Isabella szemszöge:

Tönkretettnek éreztem magam.

Körülöttem mindenki befejezte a harcot, talán végre megértették a szavaimat, hogy ez a harc teljesen felesleges.

Még mindig sírtam, sírtam apámért és sírtam Liamért. Egyikük sem érdemelte meg a halált. Liam egy csodálatos ember volt, az egyik legjobb, akit ismertem.

És az apám... tudom, hogy borzalmas dolgokat tett, de akkor is az apám. Egy ember volt, akit átvert a világ, a vágyai és a céljai uralkodtak el rajta és vezették őt el a halálig. 

Túl sok ember meghalt. Körülbelül négyszáz halott feküdt a palota udvarán, minden véres volt.

Összeszorítottam a számat és próbáltam visszatartani a könnyeimet, de nem sikerült. A sós cseppek továbbra is végiggördültek az arcomon, a látásom homályos volt miközben apám halott testét néztem. 

A folyamatosan csordogáló vére kezdte befogni a ruháját, a szép fehér ruha bordóvá változott.

Megfordulva láttam, ahogy Niall Liam mellett térdelve zokog, mellette Louis és Zayn állt, akik percenként emelték fel kezeiket, hogy letöröljék könnyeiket és erősnek tűnjenek. Láttam, ahogyan remeg a válluk, miközben barátjukat nézték, aki az életét áldozta, hogy megmentse a királyt.

Tovább fordulva Harryt pillantottam meg, aki még mindig szomorúan nézett rám. "Bella, én..." kezdte, de én megráztam fejem, ezzel elhallgattatva őt.

"Az összes ember Harry. Az összes ember helyett pont neked kellett lenned!" sikítottam. 

"Azt hittem meg fog ölni téged. Nem tudtam mi történik." suttogta, közben éreztem, hogy a szívem ketté törött.

"Az egyetlen ember, akit nem akartam, hogy megölje az apám, az te voltál. Ezt elmondtam neked! Mégis megölted. Megölted az apámat!" nyafogtam, mire Harry a kezét vállamra simítottam, de túl dühös és szomorú voltam, ezért leráztam azt magamról. 

"A pózából ítélve azt hittem le akar rád sújtani a kardjával Bella. Azt hittem, hogy meg fog ölni téged. Én nem tudhattam, hogy nem." próbálkozott, de megráztam a fejemet.

"Csak menj. Kérlek, hagyj egyedül most egy kicsit. Menj a barátaidhoz, nekik nagyobb szükségük van rád." felsóhajtott, s kezét lecsúsztatva vállamról, hallottam lépteit távolodni. 

Arcomat kezeimbe temettem és zokogni kezdtem.

A ruháim teljesen eláztak, az esőtől a vizes hajam az arcomra tapadt. El akartam menni innen, akárhová, csak ne itt legyek.

A Liammel és apámmal közös emlékek elárasztották a fejemet és a bennem lévő feszültség csak nőtt és nőtt. Mindent újra akartam kezdeni. 

"Miért nem mehetünk vissza? Miért nem mehet minden vissza?" kérdeztem saját magamtól, a hangom rekedt volt a kiszáradt torkom miatt. Felnézve az égre lehunytam szemeimet, és hagytam hogy az eső eláztassa az arcomat.

Eső... talán az ég is sír. Még Isten is minket sirat most.

Óráknak tűnő percek után az eső elállni látszott, s hallottam hogy valaki felém tart. Először azt hittem Harry az, de ahogy közeledett, rájöttem, hogy Edward király volt az. 

"Sajnálom Isabella." suttogta, mire én csak a földre néztem, nem akartam semmit sem mondani. "Tudom, hogy Harryt okolod a halála miatt, de kérlek ne tedd. Harry már fel volt bosszantva Liam halála miatt. Nem tudja elviselni még a te elutasításod és apád halálának is a súlyát a vállain."

"Miért pont ő? Annyi ember közül miért pont Harrynek kellett lennie?" kérdeztem, de a király csak a fejét rázta.

"Nem tudom. Én nem válaszolhatom ezt neked meg Isabella. Ő csak szeretett volna megvédeni téged." 

"Már vége. A halálával végződött. Azt hiszem ezt ő is tudja." mondta Edward nagyot sóhajtva.

Egy szót sem szólt többet, egyedül hagyott engem a csendben. De a csend nem tartott sokáig, Edward hangja hasított a levegőbe.

"Mindenki!" kiáltott fel, mindenki rá figyelt. Néhány ember elveszettnek tűnt és nem tudta mi tévő legyen, mások olyan letörtek voltak, mint én. 

"Ez a harc véget ért. Már azelőtt be kellett volna fejeződnie, mielőtt elkezdődhetett volna, de sajnos nem voltunk ilyen szerencsések. Sok emberünk meghalt a minap, és ez az este egy rendkívül szomorú este a mi királyságunkban. Elvesztettük az idegeneket, az ismerősöket és a barátokat is." mondta, egyre nehezebbé vált, hogy levegőt vegyek. 

"De hősként haltak meg. Legyen ez egy lecke mindenki számára! Egy királyságon belüli harc jelentéktelen, csak testvérek ölik egymást. De most, ezek után, próbáljunk meg túllépni ezeken a borzalmakon. Egy tragédia lesz ez a történelmünkben, az országunk múltjában, és sosem fogjuk elfelejteni mit is okozott nekünk." folytatta, én pedig újra elsírtam magamat. 

"Újra fel kell építenünk a királyságunkat. Hogy ezt elkezdhessük, mindenki segítségére szükségem van. Minden életben maradt emberre szükségem van, hogy ezt a palota udvart feltakarítsuk, hogy ne testvéreink vérében fürdőzzön, és hogy eltemessük az itt elhunytakat, hogy tudják, hogy szeretetben éltek és hogy sosem lesznek elfeledve. Ezek után már csak erősebbek lehetünk." fejezte be, az emberek egyetértően éljenezni kezdtek. 

Az emberek egymás felé fordultak, néhányan sírtak, mások csak szomorúak voltak. Emberek ölelték át egymást, majd fordultak újabb társaikhoz. 

Liamre néztem, akit még mindig körbevett a másik négy fiú. Többé már nem sírtak, de a könnyek még ott voltak szemeik sarkában, kivéve Harryében. Sajnálom.

"Ez miattam van." suttogtam, lepillantva a földre. Senki sem halt volna meg, ha nem akaratoskodom ismét apám ellen. Egész életemben ellene harcoltam, és minden egyes harcunk után csak hűvösebb lett.

Talán én vagyok itt a probléma. Miattam vesztette el a józanságát. 

Felkelve a térdeimről a lábaimat gyengének és fáradtnak éreztem, mintha bármelyik percben összeeshetnék. Harry még mindig engem figyelt. Felé kezdtem sétálni, de ő azonnal megindult felém és félúton találkoztunk. 

Egy másodperc alatt dereka köré fontam karjaimat, arcomat mellkasába temettem. Az ő karjai is körém fonódtak és szorosan tartott magához közel, a fejét az enyém tetejére tette.

"Nagyon sajnálom Harry. Minden az én hibám." motyogtam, de ő a fejét rázta. 

"Nem a te hibád. Nem a tiéd." suttogta, de én csak az elnézéskérésemet voltam képes folytatni. 

"Sajnálom. Nem akartalak téged okolni. Csak nem akartam, hogy megöld őt." suttogtam, mire ő felsóhajtott. Egy könnycsepp landolt az arcomon, felpillantva alig hittem a szemeimnek. Harry arcát tényleg könnyek áztatták, zöld szemei szomorúan csillogtak a könnyektől.

"Nagyon sajnálom Isabella. Én tényleg nagyon sajnálom."