A reggel nagyon gyorsan megérkezett, ahogy a menedzser is a fiúk után. Egy gyors reggeli után a fiúk bepakolták csomagjaikat, majd a nappaliban megállva együttes meghajlással megköszöntek mindent, magyarul is, ami annyira cuki és esetlen volt, hogy a bennünk lévő szomorúság ellenére is elnevettük magunkat. Azután anyáék is elbúcsúztak a srácoktól, sorra ölelve őket, anya sírt is, aminek nagyon örültem. Ne értsetek félre, nem szeretem, ha mások sírnak, de ez azt jelentette, hogy ő is megszerette a fiúkat, s ugyanez igaz volt apura is, aki ugyan nem könnyezett, hisz ő "erős férfi", de az arcán látszott, hogy nehezére esik elengedni őket. Jó volt látni, hogy a számomra fontos emberek szomorúak, ha el kell válni. A testvéreim és én nem köszöntünk el akkor, csak majd a reptéren, ahová elkísértük őket. Fabellával az egész utat végigsírtuk, ezzel Jonathán idegeire menve, amit nem csodálok, mert ugyan ki szeret két zokogó lánnyal egy kocsiban utazni? Ő biztos nem. Mire megérkeztünk a repülőtérre, úgy éreztem, hogy kifogytam a könnyekből. A hangsúly az úgy éreztem-en van. Ennek az ellenkezőjéről hamar meg is győződhettem, mert ahogy kiszáltunk s a fiúk is kisorakoztak a bőröndjeikkel, megint hatalmas gombóc volt a torkomban, az arcomat pedig könny áztatta tovább. Sorra mindenkitől elköszöntünk, és szándékosan hagytam Yoongi-t utoljára, mert tudtam, hogy őt sokáig fogom magamhoz szorítani. Nehéz volt a búcsú. Mindig az, de amikor azt kell elengedd, akit a legjobban szeretsz, annál nincs nehezebb. Az a tudat vigasztalt, hogy nem ott ér véget a történet, hanem lesz tovább, van folytatás.
Elengedtem Taehyung-ot, majd miután neki is nyomtam az arcára egy gyors puszit, Sugához léptem, és csak egyszerűen átöleltük egymást. A búcsúnk fele olyan drámai sem volt, mint ahogy azt elképzeltem - azt hiszem, hivatalosan is túl sok romantikus könyvet olvasok. Sokáig tartottuk karunkban egymást, közben néha a másik fülébe súgtunk egy-egy szót, mondatot, megnyugtatásul, emléknek. Nem fogom elmondani mindazt, amit ő suttogott, sem azt, amit én, ez ránk tartozik, megtartjuk magunknak. De azt elmondom, hogy teljesen megnyugodva emeltem fel a fejem, hogy megcsókolhassam, abban teljes mértékben bízva, hogy menni fog, kibírjuk a távolság ellenére is.

Ígéretükhöz hűen a srácok landolás után azonnal írtak, illetve egy rövid kis videóban közölték, hogy egészben megérkeztek, s már rohannak is a próbaterembe. Csak remélni tudtam, hogy nem esnek össze a hosszú út hatására, és épségben hazaérkeznek az órákig tartó gyakorlás után. Kicsit mérges is voltam rájuk, hogy miért nem pihennek előbb, hisz biztosan fáradtak, noha tudtam, hogy nem sokat gyakoroltak az ittlétük alatt, s a hosszas kihagyás nem tesz jót a testüknek, de féltettem őket. Persze a kimaradásnak és a "kis idg alatt sokat" gyakorlásnak is meglett a jutalma, amit csak úgy emlegetünk: a nagy görcs.

Napok múltak, hetek teltek, elkezdődött az iskola, jöttek az érettségi felkészítők, majd a téli szünet, ami egy hatalmas meglepetést tartogatott számomra, számunkra: a bátyámmal Szöulba utazhattunk, a Bangtan jóvoltából, s ott tölthettük a karácsonyi időszakot, utána együtt lépve az új esztendőbe. Tavasszal Yoongi és Namjoon látogattak meg minket, hivatalosan is Romániában tartózkodva, ezzel természetesen következmények, kötelezettségek jártak, így a tíz napból egyet közönségtalálkozóval töltöttek, ahol én hivatalos fordítóként lehettem jelen (Éljen a négynyelvűség!). Az esemény óriási port kavart, de nem akkorát, mint az, hogy a fiúk új duóalbumához mindkét mv-t Erdélyben forgatták! Így, hogy nem csak interneten keresztül tartottuk a kapcsolatot, hanem személyesen is találkozhattunk alkalmanként, nagyban megkönnyíttete a helyzetünket. Sugával a távolság ellenére nagyon sok időt töltöttünk együtt, hisz amikor csak tehette, felhívott, így "részt vehettem" a próbáikon, fotózásokon, közönségtalálkozókon - ezek voltak a legviccesebbek, mert a telefonját folyton rejtegetnie kellet, így rengeteg időm volt az állát tanulmányozni. Persze az időeltolódás gyakran bezavart, de ki akar aludni, mikor a szerelmével is beszélgethet? (Jó néhányszor előfordult, hogy valamelyikünk bealudt közben...).

Idővel elérkezett minden diák álma, az évzáró, ezzel együtt a rémálmunk is, Érettségi úr. Vagy asszony. Nem kérdeztem meg tőle.
Sikeresen vettem az akadályokat, s hamarason hivatalosan is munkanélküli lettem, érettségivel. Kezdődhetett hát az izgalom. Jelentkeztem egy szöuli egyetemre, persze csak miután anyával harcoltam (értsd: könyörögtem, esedeztem, sírtam) egy hosszút. A felvételi nehéz volt, de nagyon sokat nyomott a latban az, hogy kitűnően beszéltem koreaiul és angolul - meg két másik nyelven, hogy a dékánt idézzem, ígyhát néhány várakozással teli hét után megkaptam a választ.
Felvettek!

Gondolom, kitaláljátok, mi következik.
Szöulba költöztem, először egy apró kis lakásba, amire a megtakarított pénzemből tellet, mert nem akartam elfogadni Yoongi ajánlatát, miszerint bérel nekem egy palotának is megfelelő lakást az övék közelében, hamár nem akarok velük lakni. Kezdődhetett az élet Szöulban, eleinte sok esetlenkedéssel és csüggedéssel, majd ahogy az idő telt, egyre magabiztosabb lettem, új barátokra tettem szert, dolgozni kezdtem egy nagyon aranyos kis kávézóban, majd egy étteremben, mellékállásban fordításokat vállaltam, és mindeközben készültem lélekben.

Mikor a túra után Yoongival beszélgettünk, vagyis ő beszélt, én zokogtam, elmondta a tervét, miszerint legkésőbb két év múlva be fogja jelenteni a kapcsolatunkat, bár szíve szerint azonnal megtette volna. Nos, erre készültem, miközben órákat töltöttem az egyetem könyvtárában, jegyzeteltem a véget érni nem akaró órák alatt, vendégeket szolgáltam ki, asztalokat töröltem le, éjszakáztam, hogy a fordításokkal idejében kész legyek, találkoztam a barátommal, táncpróbákon figyeltem a Bangtan-t, hogy utánna a BigHit dolgozóival együtt távozzak, közéjük beépülve. Erre készültem, miközben igyekeztem minden vizsgát sikeresen megírni, noha a gondolataim gyakran másfelé kalandoztak, ezzel megnehezítve az amúgy sem könnyű kérdések megválaszolását. S ahogy teltek a hónapok, s egyre közelebb kerültünk a második év végéhez, a fiúk bejelentettek egy három napos közönségtalálkozót, amit majd egy sajtótájékoztatóval zárnak, ahol a következő koncertsorozatukról közölnek majd információkat.
A három nap alatt rengeteg rajongó jelent meg, köztük én is, hisz akármilyen közeli kapcsolatom van a srácokkal, egy találkozón egy teljesen más oldalukat is láthatom.
A harmadik nap végén, csütörtök este nyolc órakor az egész világ megtudta: egy tag már foglalt. Aznap én nem tudtam ott lenni, dolgoztam, de Suga elmondta előzőleg, hogy be fogja jelenteni, mert nem akar engem továbbra is titokban tartani. Mindketten tudtuk, hogy a távkapcsolat semmi volt ahhoz képest, ami a feltárulkozás után vár ránk. De vállalni akartuk. Elegünk volt abból, hogy alig találkozunk, nem tudunk együtt elmenni szinte sehova, ígyhát abban reménykedve, hogy legalább az Army-k többsége elfogad minket, Yoongi elmondta, hogy két éve megtalálta azt a lányt, aki melett valóban boldog. Noha nem voltam jelen, de az étteremben a konyha falára felfüggesztett tévében mindent láttam, hallottam - a munkatársaim társaságában. Nem mondott sokat, nem adott ki bizalmas információkat, rólam egyedül a keresztnevemet és az erdélyi magyar mivoltomat árulta el, s azt, hogy nálam fontosabb személy nincs az életében.

Sziasztok! Ezzel a történet (majdnem) végére értünk, az epilógust is igyekszem ma megírni és publikálni. :)
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de számomra ez az év sok érdekes dolgot tartogatott, és amilyen lassúnak tűnt az érettségi időszakban, olyan gyorsan ért véget. Szeretném megtudni, hogy nektek mi a kedvenc emléketek az idei évből, úgyhogy nagyon szívesen venném, ha elmondanátok hozzászólásban. :) Szeretek tudni az olvasóimról. ;)
Ha kéritek, én is elmondom a saját kedvenc pillanataimat, szeretem megosztani a jó emlékeket. :D

Pusszancs, később még jövök!
미리 🐼