J I M I N

Alig vártam, hogy véget érjen a fellépésem és hazamehessek végre aludni, még ha csak pár órát is tudnék, nekem az is tökéletes lenne. Délben ettem utoljára, amikor Jungkookkal mentem el ebédelni az egy órás szünetünkben. Már két hete dolgozom neki és eddig minden a legnagyobb rendben azon kívül, hogy folyamatosan ugráltat és sosem várja, amíg befejezem a munkám, szinte azonnal kiadja a következő "parancsot". Fárasztó munka, de mindent megteszek azért, hogy véglegesen a tikárja legyek.

Az igazat megvallva nem is szerettem volna több ételt a gyomromba küldeni, ugyanis a napokban észrevettem, hogy mennyire elhanyagoltam a testemet. A tabletták csak nőiesítenek, de ettől még nem fogyok le, ezért próbáltam meg sokkal kevesebbszer enni vagy, ha mégis eszem, egy idő után amúgy is elérem, hogy kihányjam.

Egyelőre azon voltam, hogy ne a színpadon rendezzek extra jelnetet, ahogy összeesek az éhségtől és fáradtságtól. A rúdat minden erőmmel szorítottam és azon voltam, hogy az utolsó percig se engedjem el, mert éreztem, hogy abban a pillanatban összeesnék. A közönség hangját mintha a víz alól hallottam volna és forgott velem a terem. A lábaim remegtek, akár a kocsonya és szaporán vettem a levegőt, miközben töbször is nyeltem egy aprót, ezzel visszaűzve az ebédet a helyére.

Épp, hogy megállt a zene és elhúzták a függönyöket, abban a percben hagyta el lábaimat az erő. Nagyot estem volna, ha nem kap el valaki hirtelen, szorosan a karjaiba zárva. Félig lehunyt szemeimmel néztem fel a férfira, aki tulajdonképpen Namjoon volt, a főnököm. Besegített az öltözőbe, majd egy pohár vizet nyomott a kezembe, amit elutasítottam, ugyanis még mindig hányingerem volt és biztos voltam benne, hogy ha megiszom a vizet, akkor azonnal kihánynék mindent, ami a gyomromat rontja.

- Ez így nem lesz jó, Jimin! - hajolt hozzám közelebb, szemei aggódóan vizslattak engem. - Összeestél a színpadon! Mondd, hogy nem tértél vissza a régebbi szokásodhoz!

Fejemet lehajtva pillantottam cipőmre, amit most érdekesbbnek tartottam a válasz adásnál. Képtelen voltam hazudni, de mégsem volt bátorságom elmondani az igazságot. Ujjaimat tördeltem és próbáltam nem elsírni magam, ami sikertelennek bizonyult, miután elhagyta egy könnycsepp a szememet. Éreztem, ahogy végigszántja az arcom, egészen a nyakamig, ami más helyzetben csiklandozna, de most egy pillanatra sem érdekelt. Szipogva töröltem meg erőszakosan a szemeim és továbbra is a cipőm vagy Namjoon cipőjét néztem.

- Nézz rám, Jiminie - kérte lágy hanggal, mire bizonytalanul néztem szemeibe, de szinte azonnal elkaptam róla tekintetem. Namjoon az államnál fogva húzta vissza a fejem, hogy azért is a szemeibe nézzek.

Végül beadtam a derekam, ugyanis a főnököm jóval erősebb és makacsabb volt nálam.

- Semmi baj - ahogy Namjoon megérintette a vállam, még több könnycsepp keletkezett, ezzel eláztatva az arcomat. - Nem haragszom rád, Jimin. Aggódom érted, úgy mint a több táncosért. Tudom jól, hogy nem könnyű ezzel a munkával élni és azt is tudom, hogy sosem tudtál magadnak megfelelni. De had mondjak valamit, meghallgatsz?

Aprót bólintottam, majd alsó ajkamat beharapva szipogtam még egyet és végig csendben hallgattam, amit Namjoon mondani kezdett.

- Ne gondold azt, hogy más jobb nálad. Senki sem tökéletes és ez rád is vonatkozik. Minden embernek van egy hibája, nincs olyan, akinek minden klappolna az életében. Igen, nehéz ez a munka és nagyon sok lelki- és életerő kell ahhoz, hogy végig kibírd ezt az egészet, de kérlek, sőt könyörgöm, hogy ne tedd ezt magaddal! - szorította meg vállamat, mire szemeimet összeszorítva préseltem ki még tőbb könnycseppet. - Nem vagy kövér, nem vagy csúnya, nem vagy tehetségtelen! Tudod, miért van ennyi vendégünk? - kérdezte hirtelen a saját szavába vágva, mire szemeibe pillantva ingattam meg a fejem. - Miattad! Te miattad él még ez a bár, mert annyian szeretnek téged! Mert tetszik nekik az, amit csinálsz! Nem szeretném, hogy ismét megtörténjen veled az, ami pár évvel ezelőtt is. Borzalmas volt az az este és el sem tudom képzelni, hogy te miken mentél akkor keresztül. De most már itt lenne az ideje annak, hogy elfogadd önmagad! Szeresd önmagad! Nem számít, ki vagy és honnan jöttél, hogy ki voltál régen és ki vagy most. Szeresd önmagad, mert ha ezt nem teszed meg, akkor sosem lehet könnyű és boldog életed!

Egyetlen egy szót sem tudtam ajkaim között kipréselni. Már Namjoon beszéde közben kezdtem el sírni, de ahogy befejezte a mondani valóját, szinte azonnal pattant el bennem valami, amitől hangos zokogásba kezdtem. Előre görnyedve támaszkodtam meg térdeimen, hogy arcomat tenyereimbe temessem és úgy sírjak tovább. Namjoon óvatosan magához húzott, hogy karjaiba zárva ölelhessen addig, míg le nem nyugszom.

Ez volt az első alkalom, amikor a főnököm száját ilyen szavak hagyták el. Mindig is rendes volt az alkalmazottaival és bármiben segített nekünk, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyet mond nekem. Rettenetesen jól esett és bár nem győzött meg azzal, hogy nem vagyok csúnya, de attól még nagyon megható volt és emiatt sírtam több, mint tíz percen át.

- Most pedig ideje hazamenned, én pedig elviszlek, rendben? - törölte le a könnyeimet. - Ha átöltöztél, gyere ki!

- Jó - válaszoltam rekedtes hangon a sírástól.

Megvártam, míg Namjoon kimegy és csak aztán öltöztem át. A főnököm hazavitt engem, ezért pedig nagyon hálás voltam. Komótos léptekkel jutottam fel a lakásom ajtajáig, majd nagy nehezen, de kinyitottam azt. Nem volt erőm átöltözni, sem letuhanyozni, emiatt pedig mocskosan feküdtem be az ágyba, de abban a pillanatban a legkevésbé sem érdekelt. Szinte azonnal elaludtam, köszönhetően a sírásomnak, ami miatt feldagadtak a szemeim, követelve a pihentetésük.

J U N G K O O K

Nagyot ásítva ültem fel az ágyban. Álmos voltam és alig tudtam nyitva tartani a szemeimet, de muszáj volt elkezdenem a napot. Szívesebben feküdtem volna egész nap az ágyban, hogy aludjak és Borammal faglalkozzak. Fejemet vakarva szálltam ki az ágyból, hogy papucsmba bújtatott lábaimat lépésre bírjam. Miután elvégeztem a reggeli teendőim, lementem a konyhába, hogy megetessem Boramot, aztán bekapcsoltam a kávéfőzőt.

Miután kész lett a kávé és a kedvenc bögrémbe öntöttem a fekete nedűt, leültem az asztalhoz, hogy elfogyasszam, miközben a reggeli híreket olvastam a telefonomon.

- Ígérd meg apunak, hogy jó kislány leszel! - fogtam közre Boram fejét, másik kezemmel pedig a füle mögötti részt simogattam, amit nagyon szeretett.

Megvártam, amíg végig nyalja az arcom, majd a feje búbjára adtam egy búcsú puszit és csak azután léptem ki a házból. Felvettem egy nőt, aki délben mindig eljön, hogy megetesse a kutyámat, amíg én a munkában vagyok, ezért hagyom itt minden nap, bár kissé nyugodt szívvel, de attól még ez nem biztosítja azt, hogy ne történjen valami rossz, amire jobb, ha nem gondolok..

Szinte minden percben ásítanom kellett egyet, emiatt pedig még több kávét ittam. Pontban nyolckor nyílt az irodám ajtaja, ezzel szemeim elé tárva Jimint. Halvány mosolyom hamar lehervadt arcomról, amikor megláttam karikás szemeit és cserepes ajkait. A fiú végig lehajtott fejjel sétalt elém, majd meghajolt és ugyanolysn lassú léptekkel indult el az asztalához, ahova szinté lassan ült le. Amikor a monitor képernyője megvilágította Jimin arcát, a szám tátva maradt a döbbenettől.

Miért ilyen vörösek és duzzadtak a szemei? Miért cserepesek az ajkai és miért esett be egy teljes nap alatt az arca? Nem beszélve arról, hogy milyen karikásak is voltak a szemei.

- Jimn, minden rendben? - kérdeztem tőle, ám válasz nem érkezett, ugyanis tekintetèt mélyen a képernyőre szegezte. - Jimin! - szólítottam újból, de most sem kaptam választ, ezért mellé sétáltam, majd kezemet a vállára helyeztem. Ijedtében megugrott és arrébb húzódott, majd rám plillantva azonnal eleresztett egy kisebb sóhajt. Nem értettem, hogy mi a baja és miért ijedt meg tőlem. - Jól vagy?

- I-igen, uram! - hajolt meg kissé, majd ismét a gép felé fordított a fejét.

Szűkszavú volt és komoly, méghozzá formálisan beszélt. Sosem láttam még ilyennek. Az elmúlt két hétben folyamatosan mosolygott és nem volt olyan nap, amikor végig csendben volt. Mi történhetett vele? Nem szerettem tovább firtatni a dolgot, nem faggathattam ki az életéről, akármennyire is szerettem volna tudni, hogy mi történt vele.

Visszaültem az asztalomhoz és tovább folytattam a munkát, de tekintetem Jiminen volt. Nem tetszett nekem, hogy ilyen csendes, ugyanis már megszoktam a folytonos fecsegését. Amikor délt ütött az óra, olyan gyorsan pattantam fel a széktől, hogy becsípődött a derekam. Fájdalmasan felnyögtem, majd visszaestem a székre, ennek köszönhetően pedig magamra tereltem Jimin figyelmét. Szinte azonnal kapcsolt és hozzám futott, hogy kimasszírozza belőlem a fájó pontot.

Valójában egregx ügyes keze volt, szinte azonnal meggyógyultam és nem éreztem semmit a fájdalomból.

- Mehetünk ebédelni? - néztem vörös szemeibe, amik felvoltak duzzadva.

Jimin bólintott egy aprót, majd kabátját felvéve várt meg engem, hogy együtt hagyjuk el az épületet.

- Nem mondod el, mi történt? - kérdeztem tőle amikor már mindketten az étteremben voltunk. - Kimerültnel tűnsz - néztem rajta végig és gondolkoztam el azon, Hogy vajon miattam ilyen fáradt, amiért annyit ugráltatom, vagy törtent vele valami előző nap?

Lehetetlen volt megmondani, hogy mi lett vele és rettentően kíváncsi voltam, de nem lehettem tapintatlan. Ha elakarta volna mondani, már rég elmondta volna. Két hét is elég volt, hogy kiismerjem.

- Csak... - sóhajtot gondterhelten, majd kezébe vette a kanalat, hogy megkóstolja az általa rendelt levest. - Nem aludtam jól, ennyi az igazság. - nyilván hazudott.

Mindvégig kerülte a tekintetem és a haját piszkálta, amit akkor csinál, amikor nem mond igazat. Nem hibáztattam érte, ugyanis oka volt arra, hogy nem mondta el és a helyében én se találnék ki mindent a főnöknek az életemről. Minden esetre egy kicsit aggódtam érte és reméltem, hogy másnapra jobban lesz. Szerettem volna újra látni az önfeledt mosolyát.

2020.06.03