- Menjünk el túrázni. - mondta Jonathán.
- Túrázni? - kérdezett vissza Jimin, mint aki nem hallotta jól.
- Igen, túrázni. Nem mennénk nagyon messzire, de megmutatnánk nektek a környéket és a kedvenc helyeinket. Szerintem vagány lenne kint ebédelni, s csak vacsorára visszaérni, de persze jöhetünk hamarabb is. - részletezte az ötletét.
- Nem is tudom... Jó ötlet ez? Emlékszel, mi történt legutóbb...- jegyeztem meg Jonának.
- Mi történt legutóbb? - kíváncsiskodtak a fiúk.
- Á, semmi fontos. Szerintem nem lesz baj. Nyugalom, hugi, vigyázunk majd egymásra. Igérem. - kacsintott rám.
- Rendben... - feleltem kicsit hitetlenkedve, de aztán elhessegettem minden kellemetlenkedő gondolatot, és vidáman a hugomra néztem, aki szegény az eddigiekből semmit sem értett. - Van kedved túrázni, Fabella?
- Túrázni? - reagált ő is hozzám hasonlóan. - És mi van azzal, ami legutóbb történt? - Aha, teljesen én.
- Jona azt mondta, hogy nem mennénk messzire, s igyekszünk figyelni egymásra. Nem lesz baj. Hiszem. - mosolyogtam rá.
- Oké, Tek, de ha baj lesz, én szóltam.
- Rendben, csapat! 11-kor találkozunk a kapunál! Vegyetek fel kényelmes, vékonyabb holmit, strapabíró cipőt és hozzatok magatokkal egy melegebb pulcsit is, arra az esetre, ha későig kint maradnánk. Tek, pakolsz valamit ebédre? Én intézem a vizet. - osztotta ki Jonathán az utasításokat, majd mindenki szétszéledt. Fabellával a konyhába siettünk szendvicseket összerakni, anya közben készített egy nagy palack limonádét, és dobozba zárt vagy két tucat vajas kekszet. Ezután mi is gyorsan átvedlettünk, felkaptuk az ott fellelhető legkényelmesebb és legtartósabb cipőinket, majd miután a digitális fényképezőmet is beraktam a hátizsákomba, le is mentünk a nappaliba, ahol Jin és Hoseok várt minket, a többiek már kint voltak Jonával. A kapunál Yoongi  vigyorogva várt már, és mikor mellé értem, aranyos pírral az arcán összefűzte az ujjainkat.
- Hé, csak semmi nyálas dolog, én még kiskorú vagyok. - sikkantott melettem Fabella.
- Viseld el, hugica, én is azt teszem. - hallottam a bátyám hangját. -  Nézd, milyen boldogan néznek egymásra! Megéri elviselni. - mosolygott ránk.
Annyira aranyos volt ez a mondat, hogy a mosolyom még szélesebbre húzódott.
- Induljatok, hogy még vacsorára visszaérjetek! - indított minket anya, apába karolva.
- Siessetek vissza, vihart mondanak estére. Nehogy elázzatok, aztán meg megfázzatok itt. A fiúk nem mehetnek haza betegen, az milyen fényt vetne ránk? - bíztatott apa is minket.
Elindultunk hát útunkra.

A táj felénk gyönyörű. Erdély Románia ékessége, a mi vidékünk pedig különösen az. Noha nem épp a hegyekben lakunk, de közel a Bihar-hegységi Gyalui-havasokhoz, ami egyszerűen nagyszerű. Friss a levegő, sok az erdős hely, magasak a dombok, s ha előre néz az ember, ködösen bár, de jól kivehetőek a hegyvonulatok. Nyáron, amikor tiszta az ég, ezek különösen szép látványt nyújtanak, de amikor kicsit felhős az ég, mint aznap, és csak itt-ott látszik a hegy, egészen olyan, mintha csak az ember képzelete szórakozna, és valójában nincs is ott semmi.

A hely, ahová a fiúkat vinni akartuk, az egyik kedvencünk, egy kis, tiszta tó egészen az első magaslat lábánál. Az út odáig nem túl hosszú, nagyjából 10 km, és nem is veszélyes útszakasz, csak néhol vannak meredekebb kapazskodók, és kövesebb lejtők, ahol egész szépeket lehet esni, ha valaki elég figyelmetlen hozzá, mint például én. Alíg mentünk egy kilométert, máris sikerült hatalmasat csúsznom, magammal rántva a kezemet fogó Sugát. A meglepettségből felocsúdva ő nevetésben tört ki, én meg könnyekben. Biztos, hogy vicces volt az egész jelenet, nekem is az volt később, de abban a percben csak arra tudtam gondolni, hogy mi van Yoongival. Elképzteltem, hogy igazából össze-vissza törte magát, és csak azért nevet, hogy ne ijesszen meg minket. 
- Jól vagytok, ti kétballábasok? - kérdezte röhögve Namjoon, ahogy leért mellénk a lejtő aljára.
- Kétballábasok, mi? Kösz az aggódást, de felesleges, jól vagyunk, ugye, Tekla? - fordult felém Yoongi, azonban meglátva a könnyáztatta arcomat, azonnal aggódó tekintettel vizsgált végig. - Mi a baj? Hol fáj? Eltört valamid??? 
- Nhe-nem tört el semmim. Éhn- sajnálom, oppa. Megsérültél miattam... Mindig csak bajt okozok... utálo, uhu-tálom! - zokogtam az arcomra szorítva a kezeimet.
- Tek, nézz rám. Jól vagyok. Semmi bajom. Csak egy pár horzsolás, hamar elmúlik. - Próbálta elhúzni a kezeimet, de olyan görcsösen szorítottam az arcomhoz, hogy nem sikerült neki.
- Nem, biztos, hogy megsérültél, csak nem mondod. Csak erősnek akarsz mutatkozni... Tudom, tu-hudom... - Ekkor erőssen megragadta a kezeimet, és elhúzta a szemeim elől. 
- Jól. Vagyok. Komolyan mondom. Nézz már rám! 
Óvatosan kinyitottam a szemeim, és tüzetesen végigpásztáztam az előttem guggulót. Tényleg úgy tűnt, hogy rendben van, ezt igazolta a nagy, őszinte mosoly is az arcán. Megnyugodva odabújtam hozzá, és szorosan megöleltem. Pár perc múlva csendesen megszólalt.
- Látod? Minden rendben. Nem kell miattam aggódj. Ha te jól vagy, én is jól vagyok. Ha megnyugodtál, gyere, induljunk a többiek után, mielőtt még túl messzire jutnának nélkülünk.
- Rendben. - szipogtam, majd előkotortam egy zsepit a zsebemből, és megtöröltem a szemem, meg kifújtam az orrom, aztán engedtem Yoonginak, hogy felhúzzon.

- Ez gyönyörű! - kiáltott fel Jin, és a kameráját előkapva őrült kattogtatásba kezdett. - Miért nem mondta eddig senki, hogy Romániában ilyen varázslatos helyek is vannak?! - méltatlankodott. 

Megérkeztünk a tóhoz, és teljesen megértettem Jint. Gyönyörű volt, mint mindig. A tavat délnyugatról egy erdő határolta, ezzel még szebbé téve a helyet, az északkeleti részen pedig egy kisebb domb húzódott, amiről a túráinkon előszeretettel ugráltunk a tóba. Persze, ezt a lehetőséget Jimin és Hope hamar felfedezték, és nem törődve azzal, hogy nincs csereholmijuk, máris vígan beugrottak az áttetsző vízbe, jól lefröcskölve mindenkit. A többiek sem maradhattak ki, és hamarosan már csak Fabella és én álltunk a parton, és nem is terveztünk a vízbe menni. Naná, hogy a fiúk nem így gondolták. Mielőtt még bármelyikőnk is észrevette volna, Jungkook berántotta a dombon üldögélő hugicámat, én meg csak azt láttam, hogy Yoongi felém rohan, és felkap, esélyt sem hagyva a menekvésre, majd velem együtt ugrik a vízbe. Ennyit a tervekről. Egy bő órán át hülyültünk a vízben, egymást fröcskölve, meg lenyomva, versenyezve, míg meg nem éheztünk. Akkor kimásztunk a partra, és kiterítettük a magunkkal hozott pokrócokat, majd ráülve nekiláttunk a szendvicsekkel. Jó volt látni, hogy annak ellenére, hogy minenki tetőtől talpig vizes volt, a jókedv nem hiányzott. Gyorsan lőttem pár fotót a falatozó társaságról, aztán én is beleharaptam a kenyerembe.

- Indulunk vissza! - harsant fel Jonathán hangja, kizökkentve ezzel az édes pihenésből a barátom karján. (Olyan jó ezt így mondani... *szerelmesfej*) Gyorsan összeszedtünk minden szemetet magunk körül, majd csináltunk egy csoportszelfit, amin mindenki írtó cuki volt, majd elindultunk haza.

- Jona, szerintem most ne rövidítsünk. - böktem oldalba a bátyámat, aki erre nevetve megcsóválta a fejét, és rám vigyorgott. 
- Nem fogunk. Nem akarlak megint félrevezetni titeket. - nyugtatott meg, aztán elmesélte a srácoknak azt az ominózus "legutóbb"-esetet.

A szomszéd testvérpárral mentünk túrázni, minden szép és jó volt. Az egészet ott toltuk el, hogy későn indultunk vissza, így félő volt, hogy sötétben érünk haza, ami nem teljesen biztonságos.Így Jonathán jött egy szerinte fantasztikus ötlettel: rövidítsünk! Mi meg mentünk utánna, mint négy öntudatlan robot. Mint hamarosan kiderült, nem volt jó ötlet, fantasztikus meg pláne nem. Mikor körbe néztünk, már fogalmunk sem volt arról, hogy merre lehetünk, és kezdtünk kétségbe esni. Elindultunk vissza az ösvényen, de nem figyeltünk egymásra, és Bernit, a szomszédunkat elhagytuk, ma sem értem, hogyan. Tomi, a bátyja vette észre, hogy nincs mellettünk, szerencsére elég hamar, és viszonylag hamar meg is találtuk, de nagyon megijedtünk. Sikerült visszatérjünk az eredeti ösvényre, és mehettünk haza. Persze, tök későn értünk haza, volt is belőle cirkusz... De tanultunk is az esetből. Ne rövidíts, ha nem tudod biztosra az utat!

- Ezért is indultunk most hamarabb vissza, hogy ne sötétedjen be mielőtt visszaérnénk.

A hazaúton nem történt semmi érdekes, szerencsére, épp elég fájdalmas volt egy esés is. Otthon aztán jól belakmároztunk a töltöttkáposztából, meséltünk anyáéknak a napról, aztán mindenki készült a lefekvéshez.

Míg vártam, hogy Fabella végezzen a zuhanyozással, leültem, ölemben a laptopommal, és feltöltöttem a képeket a fényképezőröl, majd kiválasztottam egy tesós szelfit, és felraktam twitterre. Elkezdtem átnézni az összes képet, mert szerettem volna összeszedni egy néhányat (=sokat) digitális album formájában a fiúknak, emlékbe. Ahogy visszapörgettem a legelső közös képre, a koncertesre, elfogott a sírás. Vége. Még egy nap együtt, utánna vége. Belesüppedtem a kanapéba, és utat engedtem a könnyeimnek. Egyszer csak azt éreztem, hogy leül mellém valaki, kiveszi a laptopot a kezemből, majd enyhén maga felé fordítva átölel. Nem mondott semmit, engedte, hogy a mellkasához bújva kisírjam magam, közben ő a hátamat simogatta. A csoki és menta illat megnyugtatott. Halkan szipogva én is átöleltem Yoongit, majd ráemeltem a szemeimet. A tekintetében annyi szeretetet és őszinteség rejlett, ami már magában is elég ok volt arra, hogy elmúljon a szomorúságom, de amikor óvatosan felemelte az állam és megcsókolt, tényleg minden eltűnt. A félelem, a szomorúság, az aggódás. A csókban minden benne volt. Gyengédség, bíztatatás, megnyugtatás, igéret. Akkor már tudtam, minden rendben lesz. Nem tudtam, hogy, de hittem, hogy minden  megoldódik. Ezt támasztotta ő is alá, amikor a csókunkat megszakítva megszólalt.
- Szeretlek, te kis bajkeverő. - suttogta kuncogva, majd elkomolyodott. - Nem lesz baj. Megoldjuk. Igérem. - mondta, én pedig hittem neki. Hittem, mert ő Min Yoongi. Hittem, mert ott volt melettem. Hittem, mert az igéret után olyan erővel csókolt meg, hogy a nevemet is elfelejtettem. Hittem, mert őszinte vot. Hittem, mert tudtam, hogy ő tényleg mindent meg fog tenni kettőnk értekében.

Sziasztok! :)
Ismét bocsánat a hosszú szünetért, valahogy nem jött, hogy írjak... Utálom ezt. Pedig amikor nekifogok, szinte ömlenek a szavak belőlem... Csak a nekifogással van gond. Ajj...
Remélem, nem haragusztok rám nagyon, és szeretni fogjátok ezt a részt, mert nekem nagyon kedves lett. :DD (a szerénység a harmadik nevem)

Uuu, rég írtam már le az aktuális kedvenceimet, úgyhogy most ezt nem hagyom ki. :D
× Henry ft. nafla - I'm Good
× BTS - The Stars
× Pentagon - Like This
× Minue - Gravity
× Peniel - That Girl
× Kim Sooyoon - Angel
× Golden Child - DamDaDi
× Ailee - Reminiscing
× MXM (BRANDNEWBOYS) - I'm the One
× One Ok Rock ft. Avril Lavinge - Listen
× Lee Kikwang - What You Like

Pusszancs~
미리 🐼