Berohantam a fürdőszobába, ahol a lábaim felmondták a szolgálatot, lerogytam a földre és zokogásban törtem ki. Nem tudom, mennyi ideig gubbasztottam ott, de kelett az az idő. A szívem és az agyam majd' felrobbant a sok érzéstől és gondolattól, és időre volt szükségem, hogy elrendezzem magamban ezeket. Annyi minden kavargott bennem! A fejem azt hajtogatta, hogy jól döntöttem, amikor nemet mondtam Yoonginak. Mert ebben a helyzetben mást nem tehettem. Ha igent mondok, azzal mindkettőnknek ártottam volna! *Hiszen ők két nap múva visszamennek Szöulba, és hamarosan csak egy emlék leszek számukra.*
A szívem is így érzett. Fájt. Már. Pedig még ott voltak, csak néhány fal választott el minket. Fájt, hogy el fognak menni, hogy egy hét ilyen hamar elröppent, hogy csak emlék maradok, amit majd emlegethetnek sztorizgatáskor. Fájt, hogy ő is el fog felejteni. Mert így tűnt logikusnak. Ugyan már, mégis melyik sztár szíve maradna egy egyszerű lányé örökre? Ugye? Nincs ilyen. *Hah, majd biztos pont engem nem fog elfelejteni. Mert én annyira különleges vagyok...* Fájdalom, ez volt a domináns érzés bennem. De ott volt még a tagadás, az értetlenség. És, ugyan nem értettem, miért, de gyávaságot is éreztem. A szívem egy nagyon pici része azt suttogta, hogy gyáva vagyok, amiért meg sem próbálom, amiért esélyt sem adok annak, akiről annyit álmodoztam. A fejem és a szívem többi része kitartóan igyekezett elnyomni ezt az aprócska hangot. *Nem gyávaság az, ha védem magam! Nem gyávaság, ha nemet mondok arra, ami úgysem működhet! Ő egy sztár, rengeteg rajongóval, akik közül sokan meg is ölnének, ha elvenném tőlük szeretett oppajukat. Nem akarok meghalni! És őt is sokan megutálnák miattam... Meg ott vannak a többiek is. Nem működne. Nem működhet.*
Végül feltápászkodtam, a nagy kupac zsepit begyömöszöltem a szemetesbe, és egy mély levegővétellel csendben kiléptem a folyosóra, majd a szobánk felé vettem az irányt. Yoongiék szobája melett elhaladva elszorult a szívem. *Milyen lehet vajon neki? Annyira reménykedőnek tűnt a hangja, mikor megkérdezte...* Elbizonytalanodtam. *Vajon tényleg jól döntöttem?... Persze. Jól döntöttem. Nem működne!*
- Hugi... - szólalt meg az ajtónknál Jonathán. Megijjesztett. Észre se vettem, hogy ott áll. - Hol voltál?
- A- A fürdőszobában... Gondolkodnom kellett. De... Engem vártál?
- Igen. Yoongi mondta, hogy valószínüleg szükséged van most a bátyádra. Igaza volt? - kérdezte. Nem válaszoltam, csak a vállába fúrtam a fejem, és megint sírni kezdtem. Jona átölelt, és nem kérdezett többet. Addig álltunk ott, míg a zokogásom hüppögéssé halkult. Csak ekkor szólalt meg ismét.
- Összevesztetek? Miatta sírsz? - éreztem, hogy megfeszül minden izma, készen arra, hogy berontson Sugáék szobájába és szétverje a fiút.
- Nem. Nem vesztünk össze. - szipogtam. - Csak... Nem tudom, mit csináljak... Á, olyan szerencsétlen vagyok!
- Nem vagy szerencsétlen. Nem tudom, mi történt köztetetek, vagy hogy mi a baj, de nem vagy szerencsétlen. Ne aggódj! Okos vagy te, hugi, megoldod. - simogatta meg a hajam. - Ha el szeretnéd mondani, hogy mi ríkatott meg, meghallgatlak. - Megráztam a fejem. - Rendben. De tudod, hogy számíthatsz rám. Szeretlek, hugi. Most pedig menj aludni, majd reggel gondolkodsz.
- Köszönöm, bátyus. - öleltem át mégegyszer.
- Igazán nincs mit, Tek. - Nyomott egy puszit a homlokomra, aztán elsétált.

Miután lefeküdtem, még sokáig forgolódtam az ágyban. Az az aprócska rész a szívemből nem hagyott nyugodni. Folyton azt éreztem, hogy hibát követek el. Hogy gyáván megfutamodok. És a kicsi részecske egyre csak nőtt, és nőtt, mígnem teljesen megváltozott a szívem. Az agyam azonban nem hagyta magát. És kitört a Harmadik Világháború. Vagy mi. Ezt persze rendezni kelett, aláírni a Békeszerződést, miegymás. Na, hát ezért nem tudtam két óránál többet aludni.
Hat óra körül felébredtem a telefonom ébresztőjére, amit még előző nap állítottam be, hogy legyen időm egy friss, kiadós reggelit készíteni. A zavaros este és a kevés alvás ellenére frissnek éreztem magam, szívemben fikarcnyi kétség sem volt az éjjeli döntésem helyessége felől. Halkan dudorászva öltöztem át egy kék pólóba, fehér 'HELLO SUNSHINE' felirattal s egy fekete mackónadrágba, a hajamat felkontyoltam, aztán megsimogattam az alvó hugom fejét, s csendben kiosontam a hálóból. A konyhába érve feltettem egy nagy adag rizst főni, kivettem egy kis kosarat a szekrényből, felhúztam az agyonstrapált vászoncipőmet, és kiléptem a házból. A konyhakert felé vettem az irányt, közben gyönyörködtem a messziről virító paprikákban, a zöld borsóhüvelyekben, a finoman illatozó fűszernövényekben, és mindabban, ami még a kertben termett. Omurice-t akartam készíteni reggelire, a Teklásított változatot, azaz az alap omurice a töltelékbe kukorict is teszek, melléje pedig sárgadinnyét kockázok fel. A kertben sétálgatva gondolkoztam, dudorásztam, s csak arra eszméltem fel, hogy Namjoon megszólít.
- Jó reggelt, Tekla. - szólt mély hangján.
- Jó reggelt. Jól aludtál? Miért keltél fel ilyen korán? - kérdeztem, aztán elhallgattam, mert tudatosult bennem, hogy kivel beszélek.
- Jól aludtam, köszönöm. Csak felébredtem, s gondoltam, teszek egy sétát idekint, keresek néhány ihletet, dalokhoz. Aztán láttam, hogy itt vagy. Szeretnék beszélni veled.
- Re-rendben. - Az ilyen kezdetű mondatokat sose szerettem. Olyan ijesztőek...! - Közben szedek néhány zöldséget, de figyelek, igérem. A meglepetés reggelihez kell. - mosolyogtam rá, meglepődve magamon.
- Szedj csak, fontos, hogy egészséges ételeket együnk, másképp a te lelkeden fog száradni, ha elhízunk, és elveszítjük a rajongóinkat! - figyelmeztetett csipkelődve.
- Haha. Mondtam én nektek, hogy ne edzetek? Nem. Tehát elsősorban nem az én hibám lenne, ha elhíznátok. De ne félj, szerintem nem fenyeget titekek ilyesféle veszély. - Leguggoltam az uborkasor mellé. - Miről szeretnél beszélni? - kérdeztem, miközben a zöld szépségeket válogattam.
- Mmm. Nem tudom, hol kezdjem. Először is, köszönöm, az banda nevében is, hogy eljöhettünk. Nagyon... Sokat segítettél vele. - Erre a mondatra felkaptam a fejem. Mi lehetett a másik lehetőség?
- Mit értesz ezalatt? Hogy segítettem ezzel?
- Mielőtt elkezdődött volna a túrnénk, a főnök bejelentette, hogy szeretne egy ajándékot adni nekünk, a csapatnak: egy kirándulást, ami abból állna, hogy minden tag családját meglepjük egy látogatással. Ez azelőtt volt, hogy az idelátogatás egyáltalán felmerült.
- Ez csodálatos! Rég találkoztatok már a családjaitokkal... - mosolyogtam fel rá. Igen, még mindig zöldségeztem.
- Még egy ideig nem is fogunk.
- De hisz az előbb mondtad, hogy mindenkihez elmentek... - Értetlenül néztem rá.
- Ez egy kicsit hosszabb, és fájdalmasabb történet annál, hogy állva meséljem el.
Lehuppant a földre mellém, majd belekezdett a mesélésbe.
- Gondolhatod, mennyire megörültünk, amikor meghallottuk a tervet. Rég nem találkoztunk a szüleinkkel, és nagyon hiányoznak már mindőnknek. Örömünkben hatalmas ölelésben részesítettük Bang Sihyuk-ot. Majd' megfojtottuk szegényt. - nevetett. - Viszont volt valaki, aki nem ujjongott velünk...
- Yoongi oppa... - motyogtam fájdalmasan.
- Igen. Yoongi. Na, nem mintha ő nem szeretne találkozni a családjával, mert szeretne, csak... A kapcsolat nem a legjobb köztük. Az előző hónapban összevesztek, azt mondták neki, hogy haza se tegye többé a lábát meg ilyenek. - Ahogy mesélt, éreztem a könnyeim lassú csordogálását az arcomon. Aztán elkezdtem sírni. Fájdalmas azt hallani, hogy a biasom ilyeneken kell keresztül menjen... Nem értettem a szüleit. Tehetséges, nagyszerű ember, akit sokan szeretnek, aki csodálatos dolgokat alkot, olyan szövegeket ír, amelyek sokunkat bátorítanak, lelkesítenek és olyan érzést keltenek bennünk, mintha rólunk szólnának. Hogy nem vagyunk egyedül az érzéseinkkel. Nem értem, hogy a szülei miért nem értik meg őt...
- Nem akartalak megsírgatni. - szólt halkan a mellettem ülő fiú.
- Nem a te hibád. Ez a téma mindig is érzékenyen érintett, mivel Yoongi oppáról van szó... Sajnálom, hogy félbeszakítottalak. Mondd tovább.
- Szóval, amikor észrevettük, hogy ő a fal melett ülve figyel minket, az arcán fájdalmas mosollyal, belénkfagyott a nevetés. Hosszú beszélgetés következett, és arra jutottunk, hogy nélküle mi sem megyünk a látogatásra. - Itt megint sírni kezdtem, mert annyira szeretem a köztük lévő szoros kapcsolatot. Olyan gyönyörű ez a barátság! Tudom, sokan shippelik őket, meg miegymás, de számomra az ő ragaszkodásuk egyenlő a testvéri szeretettel. Ezért (is) ők a kedvenceim.
- Te mindig ilyen sírós vagy? - kérdezte mosolygós hangon Namjoon.
- Sokszor... Bocsi, megint. - töröltem meg az arcomat a pulcsim ujjával.
- Semmi baj. Aranyos, hogy ilyen együttérző vagy. - Végig simított a hajamon, majd folytatta. - Ezután jött az ötlet, hogy meg kellene látogatnunk téged, mint a személyes kedvenc reklámunk készítőjét. Amúgy is meg akartunk lepni valamivel, de ez remek megoldásnak tűnt minden akkori problémánkra. Kikapcsolódtunk a megszokott rutinból, feltöltődtünk energiával, igazán szép emlékeket szereztünk, és nem utolsó sorban megismertünk téged, titeket. Számomra ez a hely olyan, mintha otthon lennék. A családod nagyon befogadó volt velünk, pedig számukra aztán tényleg idegenek vagyunk. Mindőnknek jót tett ez a hét, de főleg Sugának. Még sosem láttam ilyen felszabadultnak és boldognak. Se ilyen szerelmesnek.
Elkapott egy köhögő roham, de olyan erős, hogy majd' megfulladtam.
- Á, szóval bevallotta neked. - nevetett fel Rap Monster, miközben megütögette a hátamat.
- I-ighen. - A fejem vörös volt, és nem csak a köhögéstől. Most komolyan, hogy tudják ezek a srácok ilyen lazán megkérdezni, hogy hogy áll a szerelmi életem?!
- És? Akkor együtt vagytok? - vigyorgott rám lelkesen.
- Nem...
- Nem?!
- Nem.
- De hát...? Miért? Hogyan? Ez biztos? Végleges? Pedig annyira szurkoltunk nektek! A koncert óta biztosak voltunk benne, hogy a héten ti egymásra találtok... Suga annyit beszélt rólad, amióta láttuk a reklámodat!
*Tényleg így lenne? Örülnének nekünk?*
- Azt mondod, hogy ti nem bánnátok? - kérdeztem, miközben egy fűcsomót tépkedtem. Erről eszembe jutott, hogy meg kell kapáljam a zöldségeket.
- Naná, hogy nem! Sőt! Ez lenne a legeslegjobb dolog, ami történhetne, mert Yoongi-t boldoggá tenné. És ha ő boldog, az egész banda boldog. Mert egy család vagyunk. - Itt tartott egy kis szünetet. Az arcáról sütött az őszinteség. - Tehát szedd össze magad, és változtasd meg a döntésed! - bökte meg a vállam, majd feltápászkodott, és rámmosolygott. - Ne hagyd, hogy a hírnév megijesszen. Szüksége van rád. - Azzal megfordult, és elsétált a ház felé. Hirtelen visszanéztt, majd kacsintva annyit mondott. - Megéheztem ennyi bölcselkedésben. Ajánlom, hogy finom legyen a reggeli!

Az omurice ínycsiklandó illata egy-kettő kicsalogatott mindenkit a takarója alól. Kivéve Fabellát, aki, mint egy burrito, a takarójába burkolózva ült az asztalhoz, és Yoongit, aki nem jött le a szobatársaival együtt. Jungkook pillantását elkapva próbáltam a "Hol van?" kérdést telepatikusan megüzenni neki, és úgy tűnt, sikerrel jártam, mert a maknae a háló felé biccentett.
- Köszönjük a finom ételt! - kiáltották az asztalnál ülők, majd az ételre vetették magukat.

Gondolom, kitaláljátok, hogy mit tettem ezután.
Pontosan.

A szobaajtó előtt megtorpantam. A fejemet megint elárasztották az aggodalmak, és már majdnem megfutamodtam, amikor nyílott az ajtó, és nem volt más választásom, szembe kelett nézzek Yoongival.
Nagyon fáradtnak tűnt. Az arca elcsigázott, tekintetében fájdalom és szomorúság volt, és a pillanattól, mikor meglátott, egy halvány reménysugár is megvillant benne. Nem szóltam semmit, csak átöleltem, mire ő a váratlan mozdulattól hátrahőkölt, de aztán egy pillanat mulva már a karjaiban voltam. Úgy éreztem magam, mint amikor egy hosszú távollét után hazaérkezek. Hazaértem. Megtaláltam a helyem. Tudom, giccses ilyet mondani, de tökéletesen beleillettem a karjaiba. A fejem a mellkasán, a fiú arca a nyakam és a vállam találkozási pontjába fúrva, és mindketten úgy szorítottuk a másikat, mintha nem lenne holnap. Az arcomat könnyek áztatták, és nem bírtam abbahagyni a zokogást. Noha Yoongi arcát nem láttam, de éreztem, hogy ő is sír, és ez megrémített. Mit tettem ezzel a fiúval, aki mindig erős, aki nagyon ritkán enged az érzelmeinek?
- Sajnálom... Sajnálom... - sírtam a pólójába.
- Én sajnálom, hogy nem mentem utánad tegnap este... Hiba volt...

Hosszú ideig álltunk ott, az ajtóban, egymást ölelve, és hagytuk, hogy minden kijöjjön belőlünk. Nem beszéltünk, de akkor még nem is volt szükség rá.
Végül én húzódtam el hamarabb, és az arcomon végig húzva a pulcsim újját, beszélni kezdtem.
- Sajnálom, hogy nemet mondtam... Megijjedtem... Nem voltam erre felkészülve... Meg erre nem is lehetett... De ez nem mentség arra, hogy ekkora fájdalmat okoztam neked. Sajnálom... - suttogtam alíg hallhatóan, a könnyeimmel küzködve.
- Sss, ne sírj...! - Felemelte az állam, és végig simított az arcomon. - Nem te okoztál fájdalmat, én tettem magammal. Utálom, hogy nem hallgattam, pedig tudom, hogy két nap múlva hazamegyünk, és megint olyan távol leszel. Utálom, hogy ismert vagyok, hogy ha bárkivel is találkozok, azt hamarosan mindenki tudja... Utálom, hogy nem maradhatok itt veled. Utálom, hogy kiborítottalak... Utálom... - A szájára tettem az ujjam, ezzel megálítva az önvádolásban.
- Ne utáld magad. Kérlek... - néztem fel rá, bele azokba a gyönyörű szemekbe. Körülöttünk minden mintha eltűnt volna, és csak mi maradtunk.
- Megcsókolhatlak? - suttogta pár centire az arcomtól. Nem jött ki hang a számon, így csak becsuktam a szemem, és közelebb emeltem az arcom. Egy pillanattal később megéreztem az ajkait az enyémeken. Nem volt nagy csók, semmi nyelv, semmi vadság, ajkaink épp csak érintették egymást, de tökéletes volt. Két olyan ember csókja, akik szeretik és féltik a másikat. Akik számára még teljesen új ez a helyzet, és nem akarnak semmit elsietni. A tökéletes első csók. Semmi követelőzés, semmi elvárás. Tökéletes pillanat volt.

Nem nyitottam ki azonnal a szemem, élveztem, ahogy Suga forró lehellete az arcomat simogatja, és ahogy a hüvelykujját végighúzza az alsó ajkamon.
- Tegnap elengedtelek, de többé nem teszem. Szükségem van rád, Deák Tekla. - suttogta lágyan az ajkaimra, majd leengedte a balját, és összefonta az ujjainkat.
- Nekem méginkább szükségem van rád, Min Yoongi. - suttogtam vissza, aztán kinyitottam a szemeimet, azt kívánva, hogy sose érjen véget az a nap.

Jujci, elolvadtam írás közben. :)))
Sajnálom, hogy nem hoztam hamarább a részt, de annyira kifacsar az iskola, hogy se erőm, se kedvem nincs írni...
Kárpótlásul viszont itt egy extra hosszú rész, és remélem, hogy mihamarabb folytatni tudom. :)
Tetszett? Nyomd meg a kicsi csillagot, írj egy hozzászólást, nem kerül semmibe, de nekem nagyon is sokat jelent. ^^

Pussz, 미리 🐼