Emily Cook

- Nagyon megköszönném, ha erről anyáéknak egy szót sem szólnál. – mondtam a húgomnak, mikor a nyaraló felé vettük az irányt – Mert hidd el, hogy nem csak engem fognak leszidni, hanem téged is. Gondolom, te sem akarod, hogy a hátralévő tizenhárom napba ne engedjenek a part közelébe.

- Te így számolod a napokat? – kérdezte meglepődve.

- Igen. Utálom azt a helyet. – néztem körül, és megráztam magam.

- Megjöttünk! – kiáltotta el magát Kim, mikor beléptünk a nyaraló kapuján.

- Jól éreztétek magatokat? – kérdezte anyánk, aki apánkkal együtt kint ült a közös teraszrészen, és koktél szürcsölgetett.

- Nagyon. – forgattam meg a szememet.

- Emily! – szólt rám apám figyelmeztető hangnemben.

- Bocs, csak egyszerűen nem hiszem el, hogy pont ilyen helyre kellett jönnünk. Nincs itt semmi. Unom ezt az egészet. – tört ki belőlem, és elrohantam.

- Most hová mész? – kiáltott utánam az anyám.

- Keresek valami unaloműzőt, mert itt megőrülök. – kiáltottam vissza idegesen, de nem fordultam hátra. Azt sem tudtam, hogy hova menjek, mert itt tényleg semmi nincs, ezért úgy gondoltam, hogy visszamegyek a strandra, és olvasok még egy kicsit. Végre egyedül lehetek, és nem kell a húgomat figyelgetnem. Letelepedtem hát a szokásos helyemre, és fellapoztam a könyvemet. Alig olvastam el pár sort, mikor arra lettem figyelmes, hogy valaki jön kifelé a vízből. Ez ő! A srác, aki kimentette a húgomat nemrég. Most is napszemüveg volt rajta, így az arcát most sem tudtam rendesen megnézni. Hosszú, barna haja a fejére tapadt, ugyanis vizes volt. Rögtön ledobtam a homokba a könyvemet, és felpattantam, hogy odamehessek hozzá. Ő azonban ekkor észrevett, és sietős léptekkel próbált menekülni előlem. Ennek meg mi a baja?

- Hééééé! Állj már meg! – kiáltottam utána, és futni kezdtem. Talán nem érti a nyelvünket? – Kérlek! – mondtam, mikor utolértem, és akkor hirtelen megtorpant, de nem fordult felém – Csak szeretném megköszönni, amit a húgomért tettél. Nem is tudom, hogy mi lett volna, ha nem vagy ott.

- Nincs mit. – mondta, még mindig háttal nekem.

- Nocsak, tudsz beszélni is? Azt hittem, hogy néma vagy, vagy süket, vagy hogy nem érted a nyelvet. – hadartam, és láttam, hogy elneveti magát, legalábbis hátulról úgy nézett ki – Nem akarsz megfordulni? Hidd el, hogy nem harapok, és talán olyan szörnyű sem vagyok, szóval nem fogsz megijedni tőlem.

- Nem erről van szó... - mondta, és a fejét már oldalra fordította. Haladunk.

- Akkor miről? Talán félsz, hogy én ijedek meg tőled? – kuncogtam.

- Valami olyasmi. – rántotta meg a vállát, és újra elindult.

- Na, állj csak meg! – gyors léptekkel elé kerültem, és a két kezemmel megállítottam a mellkasánál fogva. Mikor ráeszméltem, egyből elkaptam a kezeimet, és szerintem el is vörösödtem. Így közelebbről nézve elég jól nézett ki a srác, izmos volt, és magas. A testét pedig rengeteg tetkó borította. Te jó ég! Az lehetetlen, hogy...

Felemeltem a kezeimet, és levettem a napszemüvegét, amit ő hagyott. Ő az! Tehát ezért nem akarta, hogy lássam az arcát.

- Emily Cook! – nyújtottam felé a kezemet. Ő felhúzott szemöldökkel nézett rám, majd elmosolyodott.

- Harry Styles! – mutatkozott be – De gondolom, tudod.

- Honnan tudnám? – rántottam meg a vállamat.

- Tényleg?

- Csak vicceltem, de ne aggódj, nem vagyok a rajongód. Nem fogom kitweetelni, hogy „Te jó ég! Harry Styles és én együtt nyaralunk!"... – mondtam nyavalygós hangon, ahogy gondolom egy rajongó reagálna arra, hogy találkozik a One Direction egyik tagjával - ... egy dög unalmas helyen. – tettem még hozzá fintorogva.

- Én pont ezért jöttem ide, mert itt nem talál meg senki, legalábbis nagyon remélem. Meg itt végre magam lehetek, és senki nem zavar. – mondta, és lassan sétálni kezdtünk a parton. A napszemüvegét, amit már visszaadtam neki, de nem tette vissza.

- Rajtam ne múljék! – mondtam nevetve – Nem is zavarok, úgyis vissza kéne mennem, mert otthagytam minden cuccomat.

- Mert biztos ellopja valaki, mi? – nevetett ki, én pedig csak csípőre tettem a kezemet, és megálltam vele szemben.

- Ez nem vicces. – mondtam megjátszott sértődöttséggel – Drága volt az a könyv, meg a telefonomat is ott hagytam. Én nem vagyok ám szupersztár, hogy mindent megvehessek magamnak.

- Na azért én sem szórom a pénzt. – nevetett rám, és hitetlenkedve bámult. Talán kicsit durva voltam, de sajnálom, én ilyen vagyok, egy kissé pimasz mindenkivel. – És az előbbire visszatérve, egy szóval sem mondtam, hogy zavar a társaságod.

- Hát persze... - indultam el újra a forró homokban, lehagyva őt, de egyből utolért, és tovább figyelte, hogy mit mondok - ...azért hangsúlyoztad ki, hogy azért vagy itt, hogy senki se zavarjon.

- Mondtam már, hogy nem zavarsz. Túlságosan is őszinte ember vagyok, tehát hidd el, hogy megmondanám, ha úgy lenne, de nem. Sőt...pont ellenkezőleg.

- Nocsak, a szupersztár unatkozott egyedül a szigeten? – folytattam a cukkolást, és a beszólogatást. Láttam rajta, hogy nem bántom meg vele, mert ha úgy lenne, nem csinálnám. De szerintem nem egy sértődékeny típus.

- Nem jobban, mint Morcos kisasszony. – szólt vissza, amivel igazán meglepett. Nem sok ember találja meg velem a közös hangnemet, és nem sok ember tud beszólni nekem, ugyanis esélyt sem szoktam hagyni senkinek sem.

- Hééééé! – kiáltottam el magam – Nem vagyok morcos, oké? Csak nem bírom ezt a helyet, nekem elég nyugis otthon is, szerettem volna valami pezsgést.

- Most pezseghetsz, elvégre velem vagy. – vágott vissza pimaszul, és lökött rajtam egyet a víz felé.

- Ha azt hiszed, hogy elfolyok tőled, akkor tévedsz. Nem vagyok a rajongód, de ezt már elmondtam. – feleltem totál komolyan.

- Látom.

- Látod? – nem értettem, hogy mire céloz.

- A rajongók általában a nyakamba ugranak, és fényképet meg autogramot akarnak, ellenben te... - tekerte a fejét.

- Éééééén? – vártam a folytatást.

- Te inkább csak beszólogatsz, és örülsz annak, hogy találtál egy veled egy idős embert, akin kitöltheted a mérgedet. – nevette el magát.

- Nem rajtad töltöm ki a mérgemet. – próbáltam meggyőző lenni, de jobban belegondolva lehet benne valami igazság.

- Aha, persze.

- Jobban szeretnéd, ha kitweetelném, hogy hol vagy, és az őrült rajongóid megtalálnának? – mosolyogtam angyalian.

- Asszem, inkább elviselem a beszólásokat, bármennyire is szíven marnak. – tette a mellkasára a kezét, és eljátszotta a nagy halált.

- Nem is vagy te olyan nagyképű, és nem is vagy elszállva magadtól. – néztem rajta végig, ami elég nagy hiba volt, hiszen ezek után megint elég nehéz volt levennem róla a szemeimet. Ezt persze ő is észrevette, és mosolyogni kezdett. – De azt hittem, hogy jobban nézel ki ruha nélkül, tudod elég pálcika vagy. – nevettem el magam, és tudtam, hogy most nyertem.

- Az én testemről álmodoztál eddig? – vágott vissza, nekem pedig tátva maradt a szám.

- Basszus! Elég kemény ellenfél vagy, hallod-e? – most rajtam volt a sor, hogy lökjek rajta egyet, majd a vízhez futottam, és a lábaimmal elkezdtem felé rúgni a vizet.

- Ne ébreszd fel az alvó sárkányt. – figyelmeztetett.

- Húúúú, de félek. – nevettem, és újra lelocsoltam, mire Harry befutott mellém a vízbe, és elkapott.

- Most kapsz egy kis vizet. – kiáltotta, és felkapott, majd beljebb vitt.

- Ne, Harry! – estem kétségbe – Engedj el!

- Megijedtél? – nevetett, és még most sem állt meg.

- Engedj el, kérlek! – kiáltottam, és éreztem, hogy egyre jobban elkap a félelem, és sírni kezdek – Kérlek!

- Jóóó! – mikor észrevette, hogy nem hülyeségből kérem, hogy hagyjon békén, egyből elengedett, és ijedten nézett rám – Mi a baj?

- Semmi. – mondtam sírva, és majdnem fellökve őt, kirohantam a vízből.

- Emily! – kiáltott utánam, de szerencsére egyre messzebbről hallottam a hangját. Rettentően megijedtem, mert gyűlölöm a vizet, és térdnél tovább nem merek belemenni. Sajnálom, hogy nem tanultam meg úszni, de tudok nélküle élni. Gyorsan összekapkodtam a cuccomat a parton, és visszasiettem a szállodába.