Isabella szemszöge:

Lassan keltem fel, sokat pislogtam az arcomba csapódó fénymennyiség miatt. Kezemet arcomhoz kaptam, próbáltam kideríteni, mi próbál megvakítani ennyire. A nap sütött be a rácsozott tömlöcablakunkon egyenesen az arcunkra. 

Félre pillantva láttam, hogy Harry még mindig alszik a földön, a nap őt nem érte annyira, mint engem. Kiengedve egy sóhajt megfogtam vállát és enyhén rázni kezdtem. 

"Harry." suttogtam, arcára egy apró grimasz szökött, míg ki nem nyitotta a szemeit és pislogott párszor, aztán gyorsan felült. Én is felültem, Harry zavarodottan nézelődött körbe-körbe, amíg le nem esett neki, hogy hol is vagyunk. 

"Megérkeztünk már?" kérdezte álmosan, amitől akaratlanul is kuncogni kezdtem. 

"Kétlem, még mindig ebben a tömlöcben vagyunk." magyaráztam, de ő csak elmosolyodott. 

"Csak nem szarkasztikus kedvedben vagy ma reggel?" kérdezte, mire bólintottam. 

"Nos, nem igazán tudom." Jó ideig aludtunk, fogalmam sincs merre járunk, hogy őszinte legyek." mondtam, most ő bólintott. 

"Bárcsak megkérdezhetnénk valakit." motyogta, nekem pedig ötletem támadt. 

"Miért nem nézünk ki helyette az ablakon? Ha látunk szárazföldet, akkor már biztosan a közelben vagyunk." ajánlottam, Harry csak bólintott. 

Felálltam és az ablakhoz lépkedtem, kinézve rajta először semmit sem láttam a nap fényes sugaraitól. Mikor végre tisztán láttam, zihálni kezdtem. Mennyi ideig aludtunk?

"Mi az?" kérdezte Harry idegesen, rajtakapva az ideges zihálásomon. 

"Itt vagyunk. A kikötő már nagyon közel van." a hangom elcsuklott, miközben végignéztem az ismerős épületeken, hajókon, házakon és kikötőkön, sokkal közelebb voltunk, mint gondoltam. 

"Viccelsz velem." hitetlenkedett Harry és szitkozódni kezdett, aggódva fordultam felé. 

"Harry, nem tudom mit tegyünk." mondtam rettegve, lehunyva szemeit próbált gondolkodni. 

"Semmit sem tehetsz Bella. A sors az sors, nem változtathatsz rajta. Egyszerűen csak el kell fogadnunk." motyogta, kezem arcán csattant. Szemei nagyra nyíltak a meglepődöttségtől és mérges arccal tekintett újra felém. 

"Ne beszélj úgy, mintha feladtad volna! Ha te feladod, nekem mit kellene tennem?" kérdeztem nyersen, Harry még mindig csak meglepetten pislogott. "Nem adhatod fel Harry. Nem. Sok mindent elvesztettünk, de ez nem jelenti azt, hogy fel kell adnunk!" mondtam, Harry kezeit a vállaimra helyezte. 

"Semmit sem tehetsz értem. Nem adtam fel, csak próbálom elmondani neked, hogy mi fog történni." magyarázta és én szomorúan jártattam szemeimet arcán. 

"A két dolog ugyanaz Harry." suttogtam és Harry gyengéden mosolygott rám. 

"Már mondtam neked korábban, hogy előbb vagy utóbb szembe kell néznem a dolgokkal. Ne aggódj, minden rendben lesz." lehajtottam fejemet, majd csak akkor néztem újra fel, mikor lépteket hallottam. 

A parancsnok sétált felénk háta mögött két őrrel, arca zord volt. "Vigyétek ki őket, de láncoljátok őket meg, hogy ne tudjanak elszökni." parancsolta, a két őr lassan kinyitotta a tömlöcünk kapuját. 

Az őrök először Harryt ragadták meg és gyorsan, szorosan megláncolták a kezeit, amitől összerezzent. Tettem egy lépést felé, de a láncok az én kezeimre is rákerültek, aminek hidegségétől a hideg is kirázott. 

"Ne mozdulj." figyelmeztetett az őr. 

Engem is megláncoltak, de cseppet sem olyan durva bánásmóddal, mint Harryt. Sejtéseim szerint ez azért volt, mert én a kormányzó lánya voltam. 

A lépcsőn keresztül fellökdöstek minket a fedélzetre, majd onnan le a kikötőbe. A szívem kalapálni kezdett, ahogy megláttam a házunkat. Ott állt, közel a parthoz, ahogy mindig is volt, de valami változott. 

A látványától már nem öntött el az a meleg érzés, ami korábban. Eszembe jutottak a borzalmas emlékeim, amik ott történtek, s ezek hatalmas súlyként telepedtek a szívemre. Nem akarok visszamenni! Nem akarok!

A félelemtől enyhén rázkódott a testem, útközben végig magamon éreztem Harry nyugtalan tekintetét. A parancsnok a házunkhoz vezetett minket és gyengén bekopogott az ajtón, majd a válaszra várt. 

Az ajtó kinyílt, felfedve Darlat, a régi szobalányomat. Amikor meglátott engem szemei nagyra nyíltak és rögtön ölelésébe húzott, de tekintete zavarodott lett a parancsnokra és az őrökre pillantva. 

"Isabella kedvesem! Újra itt vagy!" sírta el magát, én pedig csak egy mosolyt erőltettem az arcomra, megölelni nem tudtam őt, a kezeim meg voltak láncolva. Ő is észrevette a láncokat, majd percek elteltével realizálta a helyzetet. 

"Kedvesem..." suttogta szomorúan, s félreállt az ajtóból, hogy beengedjen minket. "A kormányzó a hátsó szobában van. Már várta az érkezésüket." mondta, a parancsnok megköszönte neki és elindult apámhoz, a két őr velünk együtt követte őket. 

A szívem hevesen vert, miközben egyre közelebb értünk az ajtóhoz, az aggodalmat Harry arcán is fel tudtam fedezni. Valószínűleg ő is ugyan olyan ideges, mint én... de talán én még nála is jobban. Valamit meg kell tennem. Talán meg tudom győzni apámat, hogy adja meg Harrynek a találkozóját a királlyal... engem pedig engedjen szabadon a markából. Reménytelen...

Kiszakadtam a gondolataimból mikor a parancsnok bekopogott az ajtón, a faajtó volt az egyetlen dolog, ami elválasztott apámtól. 

"Gyere be."

A parancsnok kinyitotta az ajtót, s megláttam apám ismerős arcát. Asztala mögött ült, kezeivel felkönyökölt az asztalra, arca hűvös volt. 

"Isabella, visszatértél." mondta nagy mosollyal. Pontosan tudom, mennyire hamis mosoly is ez... Csak bámultam őt, nem mosolyogtam vagy válaszoltam neki. Kínos csend telepedett ránk, csak az őrök toporogtak mögöttünk kényelmetlen egyenruhájukban. 

"Látom teljesítetted a feladatod. Örülök, hogy visszahoztad a lányomat." apám egy zsákot dobott az asztalra, amit a parancsnok el is vett. "Ahogy ígértem, itt a jutalmad." mondta, a parancsnok boldogan vette magához az aranyat. 

"Velem hagyhatod ezt a kettőt, beszédem van velük." mondta apám és a parancsnok bólintott, ő és a két őr elhagyta a szobát, még az ajtót is becsukták maguk után. 

Apám felállt a székéből és elém sétálva sötét mosollyal nézett rám. "Annyira örülök, hogy visszatértél Isabella. Most már elmehetünk a királyhoz és férjhez adhatunk, ahogy elterveztük." szemeimet forgattam. 

"Nem fogok férjhez menni." düh csillant meg szemeiben. 

"Oly sok baj árán visszaszereztelek ezektől a nyomorultaktól, és te ellenkezel velem?" morogta.

"Nem nyomorultak! Ők mind sokkal jobbak, mint te! Nem érdekel mit mondasz apa. Nem birtokolhatod az életemet, azt nekem kell élnem." apám hirtelen leszedte rólam a láncokat, zihálva estem a padlóra. Harry tette egy lépést apám felé, de kérlelő tekintetemmel megállítottam őt. 

"Bolond lány, neked nincs saját életed. Nem fogsz szégyent hozni a Perkins névre." mondta apám könyörtelenül, könnyes szemekkel néztem fel rá. 

"És ami téged illet..." fordult apám Harry felé, aki dühösen méregette őt. "Te..." állt meg apám, Harry arcára mosoly ült ki. 

"Mi a probléma?" kérdezte Harry, apám megrázta a fejét. 

"Semmi." vágta rá gyorsan. "A találkozód a királlyal meg van tiltva." Harry szemeit forgatta és összeszorította fogait. "A király egyébként beleegyezett, de én nem gondolom úgy, hogy megérdemled. Már elterveztem az ítéletedet." mondta.

"Rohadék." motyogta Harry, mire apám lendítette kezét Harry felé, hogy megüsse, de én meglöktem a lábait, amitől oldalra botlott. Gyorsan felálltam és Harry elé álltam, aki döbbenten figyelt engem. 

"Hagynod kell, hogy találkozzon a királlyal." apám bosszúsan nézett rám. 

"Tudd, hogy hol a helyed lányom! Te nem parancsolgatsz nekem!" vágott tarkón, amitől a földre estem. 

Összerezzentem, láttam amint Harry gyomron rúgta apámat, aki ettől az asztalára esett. "Ha még egyszer hozzáérsz, megöllek." fenyegette meg, apám az asztalfiókjából előhúzott egy fegyvert és Harry fejéhez szegezte. 

"Hogy képzelted ezt, fiam? Mikor már még egy napot sem fogsz megélni!" szemeim nagyra nőttek. 

"Ne lődd le!" kiáltottam, apám sötéten mosolygott. 

"Oh, nem lövöm le. Ahogy már korábban is mondtam, már ítéletet hoztam a kalóznak." óvatosan megkerülte Harryt és kinyitotta az ajtót. Kikiabált a két őrnek, akik azonnal bejöttek a szobába. 

"Vegyétek őrizetbe a lányommal együtt." parancsolt apám. Mit művel? "Hogy mi az ítélet?" nézett Harryre, akit a két őr már lefogott. "Fel fognak akasztani." a szívem leállt, ezt nem teheti. "És mivel te ennyire érdeklődsz felé..." nevetett fel. 

"Az első sorból nézheted végig a műsort."