Emily Cook

- Mi a baj? – kérdeztem meg újra, mikor már eltűntünk Jade, Lou, és legfőképp Liam szeme elől, és arra a partszakaszra vettük az irányt, ahol az első, és eddig egyetlen úszásórám volt.

- Semmi. – nézett rám fél szemmel, és a száját felfelé kanyarította.

- Harry! – néztem rá szúrós pillantással.

- Emily? – nevetett rám, és magához húzott, majd megölelt.

- Na, azt már nem. – toltam el magamtól, és csípőre tett kézzel néztem rá – Nem rázol le csak így. Választ akarok!

- Mire szeretnél választ? – próbált megint a közelembe férkőzni, de nem engedtem, csak kitartóan álltam a pillantását.

- Mi volt az az előbb a szállóban, és a parton?

- Hogy érted? – tettette a hülyét.

- Nagyon jól tudod, hogy hogyan értem... - forgattam meg a szemeimet. Egy pár pillanatig csak mosolyogva bámult rám, majd elkomolyodott az arca, és kifújta a levegőt.

- Liam egy barom. – mondta, és leült a homokba, ugyanis már odaértünk az úti célunkhoz.

- Hát ez a probléma? – mosolyogtam rá, és csatlakoztam mellé – Féltékeny vagy. – állapítottam meg mosolyogva.

- Tessék? – mondta kicsit felháborodva, de nem nézett rám, csak szokásos módon göndör fürtjeibe túrt – Én? Féltékeny?

- Igen. Te. – mosolyogtam, és meglöktem.

- Kizárt dolog. – nevetett zavartan.

- Húúúú. Mert a nagy Harold Styles nem lehet féltékeny? Dehogy nem! – bólogattam – Az vagy.

- Nem.

- Deeee!

- Mondom, hogy nem.

- Én meg mondom, hogy de! – néztem rá, mire ő is felém fordult, és a szemembe nézett.

- Oké. – megfogott, és ledöntött a homokba, és fölém hajolt – Az vagyok.

- Mi vagy? – játszottam az értetlent, azt akartam, hogy ő mondja ki.

- Az, amit mondtál. – mondta szégyenlősen.

- Mit mondtam? Nem emlékszem. – tekertem a fejemet.

- Féltékeny. – mondta halkan.

- Mi? Nem hallottam.

- Féltékeny! – kiáltott – Féltékeny vagyok!

- Tudoooom. – daloltam, és nevettem.

- És van is rá okom? – húzta el a száját.

- Nincs. – tekertem meg a fejemet, Harry pedig elmosolyodott, és meg akart csókolni, de aztán folytattam a mondatomat – Nincs, ugyanis te és én nem tartozunk egymáshoz, tehát nincs okod féltékenynek lenni, ha más pasival látsz.

- Igazad van. – hajtotta le a fejét, és leszállt rólam, majd visszaült a homokba, és a tengert kezdte bámulni.

- Most megbántottalak? – néztem rá félve.

- Nem. – mosolyodott el, és megölelt – Igazad van, semmi baj.

- Akkor jó. – fújtam ki a levegőt – De csak, hogy tudd, a szigeten jelenleg csak egy olyan pasi van, aki érdekel.

- Liam? – kérdezte óvatosan.

- Hát peeeeersze. – tekertem meg a fejemet hitetlenkedve – Liam érdekel, azért ülök itt veled.

- Akkor ki? Én? – mosolygott reménykedve, de szerintem tudta a választ.

- Igen.

- Mondd ki! – hajolt ismét közelebb.

- Csakis te érdekelsz. – mondtam az arcába, és amint kimondtam a mondatot, megcsókolt. Olyan vadul, és szenvedélyesen, mint még talán soha.

Harry Styles

- Liam! – ordítottam el magam, mikor visszaértem a lakásba. Már besötétedett, ugyanis Emily-vel szinte repül az idő.

- Mit ordítasz? – nézett rám zavartan a megszólított.

- Elmondanád, hogy mi a franc van veled? Miért csinálod ezt?

- Mit?

- Miért kell neked Emily? Pontosabban... Miért szórakozol vele, mikor neked nem is kell, és nagyon jól tudod, hogy én meg odavagyok érte.

- Nekem is tetszik. Akkor mi van? – vonta meg a vállát, és éppen úgy beszélt, mintha az utolsó szelet tortáról lett volna szó.

- Miért csinálod ezt? – ültem le vele szembe, és a kezeimbe temettem az arcomat. Nem, nem sírtam, de legszívesebben azt tettem volna, amiért ilyen makacs. – Oké, hogy tetszik neked, de én odavagyok érte. Megőrülök, ha mellettem van, mert annyira jól érzem magam, hogy el sem tudom mondani. Ha nincs mellettem, akkor meg azért őrülök meg, mert hiányzik. Miért kell neked is? Olyan könnyen találsz magadnak barátnőt, miközben én...

- Te szerelmes vagy? – nézett rám úgy, mintha szellemet látna.

- Mi? Nem. – ráztam a fejemet – Dehogy!

- Akkor meg? – terült el a kanapén – Ha nem vagy szerelmes, akkor biztos, hogy nem szállok ki a versenyből.

- A versenyből? – nem akartam hinni a fülemnek – Te beteg vagy, Liam.

- Tetszik ez a csaj. – nézett a szemembe gúnyos mosollyal, én pedig pofán tudtam volna vágni – Félsz tőlem? Félsz, hogy én nyerek?

- Pfff... - nevettem el magam – Tőled? Nézz körül, hogy kiért vannak oda jobban a rajongók is.

- Nem te mondtad, hogy Emily nem a rajongónk? – nevetett újra, és még jobban előre dőlt, szinte belemászott az arcomba. A kezeimet ökölbe szorítottam, amit ő észre is vett. – Most meg fogsz ütni?

- Szívesen megtenném. – mondtam dühösen, majd felpattantam, és belemarkoltam a hajamba, amit most legszívesebben mind egy szálig kitéptem volna – Csak nem tudom megérteni, hogy miért csinálod ezt.

- Mert tetszik, és kész. – rántotta meg a vállát.

- Valamelyikünk sérülni fog. – mondtam egyszerűen.

- Ugyan már... Egyikünk sem szerelmes, nem igaz? Nem fog senki sem sérülni. Meglátjuk, hogy ki nyer, aztán a másik végképp kiszáll a képből. – nyújtotta felém a kezét.

- Hagyjál békén. – eszem ágában sem volt hozzá érni, inkább szélsebesen a szobámba mentem, és úgy bevágtam az ajtót, hogy a vakolat is lehullott a plafonról.

Nem hiszem el, hogy ekkora seggfej. Hogy csinálhatja ezt a legjobb barátjával? Miért kell neki Emily? Ha nem ismerném ilyen jól, még azt hinném, hogy direkt csinálja, és csak szórakozik velem. De biztos, hogy nem. Az nem lehet. Liam nem lehet akkora rohadék. Lehet, hogy tényleg annyira megtetszett neki Emily, hogy így harcol érte? Elvégre csodálatos lány, és én is első pillanattól odavagyok érte.

- Bejöhetek? – hallottam meg kintről Lou hangját.

- Gyere! – válaszoltam, de nem néztem fel, csak a plafont bámultam.

- Megint balhéztok? – ült le mellém.

- Liam egy pöcs.

- Szerintem meg ne foglalkozz vele. Ha tényleg ennyire tetszik ez a csaj, akkor csak vele törődj. Elvégre te teszel neki, nem Liam, ha jól vettem észre. – lökött meg gyengéden. Louis a legbolondosabb ember volt, akit ismertem, de a legjobb tanácsokat is tőle kapom mindig, hiszen ő ismert a legjobban.

- De látod, hogy nem hagy minket békén. – fakadtam ki.

- Mondom, hogy ne foglalkozz vele. Na és? Mi van Emily-vel? – mosolygott rám, és ahogy kimondta a nevét, én is elmosolyodtam.

- Igazából nem tudom. – néztem rá tanácstalanul.

- Nem tudod?

- Nem beszélünk a folytatásról. Még nem akarunk.

- Még? Lassan megyünk haza, Harry.

- Tudooom. De nem akarom elrontani. Ő sem készült fel erre a témára, és én sem.

- Vagy inkább csak te nem. – tette hozzá halkan.

- Lehet. – rántottam meg a vállamat.

- A rajongóktól félsz? Hogy mit fognak gondolni?

- Lehet.

- Vagy attól, hogy beleszeretsz, és sérülni fogsz... - mondta ki azt, ami leginkább bántott. Mondtam én, hogy ismer. – Nem fog bántani. – mosolygott – De te se bántsd őt azzal, hogy kínzod.

- Nem kínzom.

- De. De kínozni fogod, ha most magadba bolondítod, aztán azt mondod neki, hogy többet nem találkozhattok, mert te félsz az érzelmeidtől.

- Nem fogom azt mondani neki.

- Hát ajánlom is, tesó. Ajánlom is! – mosolygott rám – Ne rontsd el! Remek lány, és neki biztos, hogy nem a hírneved, és a pénzed kell.

- Tudom. – mosolyogtam, és megnyugodtam. Magam előtt láttam Emily-t, miközben velem van, és egy pár vagyunk, és ettől a képtől már most átjárt a világ legjobb érzése. A boldogság.