett, és anyám ámulva bámulta őt.

- Énekelsz nekem valamit? – szólalt meg most először Kim is, mire minden szem rá szegeződött.

- Ugyan kicsim, Harry nyaralni van itt, és nem énekelni. – szólt rá anyám – Mit szólnál, ha neked most házit kellene írnod. Nem tetszene, ugye?

- Hát nem! – tekerte meg a fejét.

- Majd legközelebb, rendben? – mondta neki Harry, mire Kim boldogan bólogatott neki – Na és, jobban vagy már, kislány? – tette fel a kérdést, és akkor tudtam, hogy végem van.

- Jobban? – nézett rá kérdőn az apám.

- Hát a délutáni miatt... - kezdte Harry, majd rám nézett, és egyből leesett neki, hogy rosszul szólt.

- Mi történt délután? – lett ideges apám, és rám nézett – Milly? Mit nem mondtál el?

- Az én hibám, apa. – mondta Kim.

- Mi a te hibád?

- Mikor Milly nem figyelt oda, belementem a vízbe. Egyedül. – ismerte be a húgom, és hálás voltam érte, hogy nem keni rám az egészet.

- Tessék? Anyátokkal ezerszer megmondtuk, hogy nem mehetsz bele egyedül a vízbe, ugye?

- Tudom, és sajnálom.

- És mi történt? – kérdezte anyám.

- Igazából semmi különös, csak én szóltam rá Kim-re, hogy menjen ki a vízből, mert túl messze volt a parttól. – kapcsolódott be Harry is a beszélgetésbe. Nocsak, leesett neki, hogy rosszat szólt?

- Biztos? – nézett rá az apám.

- Száz százalék. – bólintott mosolyogva Harry, és ugyan így tett Kim is.

- Én felmegyek a szobámba. – szólaltam meg, és felkeltem az asztaltól.

- Örülök a találkozásnak, Mr. és Mrs. Cook! – hallottam Harry hangját, majd a szék csikorgását, és a sietős lépteit – Várj meg!

- Mi van? – fordultam felé unottan, mikor utolért a bejárat előtt.

- Mi a baj? A parton olyan vidám, és pörgős voltál. Megbántottalak?

- Te most komolyan kérdezed? – néztem rá felhúzott szemöldökkel, és el is nevettem magam. Most komolyan az érdekli, hogy ő megbántott-e engem?

- Persze. – bólintott, és komolynak látszott.

- Miért?

- Mit miért?

- Miért érdekel téged, hogy megbántottál-e, vagy sem? – tettem fel az alapvető kérdést – Többet úgy sem találkozunk. Holnap már a nevemre sem emlékszel.

- Most ezt miért mondod?

- Miért? Talán szoktál emlékezni minden rajongód nevére, akikkel találkozol, és beszélgetsz velük egy keveset? – néztem rá kérdőn – Nem hinném.

- De te nem vagy a rajongóm. – mosolygott, és megint megvillantotta a hófehér fogait.

- Menj haza, Harry Styles. Aludj egyet, és holnap ments meg valaki mást a parton. – tekertem meg nevetve a fejemet, és löktem rajta egyet.

- Én is itt szálltam meg! – nézett körbe a hallban.

- Tessék? Itt? – néztem rá hitetlenkedve.

- Igen. Miért olyan nagy dolog ez? Nem szeretem annyira a flancolást. – rántotta meg a vállát.

- Ki hitte volna?

- Mit?

- Hogy a világhírű Harry Styles valójában egy tök átlagos srác. – mondtam vállrándítva, mire ő csak elmosolyodott – Mi az? – néztem rá kérdőn.

- Semmi, csak jó ezt néha hallani. – mondta még mindig mosolyogva.

- Hogy világhírű vagy? – viccelődtem vele – Nem hallod eleget? Ó, te szegény.

- Hahaaaa. – nevetett rám, de azért játszotta a sértődöttet.

- Nem sokszor tartanak átlagosnak, mi? – vettem komolyabbra a témát.

- Hát nem. Pedig néha csak az akarok lenni, de egyszerűen nem tudom magam úgy érezni. – mondta egy kissé szomorú arccal – Nem azt mondom, hogy nem szeretem, amit csinálok, mert ez volt mindig is az álmom. Így meg még jobb, hogy kaptam négy testvért. De néha sok ez az egész. A próbák, a koncertek, a rajongók, a paparazzik, az újságcikkek, a kritikák. Akár mennyire is szeretem, de egy idő után...

- Belefáradsz. – fejeztem be helyette a mondatot, és ő csak bólintott – Ne aggódj! – löktem meg megint a mellkasánál fogva – Én nem várom el tőled, hogy tökéletes legyél, és sztárkodj itt! – nevettem rá, majd rájöttem, hogy mit mondtam – Mármint...öhm...itt senki nem várja el tőled. – javítottam ki magam zavartan, de ő csak mosolygott – Most mennem kell.

- Emily! – szólt utánam – Bocs a maiért. Nem akartalak megbántani.

- Nem erről van szó, Harry! – sétáltam vissza hozzá, és lehajtottam a fejemet.

- Mi volt a baj?

- Nem akartam a vízbe menni, mert...nem...nem tudok úszni. – mondtam ki nagy nehezen, és lehajtott fejjel vártam, hogy kinevessen. De ő nem nevetett.

- Miért nem mondtad? – kérdezte kedvesen.

- Nem akartam, hogy kinevess, és bénának tarts. – ismertem be. Általában ha valaki megtudja, hogy nem tudok úszni, az kinevet, főleg, ha az illető pasi.

- Ezért? Miért tartanálak ezért bénának? Ne nevettess! – nézett rám mosolyogva – Senki sem tökéletes...szerencsére.

- Köszönöm. – mondtam – De most tényleg megyek.

- Találkozunk még? – kérdezte reménykedve. Most tényleg? Reménykedve kérdezte meg, hogy látjuk-e még egymást?

- Nem hiszem. – játszottam meg – Ez a sziget akkora, mint London, és elég messze is lakunk egymástól.

- Szia. – nevetett rám, és csak a fejét tekerte.

- Szia. – mondtam, mielőtt még becsukódott volna a lift ajtaja.

Nahát, Harry Styles nem is olyan nagyképű, mint amilyennek látszik a kamerákon át. Tényleg csak egy átlagos srác.