HEITA

Tokióról a külföldi emberek mind azt hiszik, hogy milyen szép, tiszta, rendezett, és hogy az emberek itt mind jóságosak a másikhoz. Ám a felszín alatt ott ügyködnek a japán maffia tagjai, a yakuzák, akiknek történelme a 17. századig nyúlik vissza. Régen szerencsejátékosokból és utcai árusokból tevődött össze, ők voltak az akkori yakuzák, majd a második világháború után jött létre még egy csoport, a gengsztereké. Családokba, azon belül pedig klánokba rendeződve éltek az alvilági életben, ahogy az a mai napig is így van.
Van egy család, aminek több tízezer tagja van Japán szerte, és több száz klánt foglal magába. Ennek a családnak én vagyok a vezetője ide s tova tíz éve. Apámat megölték, majd én léptem az úgy mondott trónra 15 éves koromban. Már akkor is a kegyetlenség és az uralkodás volt a specialitásom, apám jó tanító volt, tökéletes vezető és jó apa, amik miatt mérhetetlen tiszteletet éreztem iránta. Még a mai napig is. Én is olyan erős akartam lenni, mint ő, és ez egészen két évvel ezelőttig sikerült is... De vissza a jelenbe.
Kiszálltam a fekete autóból, amivel egészen a temetőig hoztak el, majd körbenéztem. Az utcákon némán üvöltött egyet a szél jelezve, hogy közeleg a tél. A hőmérséklet lecsökkent estefelé járva. Amint megcsapott a jeges szél, a csontomig hatolt a fekete, vastag ballon kabát ellenére, amit fél kézzel jobban összehúztam magamon. Másik kezemben a celofánba csomagolt virágcsokor megrezzent. Vettem egy mély levegőt. Ma van édesapám, az egykori oyabun halálának tizedik évfordulója, ami a mai napig megmozgat bennem valamit, amit szomorúságnak hívnak. Összeszedve minden erőmet, hogy ne remegjen a lábam, elindultam hát sírhelye felé, ami a temető mélyén volt. Egyre közelebb érve a lábam jobban remegni kezdett nem csak a hideg miatt, a torkomban gombócot éreztem, majd mintha valaki fojtogatna és alig kapok levegőt. Ha nem lenne bennem ennyi büszkeség még magam iránt is, itt helyben elsírnám magam.
Elértem apám sírhelyét. Néztem egy ideig, majd letérdeltem és letettem a virágcsokrot. Összetettem kezeimet és imádkozni kezdtem, amit csak reméltem, hogy édesapám meghall. Viszont imámat valami megzavarta.
- Ne játszd a szentfazekat. - a legidegesítőbb hang volt, amit valaha hallottam. A hang, amit hallottam lágy, könnyed lejtésű baritonban szólalt meg. A legidegtépőbb hang, amit két éve hallottam meg ugyanezen a napon. Próbáltam higgadtságomat megőrizni, ami miatt pár másodpercig hezitáltam, majd felálltam és szembefordultam a személlyel.
- Kaito. Milyen kellemetlen meglepetés, hogy itt találkozunk. - a férfi halványan elmosolyodott lenézve rám, és szürke szemében megvillant valami ismeretlen. - Mit keresel itt, te rohadék? - becenevét figyelmen kívül hagyva felmutatott egy szál fehér szegfűt.
- Virágot hoztam apád sírjára. - azt hittem, hogy ez után a mondat után mindjárt képen röhögöm őt.
- Az ellenséges klán volt vezetőjének hoztál virágot? Beverted talán a fejedet?
- A fejem semmilyen károsodást nem szenvedett. Viszont ma van a tizedik évforduló. Ha már ismertem az ellenséget, tiszteljem meg annyival, hogy egy kerek számú évfordulóra hozok neki valamit. Még ha csak ennyit is. - ellépett mellettem és letette a szegfűt az én csokrom mellé, majd összetette kezeit.
- Hihetetlen vagy. - méltatlankodtam és forrt bennem a düh. - Nem elég, hogy a te apád megölte az enyémet, még ez is? - felnézett rám és a mosoly eltűnt róla.
- Egymást ölték meg. Az én apám lelőtte a tiédet, majd a tiéd utolsó erejével fejbe lőtte az enyémet.
- És ahogy látom, ez téged nem nagyon hat meg. - felállt és közelebb lépett hozzám elkapva és erősen a karomat.
- Ne tudd meg mekkora bánatot érzek mindkét vezető, főleg apám iránt. - jobban megszorított erős markával, majd elengedett. Felnéztem a szemeibe. Enyhe dühöt, de annál nagyobb bánatot láttam azokban az ezüst szürke szemekben. Még pár pillanatig némán álltunk egymással szemben, majd ellépett mellettem és a temető kijárata felé vette az irányt. Ahogy haladt előre, szürke kabátjába belekapott a szél és hátra libbentette. Megállt, majd hátranézett rám olyan tekintettel, mintha hívna engem, hogy menjek. De a lábaim földbe gyökereztek és nem mozdultam. Elfordultam tőle apám sírja irányába és ismét letérdeltem, hogy folytassam imámat. Gondoltam - legalábbis reméltem -, hogy ha nem foglalkozok vele, akkor elmegy, én pedig kicsit a nyugalomba burkolózhatok. Nem jött vissza. És amikor felkeltem a sírhely mellől, nem is láttam sehol.
Megcsörrent a telefonom és mint kiderült, az egyik testőröm hívott, aki vár rám az autóban. Mélyet sóhajtva elindultam a temetőből kifelé és beszálltam az autóba, ami már ott várt engem.
Az ablakon kifelé nézegetve elgondolkodtam kicsit... Kaiton.
"Soha életemben nem láttam még olyan arcot vágni. Bárcsak tudnám, hogy mi jár néha a fejében." - sóhajtottam egy nagyot, amire a jobb kezem és egyben a titkárom is, Haru Tadashi is felkapta a fejét.
- Valami nyomasztja Önt, uram? - ránéztem a szemüvegem mögül.
- Nem, semmi. Mi bajom lenne?
- Nyomottnak tűnik, uram. Történt valami a temetőben? - hirtelen beugrott Kaito képe, de gyorsan kivertem a fejemből és egy kis szünet után válaszoltam is.
- Nem, semmi különös, ami miatt aggódni kéne. Csak fáradt vagyok. Nem aludtam sokat az éjjel.
- Értem. Akkor ma pihenje ki magát. Mára nincs semmi olyan beiktatva, amit nem lehetne halasztani. - és ennyiben hagyta a dolgot.
Tovább bámultam a homályban úszó utcákat a sötétített ablaküvegen keresztül. A legtöbb ember hazafelé tartott, a férfiak a munkából, a nők a bevásárlásból, vagy a játszóterekről haza igyekeztek gyermekeikkel. Akaratlanul is nyeltem egy nagyot, majd inkább hátradőlve lehunytam szemeimet. Próbáltam pihenni egész úton, de csak kattogott az agyam, így semmit nem aludtam egészen hazáig.
Kiszálltunk az autóból a házam előtt. Amint hátrafordultam, két ölelő kart éreztem a lábaimnál. Lepillantottam és a fiam, Baiko ölelte át a lábaimat szorosan. Halványan elmosolyodtam és felvettem a karjaimba, hogy megöleljem. Ekkor jött a feleségem is ki, már szépen dudorodó hasával, második gyermekünket hordozva a szíve alatt. Odamentem és vörös szemeibe néztem, majd belesimítottam fekete hajába. Ha nem tudtam volna, hogy angyalok nem léteznek, akkor őt is annak gondoltam volna... De nem szerelemből vettem el. A házasságkötés után szerettük meg egymást, és adott nekem egy fiú gyermeket, lányunkat most hordozza ki.
- Meglátogattad apád sírját? - kérdezte halványan mosolyogva.
- Igen. Még mindig szépen van gondozva. - csak biccentett.
- Rendben. - felhajolt és nyomott egy csókot ajkaimra, mire Baiko válasza egy undorodó fujjogás volt és nagyon szabadulni akart a kezeim közül.
- Anyu, ez undi! - mindketten felnevettünk, majd Baiko is kapott egy puszit az arcára anyjától. Fintorgott egy sort még, majd bementünk, ahol letettem a földre és már szaladt is a szobájába. Mosolyogtam csak, majd levettem a kabátom. Amint kényelembe helyeztem magam egy ülőalkalmatosságon, egyből éreztem, hogy a testem nehéz és a mozgás is nehezemre esne most. Nyugalmamat Baiko kiáltása szakította félbe, ahogy engem és az anyját hívja. Én egyből felkaptam a pisztolyom és fiam szobája elé rohantam. Berúgtam az ajtót, de a elképzelt veszélyt sehol se láttam, csak Baikot, ahogy kifelé mutogat az ablakon.
- Nézd, apa! - odamentem én is eltéve a fegyvert, majd kinéztem. Valami fehér hullott alá az égből. Először ónos esőnek hittem, de rá kellett jönnöm, hogy nem az. Baiko rajongva nézte az egész jelenséget, én pedig ámulva. Utoljára én is csak gyerekként láttam, azóta nem... Évek óta most esik először hó Tokióban.

~~~~~~~~~~~

Haru Tadashi karakterét naaaagyon nagyon szépen köszönöm shinjaganshi-nak, Baiko karakterét pedig KanamiYang-nak! Imádlak titeket! :3